XIII. Kerületi Hírnök, 2013 (19. évfolyam, 1-24. szám)

2013-06-06 / 11-12. szám

Múltidéző 201 3. JÚNIUS 6. XIII. KERÜLETI HÍRNÖK Építészetünk A-tól Z-ig Budai Nagy Antal utca 8. A történelem túlélése Igen különleges ház a Budai Nagy Antal utca 8-as számú saroképü­let, no, nem az Ujlipótvárosra jel­lemző modernista építészeti stí­lusa miatt, s még csak amiatt sem, hogy bejárata valójában a Pozso­nyi út 1-ből nyílik. Jóllehet a kör­nyéken számos korabeli, majd a XX. század második felének sok- sok híressége élt vagy él ma is, a szóban forgó épületben két rend­kívüli művészember is lakott egy­koron: egyikük a tragikus sorsú Radnóti Miklós (1909-1944) és felesége - a szintén rendkívüli Gyarmati Fanni -, a másikuk pe­dig Kovács Margit keramikus (1902-1977). Szinte hihetetlen, hogy a ház falai közt maguk is úgy jártak-keltek valaha, mint ma bármelyik egyszerű társasház la­kója. Talán csak annyi különb­séggel, hogy a Budai Nagy Antal utca 8. - mint akkoriban sok tár­sa - eredendően bérháznak épült 1934-35-ben. A ház építtetője két asszony volt, egyikük özvegy Hampel Antalné, a másikuk pedig Szöllősy Elemér felesége, ami annyiban említésre méltó, hogy a ház terveit férje, Szöllősy Elemér készítette. A statikus Mentényi István, a kivitelező pedig Siegl Alfréd volt. E házra különösen jellemző az e hasábokon már so­kat említett újlipótvárosi építész­üzenet, hiszen a modern stílusú ház homlokzata a Pozsonyi úti korzóra üzletek sorával „fordul” a sétáló városlakók felé. A zártso­rú beépítésben álló, magas tetős, vasbetonvázas, ötemeletes sarok- bérház a Budai Nagy Antal utca felé egy emeletet „lelépcsőzik”. Pozsonyi úti homlokzatát három­szárnyú ablakok és kovácsoltvas rácsú erkélyek tagolják, míg a Bu­dai Nagy Antal utcai homlokzata öttengelyes, a másodikban er­kéllyel, a középső tengelyben pe­dig zárterkéllyel. Alkotója tág tervezői szemléle­tére jellemző, hogy a svábhegyi református gyülekezet templo­mának falán márványtábla örö­kíti meg Szöllősy Elemér mérnök, dr. Vészy Mátyás ügyvéd és a Bol­dog család nevét, akik egykor kez­deményezői voltak a templom építésének, de az összegyűjtött pénzeket az első, majd a második világháború elvitte. Az a szörnyű világégés, ami elvitte Gyarmati Fanni fiatal férjét, Radnóti Mik­lóst is. A rendkívüli műveltségű asszony 78 éve él egyedül e Po­zsonyi úti ház egyik lakásában, a sokak által csak Fifi néniként is­mert özvegy tavaly ünnepelte 100. születésnapját. Az asszony, akihez a múlt század leggyaláza­tosabb éveiben a magyar hitvesi líra legszebb gyöngyszemeit írták, férje halála után a nyilvános sze­repléstől visszavonultan, és az irodalmi hagyaték legmegbízha­tóbb őrzőjeként éli életét. Gyar­mati Fanni egy évben született Ottlik Gézával, Örkény István­nal és Raoul Wallenberggel, aki Magyarországon zsidók ezreit mentette meg a deportálástól. Mindez már az iskolákban köte­lező tananyag, tankönyvek feje­zetei, kulturális örökségünk kitö­rölhetetlen részei. Gyarmati Fan­ni személye híd múlt és jelen kö­zött, kortársa volt, és sok esetben barátság fűzte e század irodalmi és művészeti életének nagyjai­hoz. Radnóti Miklósné e külön­leges Pozsonyi úti lakásban há­zasságkötésük után, 1935-ben, tehát az elsők közt kezdte meg férjével közös életét. Az ajtón még ma is ott van dr. Radnóti Miklós névtáblája. (Köszönjük az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény segít- ségét! Sorozatunk Ferkai András Pest építészete a két világháború között című munkáján alapul. Fenti, rendhagyó írásunk, s né- hány következő az idén 100 éves épületeinket mutatja be, a teljesség igénye nél­K.A.L P ersze, megint a véletlen indí­totta el az emlékezés szekerét. Az történt, hogy kedves barátom, Hegyi Iván - igen, ő, aki kéthétről kéthétre képes új és új pálmafákat felfedezni Angyalföldön - meghí­vott a műsorába: van ugyanisahe- lyi televízióban egy sorozata, aho­vá hajdani hírességeket szokott meghívni, hogy együtt elevenítsék fel a dicső múltat. Általában igazi sportlegendákat lát vendégül az Iván, akiknek már a nevére oda­gyűlik a család a televízió elé. Na, ebbe a sorozatba kaptam én is meghívást (afféle üdítő kivétel­ként, gondolom, merthogy sosem sportoltam, viszont emlékezni pompásan tudok bármire), gon­dolhatják, hogy a megtiszteltetés­től nem láttam ki a kocsim szélvé­dőjén, el is tévedtem rendesen - mentségemre annyi szolgál, hogy ott, Angyalföld szélén, ahol csak úgy kergeti egymást a sok dol­mányról, paszományról, hozo­mányról és bizományról elneve­zett, első látásra teljesen egyfor­ma, viszont egyáltalán nem egy­irányú utcák, nálam nagyobb lo­kálpatrióták (pedig olyan nem le­het sok!) is eltévedtek már. És ha ehhez még hozzátesszük, hogy a beszélgetés felvételére egy - első látásra zártnak látszó - étterem hátsó traktusában került sor, ta­lán megértik, hogy én, aki gondo­san és akkurátusán odaérek min­dig mindenhova a kellő időben, ide csak az utolsó pillanatban es­tem be — farkaséhesen méghozzá, mert ennem sem volt elég időm. Jövök-megyek 83. M indezt csak azért meséltem el (a dicsekvésen kívül per­sze, hogy végre bekerültem a sóbizniszbe a helyi érdekű televí­zió révén!), hogy elmagyarázzam a felvétel után közvetlenül tör­ténteket. A felvétel után előbb kezet ráztam a Faragó Tonóval, aki utánam következett (már megérte, ahogy mondani szok­tuk), aztán széles ívben kikanya­rodván a Béke utcára, azzal csilla­pítottam korgó gyomromat, hogy az első adandó alkalommal meg­állók enni valamit. Az első adandó alkalom pedig a következő sarkon következett el, egy hamisítatlan önkiszolgáló étte­rem képében. Jól értsék meg, nem valamely hamburger­lánc leszármazottja volt a hely, nem valami kebabos vagy döneres vagy gíroszos üzlet volt, nem is (a környéken egyébként népszerű) kínai éttermek vala­melyike, hanem igazi, régimódi magyar önkiszolgáló. Olyasféle, amellyel valaha tele volt a város, de amilyenre ma már csak nagyon ritkán akadhatni. (Ha eddig nem tettem, nem szeretném most el­veszteni irántam való jóindulatu­kat, de annyit itt dramaturgiai okból el kell árulnom azért, hogy magam bizony ki nem állhatom a manapság oly divatos etetőhelye­ket. Ahhoz már az éhhalál túlol­dala kell, hogy előforduljak ben­nük. Egyszer, sok év előtt, ami­kor ezek kezdték beborítani a vá­rost, feltűntem az Oktogonon egy ilyen üzletben, és udvariasan megkérdeztem, lábasjószágnak mely részéből készítik messze föl­dön méltán híres csirkeburger- jüket. A kisasszonyt láthatóan meglepte a kérdés, rövid ideig ha­bozott, majd rávágta: - Vala­mennyiből. Köszönöm az őszinte választ, mondtam, és örökre távoztam.) Persze, ha az étkezési lehető­sege­ket helyes sor­rendbe kellene állítani, nálam mindig a házi koszt lenne az első helyen, de sze­retem a kellemes kisvendéglőket is, ahol az ember nemcsak kedvé­re ehet, hanem jókat kvaterkáz- hat barátai társaságában - nem egy ilyen akad a kerületben, láto­gatom is őket nagy odaadással. Az önkiszolgáló étterem sosem tartozott a kedvenceim közé, rá­adásul ez a hagyományos fajta voltaképpen meg is szűnt mára. Ez a voltaképpen is azért került - voltaképpen - a mondatba, mert erre a helyre ráleltem ott a Béke utca sarkán: amelyről most csak annyit mondanék, hogy a maga módján igyekezett felidézni a régi időket, de ez a legtöbb, amit te­het. Mert egy étterem esetében mindig kettőn áll a vásár. Nem elég a tulajdonos elszántsága, kell hozzá értő közönség is. Amely ké­pes értékelni a helyiek erőfeszíté­seit. Na, ez a harmónia hiányzott ebből az élményből. És a gulyás­leves arról látszott árulkodni, hogy nem a helyiek tehetnek a dologról. bban azon- Lban segített élmény, hogy eszembe jusson gyer­mekkorom legked­vesebb helye ebben a műfajban. Eredeti­leg nagyapám kedves helye volt, de aztán, ahogy lenni szokott, örököltem. (Nem ha­gyott rám pénzt, se ingatlanokat, de rám hagyta ennek a városnak, ennek az országnak a szeretetét. Nehéz örökség ez, de igyekszem viselni.) Neki volt kedves étter­me a Dózsa György út és a Lehel út sarkán lévő önkiszolgáló, melynek persze neve is volt, de hiába töröm a fejem napok óta, csak nem jut eszembe. (Tudnak segíteni1A helyiek nem tudtak: elmentem oda másnap, amikor eldöntöttem, hogy erről az él­ményről írok, egy biztosítótársa­ságot meg egy ágybetétboltot ta­láltam a helyén, és senkinek sem­mi fogalma nem volt a régi idők­ről.) Egyébként elég sivár sarok lett volna az,állami intézmények három felől (iskolai népség meg katonaság), de ez a negyedik, ez mindig hívogatóan intett felénk - akár az állatkertből jöttünk, akár a csónakázótótól, akár a Népstadionból. Itt szálltunk át a tizenkettesre, és ha már úgyis várni kellett, csak bementünk egy jó szalontüdőre, mondjuk. T akaros hely volt egyébként, fémtálcás és gránittányéros (a fehér tányérok szélén kék csík szaladt körbe), a bejárat épp a sa­rokra esett, az evőhely meg be­nyúlt két irányba: az asztalokon abrosz, művirág. Az ételek az ak­kori kötelező önkiszolgáló tren­det követték, kétféle leves, kétfé­le főzelék, gazdag készételkínálat (pásztortarhonya, bácskai rizses hús, vesevelő, szalontüdő, ilye­nek), és az elmaradhatatlan rán­tott sertésszelet. Ez volt a legdrá­gább étel, belekerült vagy tizen­egy forintba, körettel együtt. Ne­gyedóra alatt megettünk egy komplett ebédet, káposztasalátá­val. (Azt is istenien csinálták.) Nagyapám kifelé menet adott egy forint borravalót a leszedő lány­nak, hogy mégis látszódjék rajta, álruhás nagyúr ő, aki csak ideté­vedt, aztán megtörölte a száját, és azt mopdta: - Aztán nagyanyád­nak egy szót se. Jolsvai András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom