XIII. Kerületi Hírnök, 2013 (19. évfolyam, 1-24. szám)

2013-05-16 / 10. szám

Mozaik XIII. KERÜLETI HÍRNÖK Társasházi ügyek Olvasói levelek postaládánkból Ezúttal a Társasházi ügyek című rovatunk postaládájából válogat­tunk. A beérkezett levelekben so­kan a tulajdonosok és a képvisele­tüket ellátók közös felelősségét emelték ki. A lakókon múlik ugyanis, ki látja el a közös képvi­seletüket, milyen stílusban zajla­nak a közgyűlések, fejlődik-e a társasház. Levélíróink azt kérték, foglalkozzunk többet a társashá­zak gazdasági, jogi ügyeivel. Miért „X” vállalkozó, cég nyeri a társas­házban a felújítások, korszerűsí­tések elvégzését? Történtek-e túl­számlázások? Érdemes-e perelni, ha csak az ügyvédi költség kétsze­rese a követelt összegnek? A fű­téskorszerűsítéssel és a költség­megosztók szerinti elszámolással kapcsolatban is többen jeleztek problémát. Az önkormányzatnál pedig azt firtatnák: ahol kerületi tulajdonú ingatlanok vannak, a helyhatóság elégedett-e a közös képviselők munkájával, s általá­ban milyen tapasztalatai vannak? Pintér Béla szakértő, a Társas­házak és Társasházkezelők Or­szágos Egyesületének tagja leve­lében jogtörténeti áttekintést adott 1977. július l-jétől napjain­kig. Eszerint „az 1977 és 2011 kö­zött eltelt 34 év alatt - a különbö­ző szervek közreműködésével - megalkották azokat az alapvető törvényeket és rendeleteket, me­lyek alapján jogilag biztosított a társasházak törvényes keretek közötti üzemeltetése. Csak épp ezek betartása aggályos mind a mai napig, mert mit ér a törvény, ha azt nem hajtják végre, és an­nak ellenőrzése elmarad.7 (...) A törvényességi felügyelet (e kér­désről sorozatunkban már írtunk - a szerk.) akkor lenne mellőzhe­tő ebben az országban, ha a közös képviseletet ellátó vállalkozások, szolgáltatások a törvények isme­retében elvárható erkölcsi maga­tartást tanúsítanának. A tulajdo- nostársak pedig 34 év után végre tudomásul vennék, hogy tulajdo­nuk védelme elsősorban az ő fel­adatuk, és keményen kirúgnák a nem teljesítő, gányoló, hazudozó közös képviselőjüket. Erre azon­ban még csak remény sincs. In­kább jogos vagy jogtalan zokogá­suktól hangos a média, és azt vár­ják, hogy majd valaki letörli a könnyeiket. ” Sz. Árpád az Egy szavazat mennyit ér? című cikkünkre rea­gált: „Az egyén szabad akara­tából adott meghatalmazás ala­nyi jog és azt nem lehet korlá­tozni, hisz a közös képviselők, sőt a parlamenti és az önkormány­zati képviselet is ezen a jogon ala­pul, de az ügyvédi meghatal­mazás is. Minden ez ellen irányu­ló igyekezet törvénytelen! Nehe­zíteni persze lehet, például sor­számozott meghatalmazással, melyet egyidejűleg kell aláírnia a tanúknak, a meghatalmazottnak és a meghatalmazónak (lehető­leg tulajdonostárs, olvasható, el­lenőrizhető adatokkal stb.). Ter­mészetesen nem hanyagolható el a meghatalmazó felelőssége sem. ” Egy másik részlet Szabó Sán­dor leveléből: „... ma is bevett gyakorlat, hogy a megismétlés (ti. a megismételt közgyűlés) fél vagy egy óra múltán történik, amikor is már a megjelentek létszámától függetlenül megáll a határozatké­pesség. Ad absurdum, ha jelen van a közös képviselő, a szám vizs­gáló bizottság, plusz néhány tu­lajdonos. .. ” Kassai Gizella Ha önnek is van nagyobb nyilvánosságra kívánkozó története, kér­jük, írja meg e-mailben (tahaugy@gmail.com) vagy levélben (Hírnök, 1137 Budapest, Újpesti rkp. 7.). A borítékra írja rá: Társasházi ügyek. r W // ♦♦ 1 ♦♦ ♦♦ 1 / ♦ 1 // Zűrös közös képviselő ­kirúgás helyett zokogás A z elmúlt hetek a versek jegyé­ben teltek errefelé: ott volt, ugye, a Költészet Napja koszorú­zással, szavalással, ahogy illik - szerénységem tiltja megsejtet­nem önökkel, ki tartotta idén az ünnepi beszédet a József Attila- szobornál, de annyit azért eláru­lok könnyítésül, hogy nekem tet­szett -, aztán jöttek a Radnóti- napok mindenféle, pompásnál pompásabb programmal, táncjá­tékkal és helytörténeti sétával például, de az emlékezések kö­zéppontjában persze, a versek maradtak, meg a versmondás, sőt, a versmondó verseny. R adnótit nem nehéz születés­napján köszönteni (csak el­szántság kell hozzá, de itt nálunk van, egészen a sajátunknak érez­zük már a költőt, és ez nagyon jól van így), megtette nekünk, utó­kornak azt a szívességet, hogy szinte minden születésnapján (nem volt neki olyan sok, sze­génynek) fölköszöntötte önma­gát egy verssel - csak ki kell vá­lasztani a megfelelőt. De aki nem akar ünnepi költeményt monda­ni egy ilyen szavalóversenyen, az is választhat lírait vagy emelke­dettet, kesernyései, játékosat, mindenfélét - Radnóti tragikus halála különös fénybe vonta a ha­lál közeli verseket, nem csoda, hogy ez a fény hosszú évtizedekre elhomályosította az életmű többi darabját. Pedig azoknak is meg­Jövök'tnegyek van a helyük, jelentőségük az ouvre-ben. L ám csak, ha nem vigyázok, végleg kitör belőlem a ma­gyartanár, és egy komplett Rad- nóti-órát kerekítek itt önöknek. Pedig csak örömömnek akartam hangot adni, hogy a tizenharma­dik fővárosi kerületben ilyen szé­pen bánnak (bánunk) a versek­kel és a költőkkel, és ennek kap­csán elmesélni egy-két régi versmoiidászati élményemet. Merthogy (ennyi idő után talán már bevall­hatom) gyermek- és ifjúkoromban egy életre eljegyez­tem magam a költé­szettel. Nem, nem írtam verse­ket, ne ijedjenek meg, annyira azért nem volt súlyos a helyzet, de előre megfontolt szándékkal szavaltam őket. Először csak szű- kebb, családi körben léptem föl Petőfivel, Arannyal, Szabó Lő- rinccel (Lóci óriás lesz - nem tu­dom, honnan származik az a köz­keletű tévedés, hogy ez egy gyer­mekvers volna - nagyon nem az pedig), aztán a sikerek a fejembe szálltak, és osztály-, majd iskolai szinten is kipróbáltam magam. Nem tudom, indultak-e valaha iskolai versmondó versenyen, az egy egészen különleges összejö­vetel, melynek legérdekesebb eleme, hogy abszolúte túl van té­ren és időn. Ma is ugyanaz a ti­zenkét pajtás indul (van, ugye, a stréber, az anyuka kedvence, az elhivatott, a sznob és vannak a szokásos félreértések következ­ményei - ugye, milyen szép hang­ja van a Pistikének?), mindig ugyanazok, ugyanúgy és ugyan­ott sülnek bele a kötelezőbe, és a tanárok, akik szintén évtize­dek óta ugyan­olyan "* elhiva tottsággal magyarázzák, hogy a „sas lel­kem ’’-ben a sas nem jelző, hanem alany, ezért azon van a hangsúly, majd az értékelésnél ugyanúgy ki­csit vastagon fog a ceruzájuk a sa­ját tanulóik pontszámánál, mint hajdanán. Még a helyszínek is azonosak, osztályterem, a falon címer, idézet, „az élet célja a küz­dés maga ”, a hátsó padokon a ka­bátok, a középsőkben a barátok, az első padban a három értékelő tanár. A szereplők kint a folyo­són, aki végzett, megtörli izzadt kezét a köpenyébe, meghajol a kis dobogón, aztán fogja a kabátját és visszamegy a folyosóra. Ered­ményhirdetés másnap a nagyszü­netben, az igazgatóhelyettes ál­tal. Mondom, az iskolai szavaló­verseny az élet egyik konstansa, ugyanúgy esett nagyapáink idejé­ben, ahogy unokáinkéban fog, legfeljebb a kötelezőkben váltja Pósa Lajost Váci Mihály, s őt Wass Albert, de - hogy stílben ma­radjunk — a kő marad. 'a, ezen a verse­N nyen halmoztam sikert sikerre, úgy­hogy hatodiktól meg sem állottam a kerü­leti, majd a fővárosi kulturális szemle döntőjéig. Ahol a győzte­sek gyönyörű kitűzőt és még gyö­nyörűbb emléklapot kaptak, a di­csőségről nem is beszélve. A dicsőség aztán úgy annyira a fejembe szállt, hogy tízesz­tendős koromban felkerestem egy művészegyüttest - a gyer­mektagozatot, természetesen —, melynek bevallott célja a jövő színművészeinek nevelése volt. Ottan szavalgattam aztán ked­vemre az elkövetkezendő évek­ben. S bár az igen hamar bebizo­nyosodott előttem, hogy sose le­szek egy Jávor Pál, de még egy Ascher Oszkár sem, jól éreztem magam abban a táfsaságban, és abban a szerepben. Jobb éveink­ben hetente léptünk föl, végig- hakniztuk az országot, a legki­sebb faluba is elvittük a kultúra lámpását, akár akarta ezt a legki­sebb falu, akár nem. Volt egy ál­landó esztrádműsorunk, az első részben adtunk a népi kultúrának — én például betyárballadákat szavallottam talpig halinában —, aztán szünet után jöhetett a könnyebb hangvétel, Szilágyi György meg a rímhányó Romhá- nyi: ha nem mondtam el életem­ben ezerszer a Nyúliskolát, egy­szer sem. E gy ízben akkora sikerünk volt, hogy a közönség szétszedte az arénát köröttünk - ezt szó szerint kell érteni, a margitszigeti stadi­onban léptünk föl, épp ott tartot­tam, hogy „Lám, megmondtam, Angyal Bandi, ne menj az Alföld­re”, amikor szinte felrobbant a stadion: a közönség tapsolni, élje­nezni, dobogni kezdett. Egy má­sodpercig magamnak vindikál­tam a dicsőséget, de aztán hátra­nézve észrevettem, hogy elkezdő­dött mögöttünk a focimeccs. A csúcson kell abbahagyni, gondoltam, és visszavonul­tam. Jolsvai András

Next

/
Oldalképek
Tartalom