XIII. Kerületi Hírnök, 2012 (18. évfolyam, 1-24. szám)
2012-07-04 / 13-14. szám
Múltidéző Építészetünk A-tói Z-ig Angyalföldi út 36-38. „Szép emlékem, hogy egy gyönyörű kupola volt a középső udvar fölött: a szivárvány ezer színe tükröződött a padlástéren; mi, kislányok ott babáztunk. Mindenkinek volt padlásrekesze, mint ahogy pincéje, de a háború alatt a tűzveszély miatt lebontották ezeket a rekeszeket, ahogy a kupolát is, mert célpont volt a bombázóknak” - meséli megható múltidézéssel Zombori Katalin azon a filmen, melyet az Angyalföldi út 36—38. szám alatti társasház megbízásából az elmúlt hónapokban készített az egyik lakó, Bor Péter az épület 100 éves jubileumi ünnepségére. Már ebből is felsejlik, nem csak a soklakásos, háromudvaros, négy- emeletes — fővárosi védettséget élvező — ház története különleges. Az ott élőknek egykor igen erős volt a közösségtudata, ahogy Kati néni meséli, a ház „olyan volt, mint egy kis falu”. S valamelyest még ma is olyan. Jól érzékelhette ezt mindenki, aki múlt szombaton részt vett a centenáriumi házi ünnepségen. Mint egy kisebbfajta családi várjáték, modem házi előadás, amelyben a civil kurázsi összeért a történelemmel, időt szakítva a tradíciók folytatására. Az emlékfilmvetítésen túl a lakók összemérték gulyásfőző tudásukat, profi nótaénekest, operett- és hegedűművészt is meghívtak, hogy zenés-táncos előadással színesítsék az ünnepet. Immár nem először pedig, „al2012. július 4XIII. KERÜLETI HÍRNÖK Családi várjáték a „Majomházban” kalmi tárlat” is kitelepült az egyik udvarba: a házban alkot ugyanis Simon Gyula festőművész, aki emeleti műterméből ezúttal a magasföldszinti folyosó korlátjaira függesztette ki képeit, színesítendő az eseményt. A sors fakó, méltatlan modortalansága, hogy Kati néni-aház majd nyolc évtizeden át „élő legendája” - már nem érhette meg a minapi évfordulót. Pedig neki bizonyára ott lett volna a helye. Az idős asszony szüleivel 1934-ben költözött az épületbe, s kislány kora óta, 76 évig élt ott. Amiként ő, úgy a főbejárati emléktábla is szolgál némi építészettörténeti adalékkal: „Budapest székesfőváros bérháza (épült 1911-1912 évben) Bárczy István polgármester építő programjának harmadik ciklusában Szabó Gyula műszaki tanácsos tervei szerint”. Bizony, nem akárkik nyerhettek ide bérleti bebocsátást, szemben a munkáslakásokkal, az Angyalföldi út 36—38-at kizárólag városi közalkalmazottak lakhatták. A gáz- és az elektromos művek dolgozói, postások, rendőrök, s egyéb hasonló funkcionáriusok. Amellett, hogy barátságos szomszédok éltek egymás mellett, nagy volt a fegyelem: este tíz óráig lehetett szőnyeget porolni, legfeljebb addig léphettek a házba bádogosok, drótostótok, s egyéb házaló iparosemberek. A gyerekek sem igen ugrálhattak, hangoskodhattak az udvaron, ezért ők a szomszédos, egykori gyárudvar gazos grundján leltek „játszóházra”. A rendre két házmester és két viceházmester is ügyelt, utóbbiak esténként gyűjtőkosárral indultak szemetet begyűjteni a lakásokból. „Szemetes! - kiabálták, mi huncut gyerekek pedig vissza: Nincs, megettük!” - meséli Kati néni a háború előtti gyermekkor — a maihoz képest — megejtő csintalanságait. Majomház - az idősebbek talán még emlékeznek, a tréfás lakosok ezt a gúnynevet aggatták a József Attila Színház mögötti épületre. Különösebb magyarázat sem kell hozzá: a négy kapubejárót majomfigurák díszítik. De Kati néni elbeszéléséből kiderül, nem ez volt az egyetlen ilyen: a Váci úton volt a Tizenhárom- és a Hétház, a Lomb utca-Petneházi utca sarkán a Vasalóház, a Gyöngyösi utcában pedig a Hiszekegy-ház, s még hosszan lehetne sorolni. A ’30-as, ’40-es évek bérházbeli életképéhez hozzátartoznak még az alagsori mosókonyhák a ruhafőző üstökkel, a mángorlóhelyiségből nyíló, előjegyzésben használatos közös fürdőszobák, padláson száradó ruhák. Azóta persze „korszerűsítettek mindent (...)”- mondja elcsukló hangon Kati néni. Most, hogy már nincs, a történelem újra lép egyet, ahogy ő mondja: „Nagyon sok a változás ez alatt a 76 év alatt, mióta itt rovom ennek a háznak a köves udvarát”. K.A.I. (A „Majomházról” készült film - a lakóközösség jóvoltából - teljes terjedelmében megnézhető a Médial3 internetes oldalunkon.) Jövök-megyek Bátran állíthatom, ezen a héten javultak a kilátásaim. Sőt, volt egy olyan időszak (rövid, nem mondom), amikor egyenesen pazarnak voltak mondhatóak. Egy régi vágyam teljesült ugyanis. Az az igazság, hogy régóta vágytam feljuthatni valamelyik toronyba ott az Árpád híd mellett. Elképzeltem sokszor, milyen remek lenne fölmenni a legfelső emeletre, mondjuk, ott körbesétálni, kinézni sorban az ablakokon, aztán megírni önöknek, milyen a világ onnan felülről. De hát hiába álmodoztam erről évek óta, a dolog nem látszott kivihetőnek. Azokban a tornyokban ugyanis komoly cégek sora kapott helyet, olyanformák, ahová nem lehet csak úgy besétálni, hogy „kérem szépen, én csak a kilátásban szeretnék gyönyörködni! ”. Ha az ember manapság beállítana egy ilyen jaj de nagyon őrzött-védett portára ezzel a szöveggel, a legjobb, ami történhetne vele, hogy karon fognák és kivezetnék. Mert hát miféle ember lehet az, akinek semmi dolga nincs, csak nézelődne bele a világba!! És ha még az is kiderülne róla, hogy nem átal- laná megírni, amit lát, akkor végképp semmi esélye se volna, hogy feljusson a legfelső szintre. Kérjen engedélyt, indokolja meg, küldje be a kérdéseket: ilyesmi történik manapság azokkal, akik a kilátások felől érdeklődnek. Úgyhogy a toronytúra hosszan dédelgetett, de soha meg nem valósítható terv lett volna csak, ha nem találkozom össze Zsolt úrral. De bizony összetalálkoztam, s hogy szó szót követett, kiderült, hogy ő mostanában (merthogy hányta-vetette a sors az utóbbi időben, de azért mindig megtalálta a számítását) éppen az egyik ikertoronyban dolgozik. (Egy filozofikus közbevetés: egy iker meg egy iker az két iker: de két iker meg két iker az négy iker vagy két ikeriker1) Na, el is mondtam neki legott az én vágyamat, mire ő csak mosolygott, mi sem egyszerűbb ennél, mondotta, legyél ott pénteken reggel kilenckor a portán, le lesz adva a neved, meg az autód neve is, rendszámostul, a többi az én dolgom. Még mondja valaki, hogy nem a szerencse az ember legfőbb jó tulajdonsága! A mondott időpontban némi elfogódottsággal fordultam be a Népfürdő utcáról a csupaüveg-csupetfém bárányfelhőkarcoló (emlékeznek, micsoda viták voltak az építése körül!) parkolójába. Ez itt, az északi ikertorony, Európa névre hallgat, és egy nemzetközi bankbirodalom magyarországi leányvállalatának (valamint a leány leányainak - annyi a cégnév a porta mellett, mint égen a csillag) ad otthont. A portás (ez még nem az igazi, ez még csak a garázsportás) hosszú lapozgatás után kártyát nyom a kezembe, azzal nyílnak a sorompók. Aztán föld alatti birodalom következik, szűk sikátorokkal és kanyarodókkal: ahogy megyek lefelé, elmosolyodom. Magasra akartam jutni, és egyre lejjebb jutok - igaz, előfordult ez manapság mással is. Végre megtalálom a nekem kijelölt helyet, aztán a liftet is, igaz, azzal csak a földszintig haladhatok. Ott újabb adminisztráció, igazoltatás, beléptetőkártya. (Milyen dinamikusan és büszkén húznak el mellettem a helyiek - nyakukban a kártya hirdeti, ők ide tartoznak!) Aztán előkerül Zsolt úr is, délelőtti Vergiliu- som - könnyű pólóban van, pedig vezérhelyettes, de a péntek, mint megtudom, pólónap -, és már csak a liftre kell várnunk pár percet (hiába a hat lift, mégiscsak másfél ezren dolgoznak ebben a több négyzetkilométernyi komplexumban), aztán fenn vagyunk a tizenötödiken. Aztán csak nézek, nézek kifelé az ablakon, még gyermekkori tériszonyomról is megfeledkezve, és rádöbbenek arra, ami odalent nem mindig tudatosult bennem: Angyalföld szép! A teljes mondat persze úgy hangzik, Angyalföld szép, csak megfelelő magasságból kell nézni. Az Árpád hídból játékosan te- keredő kígyó lesz, a lakótelepből legóvár, a zsarupalotából elvarázsolt kék hegység, az autókonvojból bogárinvázió, az emberekből apró pontok, és mindent és mindenkit belep a zöld. Odalent nem gondolnánk, pedig a kerületünk (főleg az errefelé eső részek, Vizafogó meg a Duna-part) tele van fákkal, bokrokkal, növényekkel. Komolyan mondom, ha negyven fokkal meg- döntenénk, bediene budai erdőrészletnek. Míg én bámészkodom, Zsolt úr mesél: mert nem elég, hogy itt dolgozik, itt is nőtt föl egykor-szemben, a karnyújtásnyira lévő szalagházak egyikében. O még emlékszik, hogy a toronyházak helyén autójavító műhely volt meg kavicsbánya, szemben el- " hagyott gyárépület, ipari sínpálya, arrébb a közlekedési vállalat ócskavastelepe.- Látod - csillan fel a szeme, és az utca túloldalára mutat -, a dühöngő még megvan! És épp olyan, mint régen.- Tényleg - hagyom rá, bár én nem ugyanarra a dühöngőre gondolok. Jolsvai András
