XIII. Kerületi Hírnök, 2013 (19. évfolyam, 1-24. szám)
2013-02-01 / 3. szám
Múltidéző _________________ É pítészetünk A-tól Z-ig Béke tér 1/A 20L3^FEIh^^ Szent László'plébániatemplom Budapest Székesfőváros megbízásából 1928-1929-ben épült föl az angyalföldi, később Magdol- navárosi Szent László-plébánia- templom, melyet még ugyanabban az esztendőben, november 10-én felszenteltek. A dómszerű, neogótikus stílusban emelt szentélyt Petrovácz Gyula tervezte Foerk Ernővel közösen; a kettejük alkotta páros 1914 és 1930 között mintegy harminc templomot épített országszerte, Petrovácz pedig, ezekkel együtt, az évtized végéig, 1939-ig összesen ötven ilyet tervezett. Utóbbit egyébként nem csupán építészként jegyzik, hiszen kora jelentős közéleti szereplője is volt egyben. A Magyar Katolikus Lexikon adatai szerint Petrovácz Gyula (Óbecse, 1877-1940) a kalocsai jezsuita gimnáziumi érettségi után a Műegyetemen szerzett mérnöki oklevelet 1898-ban, s még ugyanabban az évben katedrára állt: az 1898-ban létrehozott Budapesti Magyar Királyi Állami Felső Építőipariskolának nem csak tanára volt, hanem ő alapította, majd húsz évig vezette is a tanoda menzáját. A győri folyamszabályozó társulat szakaszmérnökeként, 1899-ben a vági Rába-híd vasbeton-alépítményének és a Rábaszabályozó Társulat székházának építője. Sok más mellett nevéhez fűződik a szegedi Fogadalmi templom, a kelebiai, a budapesti Kerepesi úti, a Béke téri, a Babér utcai Szent Mihály-plébániatemplom és a kispesti Jézus Szíve templom tervezése. De részt vett a kalocsai érseki székesegyház, s a sárvári nagytemplom átépítésében. Amellett, hogy 1907-től a kalocsai érsekség műszaki tanácsosa, s a kalocsai főegyházmegye művészeti előadója, egyik alapítója a Keresztény Községi Pártnak, emellett 1920-tól a székesfővárosnak is dolgozik, 1922-től már a Közmunkák Tanácsának tagjaként. 1923-tól 1939-ig tagja a Nemzetgyűlésnek, miközben egy ideig a Képző- művészeti Társulat igazgatója, 1937-1938 között pedig a budapesti XXXIV. Eucharisztikus Világkongresszus szervezésének műszaki igazgatója, a műszaki létesítmények tervezője. Társa, Foerk Ernő (Temesvár, 1868-Budapest, 1934) kezdetben a budapesti Ipar- művészeti Iskolán tanult szobrászától, közben építő- mesteri gyakorlatot szerzett, tamányait a bécsi képzőművészeti akadémián folytatta. Hazatérve Steindl Imre asszisztense lett a Műegyetemen, majd 1898-tól Petrovácz Gyula „mellé szegődve”, ő is a felső építőipariskola tanára. A Műemlékek Országos Bizottságának megbízásából növendékeivel több műemléket fölmért. 1908-1912 között a kalocsai székesegyház restaurátora és bővítője, a liturgikus tárrendezés és a berendezés terveinek készítője. A tanárkollégából az első világháború évében, 1914-ben válik társtervező, s amint már említettük, egészen 1930-ig dolgozik Petrovácz Gyulával együtt, leginkább templomépítőként. Ami pedig a Szent László-plé- bániatemplomot illeti, nos, hamar javításra szorult, mivel padozata 1934-ben megsüllyedt. Ezért a szentély és a főhajó padlójának tartására - Borsos László mérnök tervei alapján - vasbetonfödémet készítettek. A templomot a második világháború sem kímélte, mivel többszörösen is megsérült, de komolyabb károk leginkább a plébániát érték. Utóbbit a világégés után nagyrészt, a templomot viszont teljesen az eredeti állapotnak megfelelően állították helyre. A háromhajós, keresztházas, egyetlen homlokzati toronnyal épült templom főoltára Szent László vezérré választását ábrázolja, s a mellékoltárok motívumaival együtt Molnár C. Pál alkotása. A stáció szobrait Antal Károly mintázta és Vignali Gusman öntötte bronzba. K.A.I. (Köszönjük az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény segítségét! Sorozatunk Ferkai András Pest építészete a két világháború között című munkáján alapul.) K omoly határkőhöz érkeztünk: hetvenötödik alkalommal sétálunk itt fel-alá együtt. Ez a szám megérdemel egy kis ünnepet. Hát akkor éljünk és virágozzunk, ahogy a régiek mondották, és (stílszerűen) szálljunk föl a hetvenötös trolibuszra, és menjünk vele egy pompás utat - semmi másért, csak az utazás öröméért. A hetvenötös trolira a Jászai Mari téren érdemes fölszállni, pontosabban azon a sarkon, ahol a Radnóti Miklós emléktáblája randevúzik a Kovács Margitéval - ebben a házban laktak mindketten —, s ahonnan már a Budai Nagy Antal utca kezdődik. Nem tudom, a végállomáson várakozók közül hányán tudják, ki volt az utca névadója, gyanítom, nem sokan - a többség, valószínűleg, a Honvéd sokszoros válogatott labdarúgóját sejti a név mögött. Ne áruljuk el nekik, hogy a trolivégállomás utcája egy hajdani parasztvezér előtt tiszteleg, mert a végén még eltörlődik ő is, minta közelbenikommunisták, a Sallai, a Fürst megaRajk- abban mindenesetre hasonlít hozzájuk, hogy valamennyien erőszakos halált haltak. (Újpesten a Dózsa Györgyöt már becserélték Gör- geyre, amiből tisztán látszik, hogy nincsenek ma divatban a parasztJövök-megyek 75, vezérek.) Persze, Návay Lajos is megérdemelné a rehabilitációt (korábban, negyedszázadon át az ő nevét viselte ez az utca, hajdan a képviselőház elnöke volt, ő meg a vörös terror áldozata lett tizenkilencben), csakhogy a tradíciónak is van határa. Felső határa, úgy értem: nemzedékek nőttek föl itt úgy, hogy a Budai Nagy Antal utcában várakoztak a hetvenötös trolira. És ez a tudás mégiscsak teremt valamiféle otthonosságot, ami legalább olyan fontos dolog, mint a történelmi igazság. L átják, hogy elfilozofálgatunk itta megálló■ ban! Tehetjük, a hetvenötös troli nem a járatsűrűségéről híres. Ha éppen lekéstük, van időnk gondolkodni a histórián, van időnk nézelődni (meglepően kevés dolog változott ebben az utcában az elmúlt évtizedekben, a félszuterén üzlethelyiségek között - melyek az utcafrontot uralják - nem egy komoly múltra tekinthet vissza), és van időnk meginni egy felest vagy — ahogy manapság illik - kétharmadost a tájjellegű borozókban vagy sörözőkben. A kis utca mindig nyüzsgő képet mutat, részben az apró üzletek, italboltok okán, részben a trolivégállomás miatt. A zt ma már minden gyerek tudja, még a legkisebb is, hogy a hetvenes trolit Sztálin hetvenedik születésnapjára adták át és nevezték hetvenesnek, de aztán nem vártak mindig egy-egy évet az újabb vonalak felállításával (pedig úgy lett volna illendő), mert ha így jártak volna el, sosem lett volna hetvenötös trolijárat: a i szovjet diktátor hetvennégy évesen hunytéi. H a kalandra vágynak, hátra üljenek - régi szabály ez a trolibuszokon. A leghátsó ülések olyan érzéssel töltik el az utazót, mintha a Vidámparkban járna. Ismertem olyan urológust, aki orvosilag ajánlotta a mondott járművet a vesekő-eltávolításra. Nem minden alap nélkül. H ogy vannak dolgok a világban, melyek nem változnak, arra igazán szép példa a hetvenötös járat. Nem mondom, hogy túl gyakran járok vele (de azt se, hogy túl ritkán), dó akárhányszor megyek, néhány dolog makacsul ismétlődik benne. Az egyik a hátsó sorok rázkódási indexe (régóta gyanítom, hogy nem elsősorban a kocsiszerkezet okán - bár az is játszik benne szerepet —, hanem a sofőrök miatt. A trolibuszokat pályatévesztett autó- versenyzők vezetik - csupa helyiérdekű Fittipaldi. Mennek, mint a meszes, csikorogva kanyarodnak - szállanak a csomagok ilyenkor a szélrózsa minden irányába - és padlófékkel állanak meg. Mindezt szűk újlipótvárosi utcákon, csúcsforgalomban, összevissza parkoló autók között. Élvezet nézni, komolyan mondom - főleg távolról.) A másik makacsul ismétlődő elem az áramszedők időleges elszabadulása. Ilyenkor a vezetőnek nem kell fékeznie, az autó (vagy mi ez a citrancs) megáll magától, a szaki komótosan kiszáll, és (típustólfüggően) vagya vitorlaköteleket rángatja addig, míg helyére kerül a villa, vagy hó- rihorgas póznával hadonászik vitézül. Míg ez a móka folyik, áll a forgalom, feltorlódik a sor, vígan mulat a nép. M ost, az ünnepi útoh is megtörténik mindez, a közönség (többségük törzsutas, nem valahova tart, hanem valamitől - hiába, a modem trolikon nagyon jól fűtenek) érdeklődve figyeli a kapitány navigációit, és hálás tapssal jutalmazza végül. A vezető a kilowattok közé csap, és mi hangtalanul suhanunk végig a Hollán Ernő utcán mega Kárpát utcán (olyan modern az eszköz, hogy minden megállót külön kiír nekünk, a pontos időről nem is beszélve), a friss, vidám huzattal ellátott üléseken repül az idő is, nemcsak mi. A Lehel utcánál elköszönünk a trolibuszunktól, még egyszer köszönetét mondva az égieknek, hogy nemcsak megértük, de túl is éltük a hetvenötöst. És ígéretet teszünk, hogy legközelebb (bármily csábító a lehetőség) nem szádunk fel a hetvenhatosra. Jolsvai András
