XIII. Kerületi Hírnök, 2013 (19. évfolyam, 1-24. szám)
2013-11-21 / 22. szám
Mozaik Építészetünk A-tól Z-ig Csanádi utca 6/A 20 I 3. NOVEMBER 2 I. XIII. KERÜLETI HÍRNÖK Kellermann és a magyaros divat Telekbeépítési, ezáltal pedig ház- számozási szempontból érdekes együttest alkot a Csanády utca 6/A és 6/B: jóllehet az Újlipótvárosra oly jellemző keretes beépítésű tömb részeiként emelték őket, de csak az utóbbi bejárata található a Csanády utcában, előbbié viszont a Kresz Géza (régen Ügynök) utcáról nyílik. A számozásuktól eltekintve azonban aligha tekinthetők testvéreknek. Eme írásunkban most a 6/A-val foglalkozunk. Építtetője a stílszerű nevet választó Csanády u. 6. Házépítő Szövetkezet volt, tervezője és kivitelezője Kellermann László, statikusa pedig Gnädig Béla. Az 1940-41-ben épült vasbetonvázas sarokbérházat Kellermann modern stílusban rajzolta meg, ám homlokzatán szembetűnő historizáló elemeket vonultat fel: a négyzetes keretű kapu melletti kazettás faloszlopok külső oldalára népi jeleneteket véstek, míg a belső felületén lévő domborművek nagy-magyarországi nevezetességeket és irodalmi, történelmi személyiségeket ábrázolnak, mint a Halászbástya, Fraknó vára, Tihany, Toldi és Mátyás király. Ennek oka részben talán az előzményekben is keresendő: a Gellérthegy utca 29-31. szám alatti, 1934-ben épült kettős bérháznak ugyanis Kellermann László volt a statikusa, ám tervezője az az Irsy László, akinek épületei többségét leginkább nemzeti érzületű „vonalvezetés” jellemzi. Talán az sem véletlen, hogy 1930-ban elnyerte a vitézi címet. Nos, bárhogy is, nem kizárt, hogy motívumai hatással lehettek Kellermannra is, aki így a Csanády-Kresz Géza utcai házat részben hasonló vonásokkal díszítette. Már többször említettük e hasábokon, hogy a dualizmus korában megnőtt lélekszám bizony komoly lakásgondokat idézett elő a korabeli fővárosban, emiatt a mai Szent István körúttól északra fekvő telkeket is be kellett vonni az ingatlanfejlesztésekbe - lénye-, gében innen számíthatjuk Lipótváros-Újlipótváros kialakulását. A beépítést a Fővárosi Közmunkák Tanácsának 1928-1935 közötti elnöke, Rakovszky Iván irányította; ez idő alatt építészeti újításokat vezettek be. Ilyen volt az a bizonyos keretes beépítés, ami a négy utca által határolt területeket jelenti, közöttük parkkal, belső udvaros kertekkel. Ez ma is Ujlipótváros egyik jellegzetes épített öröksége. A stílusjegyek bizonyos szempontból igazodnak Rakovszky ama elképzeléséhez, mellyel gátat szeretett volna szabni a Váci út menti munkásházak „tovaterjedésének”, ebből a szempontból sajátos egységet képez a Váci út-Pan- nónia utca területe. A közmunkák tanácsának elnöke erre a részre nagypolgári beköltözőket álmodott, s ez a fajta társadalmi rétegződés jórészt meg is valósult. A Csanády utca 6/A-ban impozáns belső tér tárul elénk. A falakat az itáliai reneszánsz jellegzetességei, a kerámiatondók, azaz körformájú domborművek díszítik, a kapu fölött pedig festett színes üvegablak a bejárat egyik ékessége. A maga stilizált tulipánmintájával a ház körbeüvegezett aknájú, fakeretezésű liftje is mutatós, de említésre érdemes az emeletek jelölése is (pihenő, sor, lépcső, állomás), s a szinteken található, népi jelenetet ábrázoló kerámiatáblák is. Az építész Kellermann ezekkel a motívumokkal nem tett mást, minthogy igazodott a korszak „magyaros” divatjához. K.A.I. Jövök'megyek 91. K alap, kabát. Ezekről lesz ma szó. Meg persze egy fogas kérdésről. I tt van az ősz, itt van újra, szép is meg hideg is, főleg így november közepén, amikor már majdnem hogy tél. Az ember nagykabátot ölt ilyenkor, sálat hozzá, kesztyűt és sapkát vagy kalapot, ízlése szerint. Eddig nincs is semmi baj, van élet a tél előtt is, csak nem olyan fényes és vidám, mint máskor. És például amikor sétálunk a Szent István parkban vagy szurkolunk a Vasas-pályán (a másodosztály is szépen csillog, csak ki ne essünk onnan is a végén), megcsodáljuk a Vizafogón az új sétányt, esetleg sorban állunk a Lehel piacon, tehát ha olyan tevékenységeket végzünk, melyeket télvíz (őszvíz, tavaszvíz) idején rendesen kabátban végez az ember, minden rendben. D e mi van, ha bemegyünk valahova1 Olyan helyre, ahol hosszabb időt kívánunk eltölteni. Orvosi rendelőbe, moziba vagy étterembe! Akkor mi lesz a sorsunk és főként a kabátunk sorsa! A régi szép időkben (ide most kénytelen vagyok beiktatni egy zárójelet, mely kétségkívül nehézkessé teszi majd a gondolatmenetet, de lélektani okokból szükségem van rá, tehát: amikor én még kissrác voltam, és a felnőttek úgy kezdtek egy mondatot, hogy „bezzeg az én időmben”, automatikusan elment a kedvem az egésztől, bármiről is légyen szó - minek mondja, ha már ő is tudja, hogy elmúlt az ideje, gondoltam akkor, ha nem is ilyen emelkedett formában: és megfogadtam, bármeddig éljek is, én soha nem fogok azzal jönni, hogy „bezzeg az én időmben”) magától értetődött, hogy a kabátoknak, kalapoknak külön helye van - s hogy erre a helyre a személyzet megbízott tagja ügyel föl. Az esetek többségében külön ruhatár állott a közönség rendelkezésére, külön ruhatárossal - így volt ez a színházakban, mozikban, művelődési házakban mindenütt, de az éttermek egy részében is: az a vendéglő, mely azt akarta, hogy rangosnak tekintsék, ruhatárral bírt. De a szerényebb egységek is szerveztek helyet a kabátoknak, beépített szekrényt, állófogast vagy falifogast tartottak, és ha az ember belépett, előtte termett egy pincér, és lesegítette, majd elvitte a kabátját. (Aztán, távozáskor visszahozta és felsegítette, ahogy illett.) A vendégnek ilyenkor nem volt másra gondja, csak az, hogy jól érezze magát. E zzel szemben mi van ma! Maradva szőkébb és hőn szeretett pátriánknál: a színházak még tartják magukat, bár a Vígben is kevesebb a ruhatáros, mint régen, a RaM-ban pedig azoknak is osztozniuk kell a ruhatár körüli tumultuózus jelenetekben, akik csak az étterembe kívánnak befáradni, a mozik egy emberként elestek (az egész városban egyébként), ott ma már természetesnek veszik, ha a kabátok az előző sor padjain (ha nincs teltház,persze csak akkor) vagy az ölünkben vészelik át az egész filmet. (Jöjjön itt egy anekdota: évtizedekkel ezelőtt, amikor még csak elkezdődött ez a folyamat, egy asszony- nyal, akinek akkoriban kezdtem udvarolni, karácsony előtt beültünk a Szikrába valami vidám filmre. Ruhatár még volt az egykor fényes filmszínházban, de ruhatáros már nem: el volt húzva a függöny és kész. Én, mint az elegancia elkötelezett híve, oda nyilatkoztam, hogy nagykabátban pedig nem vagyok hajlandó mozizni, betettük hát a csomagokat - a karácsonyi ajándékok aznapra eső felét-és a kabátokat a nem létező ruhatárba. A filmen jól szórakoztunk, de aztán lehervadt a mosoly az arcunkról: mindenünket ellopták. A mozivezetés csak azzal törődött, hogy elhárítsa magáról a felelősséget, a talált tárgyak hivatala jót nevetett rajtunk. Akkor volt egy kis szomor- kodás, pityergés, de végül ez az emlék, ez a közösen megélt baj is habarcsa lett a kapcsolatnak: ilyen bonyolult az élet. Amivel a világért sem akarom azt mondani, hogy önök is legyenek olyan hebehurgyák és fennhéjázok, mint én voltam egykor.) D e vissza Angyalföldre, ahol nem sokkal jobb a helyzet az éttermekben sem. Pedig, hála az égnek, rengeteg étterem díszíti és méltán, kerületünket. Elegáns és derekas, nagyszabású és kissza-■ bású, modern és családias, gyors és lassú: mindenki megtalálhatja a magának valót. C sak a kabátokat nemigen tudjuk hova tenni bennük. Ha jól tudom (javítsanak ki, ha nem), jelenleg egyetlen olyan kávéházunk van, ahol külön ruhatárra lelhetünk: de mára ruhatáros nem mindig lelhető fel ott, mert ezet más dolga is van, így megesik, hogy el kell álldogálnunk egy darabig, a kabátunkra várva. Aztán van néhány hely fogasokkal, a többi (főlega modem, fiatalos helyek) láthatóan nem számol a téllel. Vagy velünk. O tt ülnek a kabátok, táskák a mellettünk levő széken, lehangolóan, mintha várótermekben lennénk, ott lógnak be a kalapok a levesbe, mert azokat aztán végképp nem lehet egy szék karfájára aggatni. H árom lehetőség adódik. Az első a gyors klíma váltás. A második az összegyűrhető kapucnis dzsekik világa. A harmadik: harc az eltűnt fogasokért. Én ezt javaslom. Jolsvai András
