XIII. Kerületi Hírnök, 2012 (18. évfolyam, 1-24. szám)
2012-11-07 / 21. szám
L Múltidéző Építészetünk A-tóI Z-ig Balzac utca 43. Különös házfelügyelők az előcsarnokban lyek vannak. A másfél szint magas, aszimmetrikus, jobb oldalán vízszintesen osztott bélletű (eredendően a román kori templomépítészet «gyik jellemző épületszobrászati alkotása, melynek lényege a fokozatosan szűkülő kapuzatok egymásba sorakoztatá- sa) műkő keretbe helyezett acél rácskapu Braun Miklós lakatosműhelyében készült. Belépve rajta, nem akármilyen látvány tárul elénk: a kettős belmagasságú vesztibülben, ahol tehát egykoron az a bizonyos bódé állott, az eredeti mettlachi burkolatot mázas kerámiára cserélték, kétsoros ruskicai és tardosi vörös márványból készült lábazata viszont megmaradt. A galériaként kialakított félemeleti lépcsőpihenő korlátja hármasával, vízszintesen összefogott laposva- «sakból készült úgy, hogy a középső mindig krómozott, a többi mázolt. A födémlemez élét pedig fehér márvány borítja. Talán olcsó megállapítás, de a „doktorok házának” is nevezhetnénk a Szent István park és a Balzac utca sarkán álló, 1935-ben emelt, modern stílusú, öt- plusz tetőemeletes házat — legalábbis történeti szempontból. Építtetője ugyanis dr. Farkas Samu és dr. Farkas Antal volt, statikusmérnöke pedig - a már sokszor emlegetett Hofstátter Béla tervező, Újlipótváros egyik megrajzolója mellett - dr. Székely Hugó. Kivitelezője más szempontból érdekes: Kolman Mór neve több korabeli munkálatnál fellelhető, egyebek mellett ő volt a belvárosi Semmelweis utca 8. számú, szintén modern stílusú ház építője is, a Balzac utcai felhúzása után három évvel, 1938-ban. Nos, doktorság ide vagy oda, kétségtelen az impozáns belső közterekkel szépített épület „tu- dóslelke”. Sokáig ebben a házban lakott ugyanis Aczél György, a Kádár-rendszer fő kultúrpolitikusa, a híres-hírhedt 3T atyja. E sorok írója gyermekkorából emlékszik az épület különleges „házfelügyelőire”, az egyenruhás rendőrökre, akik 24 órában kémlelték a jövő- menő forgalmat, melyből a hívatlan vendégek ki voltak zárva. E pótházmesterek abból az őrbódéból fürkésztek, mely a lépcsőház felé vezető előcsarnokban állt, a valódi, eredetileg kialakított por- táskabin elé biggyesztve. Előbbinek persze ma már nyoma sincs. Aczél később, valamikor az 1980- as évek elején innen költözött át a Szent István park 26-os számú sarokházba. Megjegyzendő: emléktábla egyiken sem hirdeti korabeli lakóját. Pedig a közelben, a Pozsonyi út-Victor Hugo utca metszésében hamarosan Ruttkai Éváról neveznek el parkot, a néhai Kossuth-díjas színművész sokat mesélhetett volna képzeletbeli szomszédjáról, „Támogatásról, Tűrésről és Tiltásról”. Az 1930-as évek újlipótvárosi építészetére jellemző utcára nyitott életszemlélet a Balzac utca 43.-ban is tetten érhető volt, jóllehet azt - talán a 3T előszeleként - idejekorán felszámolták: a földszinti üzleteket 1951-bén átalakították, évtizedek óta garázsként funkcionálnak. Az alagsor és a magasföldszint homlokzatát még az 1960-as években narancssárga kismozaikkal burkolták, mely - megengedve egy távoli asszociációt (s némi képzavart) - mintha a színek ideológiai áthallása lenne. A városrészre szintén oly jellemző keretes beépítésű, vasbetonvázas sarokbér- ház alaprajza háromfogatú, szintenként egy iszo- ba-hallos és két 2 szobahallos lakással. A 6. emeleten pedig egy 3 szobahallos és egy 2 szobás, teraszra nyíló lakás van. Az épület hatemeletes, bás- tyaszerűen kiemelkedő sarokpilonján öt szinten, a sarkon átforduló erkéK.A.L (Köszönjük az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény segít- ségét! Sorozatunk Ferkai András Pest építészete a két világháború között című munkáján alapul.) 2012. NOVEMBER 7. XIII. KERÜLETI HÍRNÖK Jövök^megyek O tt, ahol Victor Hugo találkozik Wahrmann Mórral, a Pozsonyi út sarkán, nos, ott találkozhatunk mi is.mostantól Ruttkai Évával: azt a kis parkot, melyet a mondott helyen zöldítettek ki az illetékesek, ez év őszétől ugyanis Ruttkai Éva parknak hívják. E lképzelni nem tudom, hogy akadhat, aki ne örülne ennek a hírnek feltétel nélkül. Kevés sze- rethetőbb (sőt, sőt: rajonghatóbb) alakja volt a magyar színházművészetnek nála. De azért én még a többieknél is jobban örülök egy kicsivel. Elmesélem, miért. A z volt az első találkozásom az igazi színházzal (előtte megvolt már a Jancsi és Juliska a Bábszínházban meg a Diótörő, matinéban), persze, hogy emlékszem minden motívumra. A családi vitára a vasárnapi ebédnél, hogy elég érett vagyok-e már az esti színház- látogatásra, hogy megértem-e már a vígjáték fordulatait és hogy nem éppen az hátráltatná-e egyedfejlődésemet, hogy megértem. Érvek és ellenérvek feszültek egymásnak erősen, végül nagyapám szavai döntötték el a vitát, miszerint, ha futballmeccsre járhatok évek óta (vele jártam egyébként), és megérthetem az ott történteket és elhangzottakat, akkor talán Thalia temploma sem válik majd káromra. Felmenőim tehát áldásukat adták a kalandra, kísérőmül a család egyetlen értelmiségi tagját - a többiek is azok voltak eredetileg, de ekkorra éppen dek- lasszálódtak -, Irma nénémet jelölve ki. A választás nemcsak azért esett rá, mert lévén franciatanárnő, a polgári színjátszás minden furfangja a kisujjában volt, hanem azért is, mert a Visegrádi utcában lakott, egészen közel a Vígszínházhoz. Az a döntés született, hogy aznap éjjel nála alszom - így a három felvonás elhúzódása esetén sem kerülök vészesen későn ágyba. A rra a napra, amíg élek, emlékezni fogok. A frissen vasalt fehér ing illatára, a fekete lakkcipőre, a pertlinyakkendőre, melyet ügyetlenül kötögettem a tükör előtt, a vizes hajkefére, melyet rakoncátlan forgóim mindegyre visz- szavertek, aztán a korán sötétedő őszből kiragyogó színházra, a sárgaréz ruhatári azonosítóra, mely nehezebb volt, mint a pénztárcám, a vörös szőnyegekre, a műsorújságra, melyet magam vettem zsebpénzemből ötven fillérért, a sósperecre, a csöndre, a puha karosszékre. A lassan sötétedő nézőtérre, és persze, a darabra, Heltai Jenő vígjátéknak álcázott filozófiai-bölcselmi összefoglalására, A néma leventére. M ajdnem fél évszázad telt el azóta, de ma is hibátlanul fel tudom mondani a szereposztást, emlékszem a jelenetekre, a díszletre, a hangsúlyokra, mindenre. Bitskey Tiborra Agárdi Péter szerepében, Velenczei Istvánra Mátyásként, még arra is, hogy Gyimesi Pálma játszotta az egyik udvarhölgyet. S zivacsként szívtam magamba annak az estének minden pillanatát, tátott szájjal bámultam az előadást, benne Ruttkai Éva varázslatos Zilia-alakítását. Ha azt mondom, hogy azon az estén halálosan beleszerettem, keveset mondok. Ügy szerettem bele, ahogy csak egy tízéves kisfiú tud beleszeretni egy reneszánsz donnába - még azon az éjszakán, a vendégágyon forgolódva elhatároztam, hogy ha nagy leszek, lovagnak állok, és ha kell, nem évekig, hanem egy életen át hallgatok majd az én Ziliámért. V alahogy így indult az én Ruttkai-rajongásom, s bár felnőve a hallgatási fogadalmamat megszegtem nem egyszer, a nézésit sosem. Rengeteg szerepében láttam a következő évtizedekben színpadon és filmen is, ezer arcát ismertem és szerettem meg - istennőtől a szolgálóig minden t hibátlanul hozott, született színésznő volt minden porcikájában - azért nekem mindig megmaradt Ziliának, az örök nőnek, aki tudja magáról, hogy egyetlen pillantással férfiák seregét képes meghódítani - ám veszteni is emelt fővel tud, barátságosan hátba verve a hóhért, az élet szép, tenéked magyarázzam7. A hetvenes évek elején a pesti bölcsészkarra jártam. A magyar tanszékek a második emeleten voltak, a folyosókon szerteszét szórt padokon mindig történt valami: kártyaparti, vitakör, tételmásolás. Egy délután magam is ott üldögéltem, amikor a könyvemből felpillantva Ruttkai Évát láttam közeledni. A fiatal Ruttkai Évát, hogy egészen pontos legyek. Kellett egy kis idő, míg megkerestem a leesett államat, s míg felfogtam, hogy ez nem lehet „a ’’ Ruttkai: de a hasonlóságmegtévesztő volt. K iderült aztán később, hogy a színésznő (és Gábor Miklós) lányát, Gábor Julit láttam, aki ekkoriban tényleg úgy nézett ki, mint az anyja húszévesen, s akivel (évfolyamtársként) később személyesen is megismerkedhettem. Persze, mindenki azt kérdezte tőle, ilyen adottságokkal nem akar-e színész lenni.- Dehogy - mosolyodon el azzal a Ruttkai-mosollyal -, olyan, mint az anyám, úgyse lesz több. Igaza volt. Jolsvai András
