XIII. Kerületi Hírnök, 2012 (18. évfolyam, 1-24. szám)

2012-10-03 / 19. szám

Építészetünk A-tól Z-ig Balzac utca 38, A historizáló „különc” Múltidéző _________________ A Pannónia utca 36. szám alatt nyíló szimmetrikus épület számo­zását a Balzac (egykori Korall, majd Légrády) utca felől is feltün­tették az utcanévtáblán. Több ilyen számozási furcsaság is talál­ható Ujlipótvárosban és a Balzac utca környékén, ám mivel Ferkai András alul idézett művében „itt” is, „ott” is említi az épüle­tet, mi ehelyütt mégis a Balzac ut­caiak közé soroljuk, noha bejára­ta a Pannónia utcáról nyílik egy kis franciaudvarral. Ami a két ut­ca metszetében 1927 és 1928 kö­zött, alig egy év alatt felhúzott épület helymeghatározását illeti, a korabeli fotókon jól látható, hogy a Duna felé haladva e ház mögött üres telek áll, a Balzac ut­ca számozása ekkor tehát még itt ért véget, vagy csak megszakadt. Bárhogy is, talán az egykori be­ruházó neve is kettős sejtetést en­ged: Pannónia és Kartall utcai In­gatlan Rt. Ez a ház — a következő évtizedben felhúzott környező, eltérő stílusjegyűekkel szemben - historizáló (neobarokk) modo­rú, tervezője Bőhm Henrik (1867-1936) és társa, Hegedűs Ármin (1869—1945). Az alkotók­ból kiindulva nem csoda hát, hogy az épület archaizáló arcula­ta eltér az Üjlipótvárosra akkori­ban oly jellemző modern stílus­tól. A két építész irodája már a századforduló után jelentős épü­leteket tervezett, munkásságukra pedig a ’20-as években a szecesz- szió és az azt követő eklektizáló, historizáló stílus jellemző. Bőhmről valamivel többet tud­ni: egy várpalotai zsidó családban született. Építészi oklevelet 1890- ben szerzett a Budapesti József Nádor Műszaki Egyetemen, majd többéves tanulmányutat tett Ausztriában, Hollandiában, Svédországban, Dániában, Né­metországban. Hegedűs Ármin­nal közös tervezőirodáját 1896- ban nyitotta meg. Legszebb, sze­cessziós stílusban készült mun­kája a Csáktornyái kaszinó, mely 1904-ben készült el. Hegedűssel mindketten vállaltak önálló meg­bízásokat is, de számos esetben együtt készítették terveiket. Mint például a Balzac-Pannóniáét is. Utóbbi formáját ez meg is hatá­rozta: a Bőhm és Hegedűs iroda épületei a húszas évekre szinte ki­vétel nélkül neobarokk stílusban készültek. Érdekesség viszont, hogy nem ebbe a sorba illeszkedik az a szintén általuk tervezett Gyön­gyösi úti ötszintes lakóház, mely a fővárosi kislakásépítés keretében készült el 1926-ban. A jelen írásban említett épület zártsorú beépítésű, valójában há­rom utcára néző, a magasföld­szint fölött négyemeletes, man­zárdtetős bérház, H-alakú alap­rajzzal. A lépcsőház, háromkarú lépcsővel - és a tágas pihenőre nyíló felvonóval - az épület két szárnyát összekötő középtenge­lyében kapott helyet. Innen szin­tenként négy 3 szoba-hallos lakás nyílik. A homlokzatot a magas­földszint és a harmadik emelet fö­lött övpárkány tagolja, az üzle­tekkel, műhelyekkel „tűzdelt” alagsor és magasföldszint felülete kváderutánzatú, az emeleteké si­ma vakolat. A főhomlokzat oldal- rizalitjai háromtengelyesek, az oldalhomlokzatokon az I-IV. emeleteket átfogó, erősen lesar­kított zárterkélyek találhatók. A nyílásokat barokkos stukkóke­ret övezi, a főbejárat keretezett kapujának szemöldökén műkő­ből készült szoborcsoport talál­ható. K.A.I. 2KU2^KTOBEi^^p^ XIII. KERÜLETI HÍRNÖK (Köszönjük az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény segítségét! Sorozatunk Ferkai András Pest építészete a két világháború között cí­mű munkáján alapul.) Jövök-megyek 68♦ V an úgy, hogy az embert a jö­vő érdekli, mégis csak a múltra kap választ. Í gy esett most velem is: eredeti­leg arra voltam kíváncsi, milyen lett az új Helytörténeti Gyűjte­mény, meg persze hogy milyen lesz, de aztán a dolgok, szándékom ellenére, másképpen alakultak. A zt kell tudni, ha még nem mondtam volna (nyilván mondtam, nem is egyszer), hogy elkötelezett híve vagyok a hely- történeti gyűjteményeknek álta­lában is, a miénknek meg külö­nösen. Azt vallom, hogy az em­ber nem értheti meg a jelenét, és nem tervezheti meg a jövőjét, ha nem ismeri a múltját. Es még azt is vallom, hogy nemigen érezheti otthon magát, ha ezek az ismere­tei hiányoznak. És-hogy minden kártyáma t kijátsszam -még azt is gondolom, hogy az ember lehet mondjuk európai és magyar (ma­napság e két lehetőség mintha vagy-vaggyal merülne föl itt-ott, de mi ne mondjunk le az és lehe­tőségéről, amíg lehet), de az igazi kötődést a kisebb közösségek je­lenthetnek - egyszerűen a lépték miatt. Egy kisváros vagy egy ke­rület, mondjuk. (Abbahagyom, mert kezdek szájbarágós lenni.) Itt, egy ilyen közösségben lehet az ember otthon úgy, hogy ismer szinte minden utcát, minden há­zat, és (ha akarja) ismerheti azok történetét is. (Es akkor már a la­kók egy részét is ismeri egyúttal.) Ezért, ha rajtam múlna, semmi pénzt nem sajnálnék a Helytörté­neti Gyűjteménytől, gyönyörű, modern épületbe költöztetném (valami régi palota felújított vál­tozata is megfelelne), nagyszabá­sú állandó kiállítást építtetnék bele, de hagynék helyet az időszaki tárlatoknak is. Meg az interak­tív tereknek, a moziter­meknek, a raktá raknak, irattárnak. Tudom, hogy mindez ma inkább a vágyak birodalmába tartozik, de azért annyit megjegyeznék, hogy a kontinens naposabbik felén nem lehetetlen. Nemrég bóklász­tam kicsit a Rajna partján, ahol minden valamirevaló (mondjuk kétezer fős) városkának van saját helytörténeti múzeuma gazdag anyaggal, pazarul berendezve — hátha egyszer miránk is jobban süt majd a nap, és akkor semmi sem állhatja útját vágyainknak. D e vissza a realitásokhoz. Aki ismerte a Váci úti gyűjte­ményt, tudja, hogy az bizony nem mindenben felelt meg a huszon­egyedik századi követelmények­nek. (Tréfa: összedőlt, lényegé­ben.) De aki ismerte, azt is tudja, hogy a helyiek a mostoha körül­mények között is igyekeztek a kedvünkbe járni. Az állandó kiál­lítás mellett újra és újra előruk­koltak valami érdekességgel egy kamaratárlat erejéig. Es sétákat szerveztek meg előadásokat, egy­szóval élő, izgalmas hely volt az. Reméltem, hogy most, új helyre köl­tözvén, még in­kább az lesz. D e tévedtem. Vagy az is lehet, hogy megint megelőztem a koromat: a Helytörténeti Gyűjtemény ugyanis, mint kiderült, jelenleg van is, meg nincs is. Szervezetileg beleolvadt az AJAMK-ba (per­sze, eddig is oda tartozott, de most belé is költözött), de kiállí­tóhelye jelenleg csak egy lépcső- házrészletben van (rádiókészülé­kek láthatóak ott), ha minden jól megy, jövőre találnak neki vala­mi nagyobb helyet, és a hetven- ötödik évfordulóra kivághatja a rezet. Ha kivágja, örömmel fo­gom értesíteni róla önöket. Hogy ez jól van így, vagy sem, arra leg­alább két válasz adható, magam pillanatnyilag az utóbbihoz hú­zok, de nyitott vagyok az ellenvé­leményekre is. Térjünk vissza a kérdésre, ha már lesz kérdés. E s most jöjjön az emberi ténye­ző. Itt vagyok indulásnak én. Jó régen nem jártam a József At­tilában (ez nekem mindig kultúr- báz marad, pedig már, ahogy il­lik, művelődési központ), szépen felújítódott, mióta nem láttam, kí­vülről el­tűnt a Sztálin- barokk filing, a belső terek azért még em­lékeztetnek a régi időkre. Ami­kor belépek, mintha minden szenderegne. Az aula szinte üres, a büfésnő keresztrejtvényt fejt az egyik asztalnál, a recepción tábla: Rögtön jövök, a színházterem aj­taja tárva, fázósan dideregnek a széksorok. Körülsétálok, és rög­tön eszembe jut az az évtizedek­kel ezelőtti hajnal (kerek évfor­dulója van annak is éppen), amely itt ért, ebben az aulában. Innen vonultam be ugyanis. Négy órakor kellett megjelennem (sokadmagammal) a kultúrház­ban, egy napi élelemmel és négy centiméteresre vágott hajjal. Ott aztán hosszú várakozás kezdő­dött (semmi értelme nem volt a hajnali gyülekezőnek, az is csak szívatás volt, ahogy minden más a következő évben), névsorolva­sás, ordítozás, sorakozó, és megint elölről. Valamikor dél­előtt indultunk el, végigmasíroz­tunk a Béke és Lehel utcákon, el egészen a Nyugatiig, ahonnan déltájt indultunk Vásárhely felé. Tizennyolc éves ijedt srácok vol­tunk, előző nap még boldog, gondtalan tinédzserek, egyetemi felvételivel a zsebünkben, más­nap már egyenruhába öltöztetett, szavanincs honvédek - és köztük ez a félelmes nap, amely nekem mindig ehhez a házhoz kötődik már. E mlékszem, ott, a sorakozónál még egyszer végignéztem az előtér falain (fényképek lógtak rajta a házbéli eseményekkel), és megpróbáltam megjegyezni vala­mennyit: mintha a normális, civil élet utolsó relikviái volnának. A ztán megszámoltam az osz­lopokat. Az valahogy mindig biztonságot adott nekem, ha tud­tam, mi mennyi. M ost, hogy ez az emlék eszembe jutott, megszá­moltam az oszlopokat megint. Megvoltak, hiánytalanul. Jolsvai András

Next

/
Oldalképek
Tartalom