XIII. Kerületi Hírnök, 2012 (18. évfolyam, 1-24. szám)
2012-04-18 / 8. szám
L Múltidéző r __ / É pítészetünk A-tól Z-ig Újpesti rakpart 8. Az ismeretlen szomszéd Valószínűleg az Újpesti rakpart 8-as számú épület százéves történetének legvidámabb lakógyűlését tartották meg múlt hétvégén: ez egyike ugyanis a Palatinus- házak néven ismert - a Pozsonyi út és az Újpesti rakpart közti tömböt elfoglaló - újlipótvárosi épületegyüttesnek, amelyik sok-sok tucat budapesti és kerületi társával együtt idén ünnepli centenáriumát. S mint ilyen, önszántából nyitotta meg kapuit a nagyérdemű előtt a BudapestlOO elnevezésű, immár második alkalommal megrendezett fővárosi program- sorozat részeként. A lakók házi készítésű süteményekkel, szendvicsekkel várták szombaton és vasárnap az érdeklődőket. Az összességében több száz vagy akár ezer emberből is álló közönséget saját idegenvezetéssel kalauzolták végig a három épületből álló sorházakban, így az Újpesti rakpart 8.-ban is. Utóbbiban emellett zenés programokat is „kínáltak”, fellépett a Jenny+Mónika, s koncertet adott a Harry&Neil/Pyrogens zenekar, melynek nevéhez fűződik az Üvegtigris 3. című film betétdala. Egészen egyedi meglepetéssel is készültek: a közönségnek vasárnap délben Spiró Györgyi ró kedvesen mulatságos meglepetés-előadásával idézte meg gyermek- és fiatalkorát, hisz születésétől, 1946-tól 19 éven át maga is e ház falai között élt. A lakóközösség ünnepi lelkesedése amúgy olyan fokra hágott, hogy elhatá20É^PRIUS^n3j|I^J^ rozták: a Pozsonyi-piknikhez hasonlóan - talán már j övőre - megszervezik a Rakpart-pikniket, amelyhez reményeik szerint a teljes Palatinus-közösséget sikerül megnyerniük. A Palatinus-házak építésére Vidor Emil kapott megbízást 1911-ben, rögvest azután, hogy a Kincstár és Fővárosi Pénzalap 11 millió koronáért megvette József főhercegtől a Margitszigetet, és részben pénzben, részben ingatlanokkal fizetett. Ez utóbbiak egyike volt a Margit híd pesti hídfőjétől északra fekvő telekegyüttes (képünkön). Ez került aztán a Palatínus Építő Rt. tulajdonába, mely a Monarchia legnagyobb vállalkozói közé tartozó Grünwald és Schiffer cége volt, s amely az akkor már jó nevű, külföldön is építészetet tanult Vi- dort kérte fel a munkára. O három, szecessziós jellegű bérpalotát tervezett a Pozsonyi út és a rakpart közti szakaszra tágas és világos, 2-3-5 szobás polgári lakásokkal. (Tágabb értelemben egyébként Palatinus-ház volt valamennyi, a társaság által épített többi ház is, így pl. a Fáik Miksa, a Honvéd, a Nádor és Alkotmány utcában lévők is, mégis erre a tömbre ragadt rá tartósan a név.) Spiró visszaemlékezésében maga is utalt arra, hogy a lakásokban egykor központi porszívó működött, a fürdőszobákban pedig margitszigeti termálvíz folyt. Igaz, az ő idejében ez már nem működött, csak a nyomait lehetett felfedezni. A gyermekben persze különös emlékek fogannak meg: az állandóan nedves tűzifáról; kövér házmesterekről és sovány viceházmesterekről; ’56-ról és az oroszokról, akik az építkezés miatt feldúlt környékre nem tudtak tankjaikkal behatolni. És ma is erősen derengenek a lakógyűlések kapitális vitái, közel-távoli hangfoszlányai arról például, mikor lehet használni a porolót; felsejlik a nagy-udvariak örökös győzelme a kis-udvariak fölött, melynek hatására még ma, hatvan év múltával is az utóbbiban áll a szeméttároló. A többség diadala a kisebbség fölött. De az Újpesti rakpart 8. maga a galaxis: Győri Sanyival a pályakezdő bölcsész, a hírszerkesztő Spiró a Magyar Rádióban ül egy asztalnál. Ismerkednek, tán még közös is van bennük, bár egyikük bölcsész, másikuk közgazda. Aztán közbeszól a véletlen, kétkedve fogadott elszólás: Győri az Újpesti rakpart 8.-ban lakik eleitől fogva. Akkor hát csupán elkerülték egymást. Ekkor már mindketten 24 évesek voltak. K.A.I. (Köszönjük az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény segítségét! Sorozatunk Ferkai András Pest építészete a két világháború között című munkáján alapul.) Jövök'tnegyek ♦ Á llok a Dózsa György út torkolatában, döbbenten. A kép, amit magam előtt látok, mintha egy háborús filmből lenne. Egy hajdani épület romjait látom, törmeléket és port, a hozzám közeli oldalon néhány emeletnyi félbetört toronymaradék, ennyi az egész. A kép közepén egy féltávoli templom a romok mögött, aztán csak a végtelen kék ég. Az ég, amelyen - így képzelem - bármikor feltűnhet a következő bombázóraj, hogy a környék többi házát is a földdel tegye egyenlővé. Nem gondoltam, hogy ilyen hatással lesz ez a kép rám. Tudtam, hogyne tudtam volna a bontásról, sőt, a tervekről is, hallottam hírét az unortodox megoldások veszélyeinek, valamennyire láttam is, mi folyik errefelé. Mára is csak egy békés sétát terveztem, erre tessék, itt állok egy háborús jelenet közepén: a látvány rabul ejt, és visszavarázsol egy olyan világba, melyben nem is éltem, de melyről mégis rengeteget tudok. A szüléink, nagyszüleink világa ez, az ő történeteik hangzottak így, hogy „amikor feljöttünk a pincéből, a szomszéd ház eltűnt a szemünk elől”, vagy hogy „elindultam jobbra, de aztán meggondoltam magam: amikor visszanéztem, épp akkor robbant a bomba a túlsó oldalon: ha arra megyek, telibe talált volna ”, vagy hogy „az ostrom alatt mindenünk odaveszett egy légitámadásban, annyink maradt, amennyi rajtunk volt, és még örülhettünk, hogy mindannyian élve megúsz- tuk az egészet”. És e történetek vég nélkül folytathatók. Mi, a béke gyermekei, úgy hallgattuk ezeket a históriákat, mint a Grimm-meséket: félelmetesek voltak, de hihetetlenek is. Megtör- ténhetet- lenek. A pusztulás, egy örökre elmúlt világ rekvizituma volt, egy olyan világé, amely távolabb volt, mint az Északi-sark. Ezért nem vagyunk felkészülve az efféle képekre. Időbe telik, míg felocsúdom, addig eszembe jut, mennyire másképp éltem meg a Nemzeti Színház felrobbantását. Kisgyerekként ott álltam a kordon mögött, a tömegben, és hatalmas tapssal jutalmaztam, amikor a sokat látott teátrum egyetlen hosszú perc alatt térdre rogyott. (Nemrégiben tudtam meg, hogy a robbantás katonatiszt irányítója ma is él, hol máshol, mint Angyalföldön, és büszkén eleveníti föl az egykor valóban bravúrosnak számító történet logisztikai részleteit.) Akkor azt hittem, egy ósdi világ rekvizituma tűntél, és rövidesen felépül egy modernebb, szebb színház, egy modernebb, szebb világ jelképeként. Ma már persze másképp gondolom. Sőt, már a hetvenes évek elején is másképp gondoltam, amikor szűkebb pátriám nagy részét letarolták a dózerek, hogy impozáns panellakótelepeket építsenek a helyén. Akkor, amikor ez a rövid életű szálloda, a Volga felépült. Töröm a fejem, mi állhatott (mik állhatták) itt a Finta-féle hotel előtt, de sajnos nem jut eszembe. Pedig tudnom kéne, gyakran jártunk erre kiskoromban, az állatkertbe igyekezvén. Itt szálltunk át az öt- venötös villamosról a trolira. Vagy, ha nem jött, elindultunk gyalog, mert annyira látni akartuk a hétörves tatut. Hiába, ez a negyvenegy év elmosta az előzőek emlékét. Arra persze már emlékszem, hogy nézett ki a Volga az első évtizedében, hűvös monumentalitását az a modem „köcsögfa ” ellensúlyozta csak, mely a Váci úti végén posztolt az épületegyüttesnek, cégek és intézmények nevei sorakoztak rajta. Meg a turistabuszokra is emlékszem persze, szovjetek, bolgárok, lengyelek jöttek erre, különös, kesernyés keleti benzinillatot hozva magukkal. Magam sosem laktam e szállóban - bár egy ízben kaptam rá egy rövid távú ajánlatot. Mára kilencvenes évek közepén jártunk, erősen éjszakai órán, amikor egy pillangó szólított meg a szálló bejáratának közelében. „AkarszV’ - kérdezte. „Miért, te akarsz!” - kérdeztem visz- sza, hogy elüssem az összejövetel merkantil élét. „Most nem rólam van szó!” - felelte a lány és még toppantott is hozzá. Belülről tehát nem ismertem a panelszállót, bár hatalmas előterében jártam egyszer, lengyel barátainkat kísérve. A nyolcvanas évek elején mindenkinek volt lengyel barátja, csavarhúzókészleteket cseréltünk velük löncskonzervre, miközben szörnyül- ködtünk a varsói állapotokon. A mi barátaink szakállas, pipázó szociológusok voltak, valami kétoldalú kutatásban vettek részt, azért jártak Pestre - a lengyel akadémia a Volga Szálló magasságát ítélte doktorátusuknak megfelelőnek. Később jöttek magánszorgalomból is (amikor végképp nem volt ennivaló otthon), akkor nálunk laktak, mert a Volga túl drága volt nekik - panel, panel. Végre kiszabadítom magam az emlékek öleléséből, és komótosan körbejárom a környéket. Csuda egy rész ez, építészetileg képviselteti magát benne a tizenkilencedik század stílusa (az Elektromos Művek elegáns, csupa tégla központjával), a huszadik század közepéé (a Vízművekkel) és a huszonegyedik századé. (A két hipermodern irodaház a Váci út két oldalán.) Az eklektikát tovább növeli a Dobos torta feltalálójáról elnevezett szakiskola, meg egy autójavító műhelyegyüttes. Ezek közepén látható most a szálló romja, hogy heteken belül végleg eltűnjön a szemünk elől. És egy évtized múlva, az új irodaház csupa üveg falának dőlve, vadul gondolkodunk majd, vajon mi állhatott itt régen! De nem jut eszünkbe. Jolsvai András
