XIII. Kerületi Hírnök, 2012 (18. évfolyam, 1-24. szám)
2012-12-19 / 24. szám
Múltidéző ______________ É pítészetünk A-tól Z-ig Balzac utca 54. Honoré elhalt álmai E ház bemutatásával elérkeztünk a Balzac utca Váci úttól induló, a Szent István parkig húzódó páros oldalának végéig, így - legalábbis egy jó időre — búcsút intünk a francia realista regényirodalom mesteréről, Honoré de Balzacról elnevezett közfolyosó épületeinek. Csak az érdekesség kedvéért érdemes megemlíteni - különösen pedig azért, mert Budapestet szokás kelet Párizsának is nevezni -, hogy utcanévvel természetesen a francia fővárosban is tisztelegnek Balzac előtt. A Champs-Élysées elején, a Diadalív közelében, a sugárútról balra felfelé nyíló kicsinyke köz azonban más, mint budapesti testvére, jóval keskenyebb és kevésbé szeli át közforgalom, habár az autók kitiltva nincsenek, mégis inkább hat sétálóutcának, mint egy zsibongó korridornak. Ez akár kontrasztként is hathat, ha visszaidézzük: az író sikerei csúcsán birtokot vásárolt, ám különböző nagyravágyó gazdasági tervei általában kudarcosak voltak. Ezért olykor napi 16 órát is dolgozott, hogy törleszteni tudja tetemes adósságait. Talán nem túlzó és pláne nem méltatlan a megállapítás, hogy a párizsi utca szerényebb, vagy inkább visszahúzódban finom lelkületűbb az írófejedelem egykori pénzügyi álmainál - legalábbis, ha az ember turistaként bekukkant a rue Balzac-ba egy-egy álmodozás erejéig. No de visszakanyarodva az újlipótvárosi Balzac utca 54-hez, alkotója szakmai respektje méltó a nagy nevű íróéhoz (az egyéb emberi motívumokat e helyütt most ne firtassuk). Az épület annak a Hofstätter Bélának az alkotása, aki korának egyik kiemelkedő mestere volt. Sok beruházó elképzelését rajzolta megvalósítható tervvé a kerületben is, közülük többet társával, Domány Ferenccel, akivel közös irodája sok újlipótvárosi bérházat is megformált; egyik legismertebb alkotásuk a Dunapark kávéház. Az sem véletlen, hogy a hatemeletes, lapos tetős, vasbetonvázas 54-es számú sarokbérház tömeg- és homlokzatképzése szinte tükörképe a vele szemközti (e hasábokon néhány hete bemutatott) 43- as számúnak. Utóbbi megrajzolója ugyancsak Hofstätter, mi több, az építtető is azonos: dr. Farkas Samu. Az 1934-1935-ben született Balzac utca 54. - hasonlóan számos újlipótvárosi kortársához - egy modern stílusban emelt, keretes beépítésben álló, utcafrontján hangszerműhellyel és garázsokkal gazdagított ház. Az 54-esből is visszaköszön a Hofstátter-Domány-páros alkotóéveinek összekapcsolódása Budapest és a kerület különös építészettörténeti korszakával: az 1930-as évek legsúlyosabb problémája ugyanis a lakáshiány, s ezzel párhuzamosan a meglévő állomány korszerűtlensége volt. Nos, az egyre indokoltabb szükségleteket kielégíteni vágyó, olykor mohó beruházási kedv Újlipótváros fejlődését is alaposan meghatározta, de tény: az ezzel párosuló kivitelezési gondok ellenére az 1930-as, 1940-es évek fordulójára az építészeti minőség már ismét eléri az európai átlagot. Társához hasonlóan Hofstätter is a lakásfejlesztés új, korszerű törekvéseinek a híve volt, ezt jól példázza az önállóan tervezett Balzac utca 54- is. Elegáns előcsarnokának megjelenése sok hasonlóságot mutat a páros nevével fémjelzett épületekével: az apró részletekig megterve20I2^DECEM^ zett (igényesen felújított) vesztibül nagyvonalúságot tükröz, a kétszintes térben galériaként megjelenő félemeleti lépcsőházpi- henő márványbetétes mellvédje és a portásfülke íves üvegablaka is erre az igényességre utal. Polgári méltóságot sugall, hogy a magasföldszinti nyílások záradékáig érő, négyzetes mélyedésekkel tagolt műkő bélletbe helyezett, függőleges tagolású bejárati kapu Braun Miklós lakatosműhelyében készült, akárcsak a szemközti 43-asé. Újlipótváros építői így realizáltak valamennyit Balzac nagy ívű, elhalt álmaiból. K.A.L (Köszönjük az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény segít- ségét! Sorozatunk Ferkai András Pest építészete a két világháború között című munkáján alapul.) A mikor a Lehel piac oldalát végképp elborítják a fenyőárusok, abból tudható, hogy a karácsony a célegyenesbe fordult. A fenyővásárlás erős lelket, pénztárcát és fizikumot igénylő művelet, és mint ilyen, jobbára a családfőt illeti. (Ha látnak egyik kezükben halas cekkereket cipelő, másik kezükkel rakoncátlan gyermekeket terelő, s maradék végtagjaikkal hatalmas fenyőfát hordó, szomorú arcú asszonyokat, az a tény nem mond ellent előző mondatom állításának.) Gyermekkoromban nagyapámat illette meg ez a dicsőség, de hogy egyszer, valamikor belőlem is igazi családfő válhassék - erről a tervemről máig nem mondtam le -, engem is igen hamar magával vitt ezekre a kalandjaira. (Az volt a porhintészeti szöveg, amíg erre életkori- lag igény volt, hogy az ajándékokat persze a Jézuska hozza, de a fenyőt nekünk kell odakészíteni neki, hogy tudja, merre hány méter: ez a tétel sok praktikus előnnyel járt, például azzal, hogy nem csak a vásárlásból, hanem a díszítésből is kivehettem a részemet egészen a korai időktől kezdve.) N agyapámnak, mint mindenről a világon, erről is megvolt a maga elmélete. Felfogása szerint az ideális fának se túl dúsnak, se túl kopaszmik nem volt szabad lennie (hogy pompásan ráférjenek a díszek, gyertyák), jobban kedvelte a sötétebb tónusú örökzöldet, minta világosat (akkoriban még kizárólag lucfenyőt lehetett kapJövök-megyek 73* ni, annak voltak bizonyos árnyalatai, ez adta a változatosságot), de ahhoz nem ragaszkodott, hogy a kúp alak minden irányban tökéletes legyen. „Úgyis a falhoz állítjuk!”- mondotta komoly hangon, amikor engedett a negyvennyolcból. A legfontosabb kérdés azonban a vétel időpontja volt. Nagyapám szentül meg volt győződve róla, hogy az ideális vételi időpont komolyan megnöveli a minőségi lehetőségeinket. Azt hitte ugyanis, hogy a legszebb fákat az eladók a folyamat végére tartogatják. Ezért aztán a vásárlásra csak az utolsó napokban kerülhetett sor: megesett, hogy csak huszonnegyedikén. (Nagyanyám homlokegyenest ellenkező véleményen volt: szerinte egyetlen szállítmány érkezik, és a legszebb fák rögtön el is fogynak. Ezért a helyes eljárás az azonnali vásárlás. Egyszer, amikor nagyapám kórházba került az év végén, meg is vettük Luca-nap táján a fenyvet - képzelhetik, hogy nézett ki szegény az ünnepre.) M ert ugye, ott volt még a tárolás prob- lémája. Hol az volt, hogy levittük a pincébe (ahol egyrészt szénporos lett, más- részt lehullatta a leveleit a viszonylagos melegtől), hol az, hogy odakötöttük a bejárati ajtóhoz: csak hát az meg a normális közlekedést tette lehetetlenné. Ha nem volt túl magas a fa, betehettük a spájzba is, de akkor a lekvároknak mondhattunk ünnepig búcsút. Nem volt egyszerű a helyzet, akkor még nem beszéltünk a méretről. Nagyapám , r (aki imádta az efféle elveket, el nem tudtam képzelni, honnan gyűjtötte őket) határozottan vallotta, hogy a fának kétszer akkorának kell lennie, mint a gyereknek. Úgyhogy a vásárlás akképpen zajlott, hogy az árus előbb hozzám illesztette nyersfa rúd- ját, melyen követheteden rovátkák mutatkoztak, majd az így elnyert eredményt felszorozta a rúdon, és ahhoz keresett megfelelő fát. Mivel ekkoriban a fenyőfa is fix áras termék volt (minden ünnep előtt megírta az Esti Hírlap, mennyibe kerül métere), az árusok csak úgy tehettek szert extra haszonra, ha saját zsebre mértek. Ennek a közgazdasági elméletnek többek között az lett a következménye, hogy évente húszhuszonöt centimétert nőttem a vásárlás napján azon a rövid úton, melyet a lakásunktól a Lehel piacig megtettem. N agyszüleim régóta az égi fenyőket díszítik ilyenkor, de hatásuk máig elkísér. Én is komoly, családfői feladatnak tekintem ma is a fenyővásárlást, hajlok az ünnepközeli megoldásra, igaz, régen nem kérek kétszer akkora fát, mint amilyen én vagyok. Hosszú évek óta ugyanahhoz a családhoz járok vásárolni (zalai őstermelők, azt mondják magukról, de ez nem azt jelenti, hogy ősöket termelnének - habár semmi kifogásom nem volna egyébként a zalai ősök ellen), már ismerik ízlésemet (leginkább a nordmann fenyőt szeretem, szerintem az a legelegánsabb, legtartósabb, igaz, az illata nem ér fel a gyermekkori lucokéhoz), amíg faragják, kötözik a kiválasztott egyedet, elbeszélgetünk kicsit a világ folyásáról, aztán boldog ünnepet kívánunk egymásnak és elköszönünk. Karácsony estéjén aztán meggyújtok egy csillagszórót az ő kedvükért is, és azt gondolom közben, csak rosszabb ne jöjjön. Jolsvai András
