XIII. Kerületi Hírnök, 2011 (17. évfolyam, 1-23. szám)
2011-01-18 / 1-2. szám
2011. január 18. TIZENHARMADIK KERÜLETI HÍRNÖK A humoros lokálpatrióta H atvanötödik születésnapja alkalmából köszöntötték díszpolgárunkat, Farkasházy Tivadart a polgármesteri hivatalban. Ez alkalomból beszélgettem a neves újságíróval, humoristával.- Hogyhogy a 13. kerületben telepedett le? A Fradi nem itt játszik, az Operaházat máshová építették, a Lövi sincs itt.- A szüleim a felelősek, ugyanis a Wahrmann (Victor Hugo) utcában születtem, pontosabban onnan vitték be anyámat a Zsidó Kórházba (később Szabolcs, ma lakatlan), utána a Sallai Imrében (Tátra) laktunk, majd a Kiss Józsefben (Visegrádi), onnan a Csáki utcába (Hegedűs Gyula) költöztünk, utóbbi két helyen négy lakásunk is volt, közben a Felka utcában is volt egy garzonom, amely érthetetlenül évtizedek óta tartja a nevét, nem úgy kisebbik fiam utcája, a Pannónia (előtte Rajk László), vagy a Sziget utcai iskolám (most Radnóti). Két fiam is a Kassák- gimnáziumban érettségizett, de két különbözőben, mert az egyik Ady lett közben, én pedig a Bolyaiban a Váci úton. Nagyobbik fia- mék most költöztek a Petneházy utcából a Kárpát utcába, anyám a Szent István parkban lakik, húsz évig a Vígszínházban dolgozott, a Hócipő szerkesztősége is a kerületben van, két unokám itt jár bölcsődébe.- Van-e humora a kerületnek? Máshogyan nevetnek-e itt az emberek a poénokon? Szokott-e viccelődni ott, ahol lakik?- A kerületnek semmi humora sincs. A Heti Hetes alaptagjai közül is csak Gálvölgyi, Bajor, Kern, Hernádi, Kéri, Hajós és én laktam a kerületben évtizedekig. Tőlem kétszáz méteres körzetben lakott Kellér Dezső, Salamon Béla, Márkus László, Soós András, rá kevesebben emlékeznek, pedig nem csak kiváló humorista volt, de ő írta a mindmáig egyetlen gombfoci- szakkönyvet js a Gyöngyház utcában. Ahol lakom, ott nem szoktam viccelődni, mert a feleségem, Mimi is ott lakik, és neki az már sok lenne.- Élnek-e önben lokálpatrióta érzések? Ha Szárszó és Újlipótváros között választani kellene, melyikre szavazna?- Ez az évszaktól függ, nyáron minden bizonnyal Szárszót választanám, de a másik három évszakban Újlipótvárost. Pláne most, hogy a Pozsonyi út környéke kezd teli lenni kávéházakkal és könyvesboltokkal. S két rövid sétálóutca is akad, már csak arra vágyom, hogy a Duna-parton is csökkenjen a forgalom, s ne kelljen (álló)hajóra szállni egy kis levegőért. Szóval jó lenne ott is kiülni, a fenti forgalmat levinni, s pro- menáddá változtatni a Margit híd és a Dráva utca közti részt. De legalábbis az egyik sávját a Szent István parkig.- Mit szeret jobban? írni, rádiózni vagy tévézni?- A Magyar Rádió három éve létszámfelettinek nyilvánított, talán túl sok volt már benne az ismert rádiós, engem meg nem ismert senki. A tévéből többen ismernek, de írni jobb, mert akkor az ember kettesben lehet az olvasóval, és nem függ másik hat kollégától, akiket nagyon szeretek, de ha viaskodni akarok, akkor elmegyek focizni, bár a Szent István park nagymedencéjében sajnos már nem lehet.- Azt mondják, az a baj a jelenlegi politikusokkal, hogy nincs humorérzékük.- Ha ez az egy bajuk lenne, akkor az ország sokkal boldogabb és gazdagabb lehetne. Bár nagybaj a hiánya, mert a humorérzék ott kezdődik, amikor valaki önmagán is tud nevetni. Ergo, elismeri ezt vagy azt a hibáját, és nem azt szajkózza állandóan, hogy ő milyen tökéletes, az elődje meg milyen gonoszvolt.- Legendás memóriájáról gyakran ironizálnak az ismerősei. Mi van emögött?- Pár éve Spiró Györgyöt, a híres írót kérdeztem: nem tudod, ki ült mellettem a suliban? Mire ő: dehogynem, én. Jövök-megyek 34. segítségüket kérem. Komoly vitába keveredtem ugyanis Zoltán barátommal a tizenötös villamos tárgyában. Ő ezt állítja, én amazt, és sehogy sem tudunk zöldágra vergődni. Úgyhogy arra kérem önöket, aki emlékszik a tizenötös villamosra, legyen a koronatanúnk ebben a dologban. D e kezdjük az elején. Az eleje az ott van, hogy néhány nappal az új esztendő kezdete után álltam a Jászai Mari tér és a körút sarkán, és figyeltem a térről a hídra hajtó autókat. Már annak is örültem nagyon, hogy oly sok idő utánfel lehet menni a hídra megint a rakpart irányából, de külön örömmel töltött el, hogy a gondos forgalomszervezők végre egy közlekedési lámpát is elhelyeztek a kanyarív szélén. Általában nem vagyok barátja a villanyrendőrnek, szerintem Pest-szerte rengeteg fölösleges darab van belőlük, és mindegyik csak arra való, hogy lelassítsa a forgalmat, de ezt itt csak helyeselni tudom. Emlékszem, azokban a daliás időkben, amikor mégkét sávban lehetett a hídra zúdulni, fő műsoridőben hosszú percekig nyújtogattam a nyakam, hogy keresztüllássak a mellettem sasszézó automobilon, és megtaláljam azt a századmásodpercet, amikor sikerülhet beékelődni a kőrútról a hídra hömpölygő kocsisorba. Most bezzeg pompás lámpa segíti az embert. Igaz, így, első látásra rövidnek tűnik, csúcsforgalomkor, gondolom, a benzinkútig áll majd a sor a felső rakparton, de valamit valamiért. Majd elbeszélgetünk addig az utunkba eső fekvőrendőrökkel. O tt állottam tehát, mélázva és gondolkodva, és ahogy lenni szokott, egyszer csak azon vettem észre magam, hogy már megint a múltba révültem el. Jelesen oda, amikor még a virágbolt helyén itt egy villamos-végállomás állott. Nagyon nem volt végállomásszerű, véget ért a sín egy ütközővel, és kész, az emberek meg a járdán állottak, várva a szerelvény beérkeztét. (Ezen az állottakon mostfaragok egy kicsit. Hajói emlékszem, ez volt az a viszonylat - imádom ezt a szót, mit csináljak, folyton belekeverem mindenbe: kisasszony, mondja, nem volt mi- nékünk hajdan bűnös viszonylatunk? -ezmár-márolyan, mintha Krúdy írta volna -, amelyik elég ritkán járt. Ezért aztán akár a kettes villamos felől jött az ember, akár a hatos felől, akár a Pozsonyi útról, ha azt látta, hogy benn áll a szerelvény, gondolkodás nélkül futni kezdett. Mert ha lekési, rostokolhat naphosszat a Jászai Mari téren. Az állottak helyett tehát még a futottak formulát javaslom.) E 'gyszóval elrévültem a félmúlt irányába (gyűjtőknek: az ezerkilencszázharmincöt és ezerkilencszázhetvenhét közötti időbe: akkor járt ugyanis errefelé a tizenötös, meg időnként a tizenötös a), magam előtt láttam a régimódi, lecsapható ajtajú kis kocsikat, amelyek gyerekkorombanjártak erre, képzeletemben beszívtam a bőrfogantyúk és csengőzsinórok, meg a frissen lakkozottfaülések illatát, és hallottam szinte a kalauz rikkantását, hogy „a peronon sunnyogóktól is kértem a jegyet!”, egyszóval ismét kissrácnak képzeltem magam, ami mindig jólesik a lelkemnek. És képzeletben végigdöcögtem a hajdani vicinálissal a Pozsonyi úton, aztán a Dráva utcán, aztán kikanyarodtam a Váci útra vele, és eljutottam lassan az újpesti remízig. (Ismét gyűjtőknek: kalandos évtizedei során a tizenötös elég sokfelé megfordult, volt, hogy a Váci úton visszament a Vágány utcáig, volt, hogy ott sem állt meg, hanem a Rudas László - régen és most: Podmaniczky - utca érintésével átszelte a Szinyei Merse utcát, majd elbaktatott a Keletiig és még azon is túl, volt, hogy csak a Dráva utcáig járt, és volt még másképpen is: akit a villamoshistóriák érdekelnek, azokat Legátúr közlekedéstörténeti könyveihez utalom jó szívvel.) Aztán, hogy mindezek megtörténtek velem, a múltidézésbe bevontam az én Zoli barátomat is, akivel egyidősek vagyunk, és egyként rajongunk ezért a városért évtizedek óta. Szó szót követett, ő erre emlékezett, én arra, kocsitípusok és megállóhelyek repkedtek a levegőben, amikor a Zoli váratlanul any- nyit mondott: kitérő. És még - kitérőleg - hozzátette: botos kitérő. Én viszont ellene vetettem, hogy rosszul emlékszik, botos kitérő csak a nyolcas villamoson volt (ezt ősem vitatta), a tizenötösön nem. (Ha valaki nem tudná, a kitérő olyan félholtvágány, ahol a kocsi megvárja a szembejövőt az egyvágányú vonal esetében. Botos kitérőnél a két vezetőmarsallbotot cserél, ezzel igazolja, hogy kivárta a sorát.) f !tt tartunk most. Aki nálunk is jobban emlékszik, jelentkezzék. Egyébként pedig boldog új esztendőt mindenkinek, vagy, ahogy a hetvenkilences troli ülőkalauza mondotta hetvennyolctól immár a Pozsonyi útnál: középkész, indulás! Jolsvai András 100 évesen is boldogan Hanti Endréné And néni, ahogyan ismerősei hívják, a múlt hónapban töltötte be 100. évét. Pedig nem jósoltak neki nagy jövőt. Élete első négy évében édesanyja naponta imádkozott az égiekhez, hogy gyógyítsák meg a törékeny kislányt a krónikus betegségéből. A teljes szellemi és korához képest jó fizikai frissességnek örvendő Anci néni pécsi lány volt. A baranyai megye- székhely második legszebb lánya volt, és ő volt a második, aki jogosítványt szerzett Pécsett 1930-ban.- Amikor férjemet Budapestre helyezték és örököltem egy lakást a Tátra utcában, 1964-ben ideköltöztünk - meséli a múltat a kedves arcú asszony. - Megszerettem a várost, a kerület pedig életem szerves része lett. (bicó)
