XIII. Kerületi Hírnök, 2013 (19. évfolyam, 1-24. szám)
2013-03-14 / 6. szám
Múltidéző 20 I 3. MÁRCIUS I 4- XIII. KERÜLETI HÍRNÖK tának ellátása végett az igazgatónak és egyes alkalmazottaknak (gondnok, főgépész, fűtő, kapus) az épületben önálló, elkülönített lakásokat tervezett. De gondolt a betegekre is: a magyar szecessziós építészet elterjedt homlokzatalakítását követve az eredetileg is talán szürkésfehér falakat melegszínű téglasávokkal tagolta. A főhomlokzat színes, vidám felületképzésének általa kimondott célja, hogy „azok, akiket a kényszerűség a kapukon keresztül idevisz, ne aversióval lépjék át annak küszöbét”. Márpedig nem kevesen kerültek ide pestis, kolera, himlő és kiütéses tífusz miatt, a velük érintkezőket ugyanis minden esetben az intézetbe szállították egyéni fertőtlenítésre. Ám Honig néhány hónappal később új homlokzati tervet készített: a szecesz- sziós jegyek száma jelentősen csökkent, az épület a historizáló építészet elgondolásaihoz közelített. A szecessziós palotából neobarokk kastéllyá alakította a centenáriumát ünneplő épületet. K.A.I. Építészetünk A-tól Z-ig Váci út 174. Fertőtlenítés a kastélyban Hazatérve állította fel hazánk első ilyen intézetét. Nos, a Váci út 174. építésének előkészítését az idézett szakmai intenciók alapján kezdte meg Budapest Főváros Mérnöki Hivatala 1909-ben. Tervezésével az ozorai születésű Honig Dezsőt bízták meg, aki 1894-ben szerzett építészi oklevelet a Budapesti Műegyetemen, majd a székesfőváros alkalmazásában dolgozott műszaki tanácsosként, később főtanácsosként. A választás nem véletlenül esett rá: elsősorban ugyanis egészségügyi intézményeket tervezett (ilyenek a Szent János Kórház 1903-as bővítésekor emelt épületei), ám nevéhez kötődik a kőbányai Szent László téri kerületi elöljáróság (1896), illetve a zuglói Őrnagy utcai elemi iskola (1906) építése is. Honig a hosszan elnyúló, csaknem 100 méteres telek mentén építendő hosszú, ám alacsony, sok ablakkal osztott homlokzat unalmasságát a ház erőteljes hármas tagolásával igyekezett elkerülni. Ez megfelel a belső funkciónak is: a két szélső udvart előlegező, előrelépő oldalszárnyakban nyílnak a kapuk, míg a középső, hátravont szakasz mögött a magasabb középső épület, a fertőtlenítő „lelke” magasodik. Előbbi hangsúlyosságát Honig azzal ellensúlyozta, hogy a középső szakasz ablakait szélesebbre szabta, az oromzatot méretesebbé tette, mögötte megemelt tetővel. Hönig az intézet 24 órás fertőtlenítői és betegszállítói szolgálaA Váci út 174. szám alatt 1913. február 23-án nyitotta meg kapuit a Székesfővárosi Fertőtlenítő Intézet, melynek épülete ma Budapest Főváros Kormányhivatala Népegészségügyi Szakigazgatási Szervének ad otthont. Jóllehet, utóbbi a kor igényeinek megfelelően számos új feladatot is ellát, de a fertőtlenítés ma is része a tevékenységének. Az intézet építése 1911-ben kezdődött, kapuit 1913. február 17-én nyitotta meg a székesfőváros polgármestere. Korának nem csak legnagyobb és legjobban felszerelt hazai intézete, hanem európai viszonylatban is az egyik legkorszerűbb fertőtlenítője volt - derül ki a Budapesti Népegészségügy 2002-ben és 2003~-ban dr. Szántai Károly és Győr Attila tollából megjelent írásaiból (A székesfőváros fertőtlenítő intézeteinek története; A Váci úti Fertőtlenítő Intézet építéstörténete, építészeti értékei). A XIX. század második felében a járványok ellen a betegek elkülönítésével és környezetük fertőtlenítésével küzdöttek. Ezt biztosítandó, 1892 végén megnyitotta kapuit Budapest első, majd 1898ban a második fertőtlenítője, mindkettő a Gyáli úton. Igazgatójuk, dr. Bukovszky György szerint „a fertőtlenítő-intézet alap- gondolata, hogy legalább két helyiségből álljon: a fertőzött és a tiszta helyiségből” (...) ezeket „egymástól szigorúan elválasztani s mindegyiket külön ki- és bejáróval ellátni szükséges.” Ha valakinek, neki hinni lehetett, hiszen az 1863-ban Telekházán született Bukovszky Magyarország első fertőtlenítő-szakértője volt. Némi pályakezdő kitérővel, a matematika-fizika szakos középiskolai tanári oklevél megszerzése után az orvostudományi karon két éven át tanult bakteriológiát, majd a főváros külföldi fertőtlenítők tanulmányozására küldte. Ö nök tudták, hogy Angyalföld egy dimbes-dombos vidéki Állok a Násznagy utca közepén, a művelődési központ előtt, nézek a Duna felé, és azt veszem észre, hogy előttem egyenletesen lejt a (hazai) pálya. Ha most görkorcsolyát kötnék (ne ijedjenek meg, ez csak egy játékos elképzelés, mostanában már nyakkendőt se igen kötök, nemhogy görkorcsolyát), vagy egy gördeszkára pattannék, egyetlen lendülettel elgurulhatnék a Babér utcáig — végigsuhanhatnék a sárga kera- mitkockákon, keresztül a Göncöl utcán, aztán meg se állanék a Dunáig: vagy legalábbis a róla elnevezett plázáig. Ez a felismerés némileg meglep: eddig úgy gondoltam Angyalföldre, mint Petőfi az Alföldre. (Ott vagyok honn, ott az én világom - ezenkívül lapos, mint egy doktori értekezés a régi időkben.) Ezzel szemben kiderül, hogy nem. Ha ez így megy tovább, ha még egy kicsit fokozódik a helyzet, igazi hegyünk is lesz, tu- ristautakkal, sétányokkal, pihenőkkel és csúcsokkal persze. N a, de itt még nem tartunk. Még csak a Vőlegény utcánál tartunk, ahová eme eszmefuttatás közben elérkeztünk: szigorúan véve ez lesz mai jövésmenésünk kiindulópontja. Es a végJövök-megyek 78. pont sincs nagyon messze, csak egy szalagháznyira, a Göncöl utca magasságában. S zéles utca ez itt, voltaképpen a József Attila tér szűkül be némileg a két oldalt futó házak miatt: kétemeletes, téglaépítésű lakótelepi házak ezek, valahonnan a hatvanas évek legelejéről, szimmetrikusak is J egymásra, ahogy a — másik három ház is az kétoldalt, melyekkel kiegészülve sajátos négyszöget alkotnak (két négyszöget, hogy pontosabbak legyünk, mégse lesz belőlük nyolcszög), tágas belső udvarokat zárva közre. A nyolc ház, jól látszik, a belső udvar felé él, ott parkolnak az autók, ott vannak a virágágyások, padok, porolók. Ez a rész itt, a két négyzet között, a senki földje - leginkább látványelem. Járni se jár rajta senki, hiszen a két háznak, amely határolja, nem erre nyílnak a kapui — kivéve azt az elenyészően ritka esetet, hogy valaki a művelődési központ bejáratától akar eljutni a Babér utca elejére (végére, ízlés szerint), mégpedig gyalog, nem is látszik indokoltnak. N em csoda, hogy félórás itteni bandukolásunk idején egyetlen helyi erővel sem találkozunk. Illetve néha meglebbennek a függönyök, megjelenik egy-egy alak az erkélyeken, hogy bevigyen vala mit (szépen süt a nap, az igaz, de még elég hideg van ahhoz, hogy az erkélyek afféle pótfrizsiderként funkcionáljanak), vagy hogy elszívjon egy cigarettát. Ilyenkor csodálkozó arccal fordul felénk, vajon mit kereshetünk itt, ahol a madár se jár. L assan sétálunk lefelé, gondosan megfigyelve minden apró momentumot. A házak falán mindenféle feliratok díszelegnek, falfirkák, az egyik az FTC-t élteti (hiába, hiába, a Vasas mostanában másodosztályú alakulat, nehéz érte lelkesedni - a mai fiatalok meseként olvassák a Hegyi úr ódáit az egykori angyalföldi pálmafákról), a másik arról biztosítja az olvasót, hogy Ági love Viki, amely többfajta értelmezésre ad lehetőséget, kétségkívül, mi most csak kettőt tárunk föl belőlük. Az egyik szerint Ági annyira szereti Viktort, hogy írásban is becézgeti, a másik szerint a névtelen szerző egyszerre rajong Ágiért és Viktóriáért. Az egyik ablak kifeszített redőnyvasán törülközők száradnak — ha több ilyen akadna, Nápolyban érezhetné magát az ember. A sétaút két oldalán széles gyep, tele gyümölcsfákkal és bokrokkal - előbbiek azonosítására nem vállalkozunk, utóbbiak közül az aranyesőt ismertük föl nagy bizonyossággal. Egy kétségtelen: szép tud lenni ez a rész itt tavaszon, amikor minden és mindenki virágba borul, akinek szezonja van. H ogy miért éppen erre sétáltunk mai Hát mert híre jött, hogy ez a névtelen utcácska (te- recske, részecske, közöcske, ízlés szerint) rövidesen fölvesziRadics Béla, a gitárkirály nevét. (Eddig, mint nyilván kiderült, nem volt neve ennek a résznek, de nem is volt rá szükség - hiszen egyetlen kapu se nyílik rá.) Radics Béla, a fiatalon elhunyt kiváló zenész ezer szállal kötődik Angyalföldhöz, itt született, a Tripoliszban, itt van szobra és emléktáblája, hát most fonódik egy ezeregyedik szál is, lesz utcája is - látszik, hogy sokan és elkötelezetten ápolják az emlékét, és nem is eredménytelenül. B iztosan örülne neki, ha látná: nagyon neki való vidék ez. Tágas, békességes, de magányos. Elképzelem, ahogy megállna a friss utcatáblája alatt, nekitámaszkodna a falnak, aztán előkapná a gitárját, és elkezdene játszani valami Cream-számot, belefeledkezve, foggal-körömmel, ahogy csak ő tudja. E lhallatszana az egész a Dunáig: és nemcsak azért, mert lejt az út. Jolsvai András
