XIII. Kerületi Hírnök, 2008 (14. évfolyam, 1-24. szám)
2008-12-01 / 23. szám
TIZENHARMADIKÜKERÜLETI HÍRNÖK Kiállítás az újlipótvárosi közösségi ház terveiből A megnyitón A rató György főépítész, Hiszékeny Dezső alpolgármester és Vadász György építész 2008. december 2. Öt pályázat - öt különböző ötlet. Akár ezt a címet is kaphatta volna a Lehel Csarnok galériáján november 21-én megnyitott kiállítás, mely az Újlipótvárosba tervezett közösségi ház ötletpályázatának eredményét mutatja be. A XIII. kerület képviselő-testü- lete 2008. június 26-án hozott döntést arról, hogy egy modern, XXI. századi közösségi házat épít fel az Újlipótvárosban. Az önkormányzat ugyanis szeretné továbberősíteni a városrész kulturális arculatát azzal, hogy egy újonnan épülő intézményben helyet kínálna szellemi, kultúrtörténeti hagyományainak ápolásához, minden nemzedék számára lehetőségeket adva az aktív közösségi élethez. A többfunkciós intézmény, amely közművelődési, sport, rekreációs és közösségi célokat egyaránt szolgálna, a Vág utca-Pan- nónia utca-Bessenyei utca- Kárpát utca által határolt telken épülne fel. A kerület vezetése a képviselő- testület döntését követően még a nyáron ötletpályázatot írt ki az Újlipótvárosba tervezett intézmény épületére, amelyre öt neves építészt - név szerint Nagy Csabát, Noll Tamást, Lukács Istvánt, Vadász Györgyöt és Hajnal Zsoltot - kért fel. Az ő terveikből nyílt kiállítás a Lehel Csarnok galériáján. Az öt művész közösségi házzal kapcsolatos elképzelései - Hlavács Károly, a tervtanács tagja, a bírálóbizottság Építészeket Összefogó Munkacsoportjának vezetője szerint - teljesen eltérő gondolatiságot képvisel.- A pályamunkák színvonalasak, újszerű gondolatokat vetettek fel. Végül két, a kerület és az önkormányzat elképzeléseinek leginkább megfelelő pályaművet - a kettes és a négyes számút - díjazásban is részesítettük. Míg a kettes jóval közelebb áll az önkor5 mányzat üzemeltetési és egyéb szempontjaihoz, illetve a hagyományosabb formát hozza, a másik jóval integráltabb, összefüggőbb. A bírálóbizottság képviselője szerint a meghívásos építészeti tervpályázat jó eredménnyel zárult, a továbbtervezés alapjait megteremtve sikeres volt. Az építtető elvárásai a helyszín kiválasztását, a hordozni kívánt funkciókat tekintve és az építészeti színvonalat illetően teljesültek. Arról pedig, hogy a színvonalas tervek közül melyikkel találkozhatunk a közeljövőben Újlipótvárosban, a képviselő-testület határoz majd. Amint a döntés megszületik, és elkészülnek a tervek, az ön- kormányzat tájékoztatja a kerület lakóit. Addig is, aki kíváncsi arra, milyen lenne a „szoborszerű” közösségi ház vagy az intézmény, mely felülnézetből egy hatalmas zöldterület benyomását keltené, az a Lehel Csarnokba tervezett nagy bevásárláskor látogasson el a csarnok galériájába, és nézze meg a kiállítást. Higgyékel, megéri! Szabó Viki ■ ' n A könyörtelenül fogyó időben, túl az ötve- nen egyre inkább azok társaságát keresem, akiktől életreceptet kaphatok, vagy életrecepteket leshetek el. Akiknek a műve, netán életműve, egyáltalán, emberi kisugárzásuk a mindennapi életre lebontható segítséget tud nyújtani egyre kuszább világunkban. Mindez persze, jól tudom, egyik nagy írónk szép szavával élve, csak érintő az élet görbéjéhez, de ez a csak rettentő sok lehet ugyanakkor. Baranyi Ferencnek kortársa, kiadója, barátja vagyok, nagy öröm volt számomra, hogy több versemet lefordította olaszra, melynek eredményeképpen jókat barangoltunk, és finom grappát iszogattunk Lombardiában, nagyokat sétáltunk Milánóban. Közös munkák és beszélgetések kötnek ösz- sze minket eltéphetetlenül, a meglévő gondolkodásbeli különbségek még véletlenül sem gyengítik a kapcsolatot. Ez az egyik életreceptet kínáló tanulság. A másik: Baranyi Ferenc nagy ívű, sok műfajú és mennyiségileg is lenyűgöző tevékenysége a folyamatos munka becsületét példázza, azt, hogy kis befektetéssel mindent elérni akaró korunkban „Dolgozni csak pontosan, szépen” Beszélgetés Baranyi Ferenccel igenis van értelme teljesíteni, és kell is! Hogy a lelki békéhez ez elengedhetetlen, netán még a külvilág elismerését is meghozza, bár dolgozni elsősorban nem ezért kell...- Elfogadod, hogy úgy dolgoztad végig az életedet, hogy bizonyos fokig „végigbo- hémkodtad” is?- El kell fogadnom, mert ez az igazság. Mint ahogy az is igaz, hogy ezt a kettő, látszatra egymással feleselő „tevékenységet” össze tudtam békíteni és össze is békíthető! Mindig szerettem emberek között lenni, benne voltam alaposan az irodalmi életben a szerkesztéstől, az újságírástól az író-olvasó találkozásokig, a mindezzel járó éjszakázás, netán korhelykedés nálam sohasem ment a munka rovására. Egyszerűen lehetetlen volt számomra. A feladatokat mindig teljesítettem, a határidőket mindig betartottam, a belülről vezérelteket mindig megírtam. Ilyen alkat vagyok, mondhatnám szerencsés.- Minden bizonnyal szerencse is kell hozzá, de a gyökerek a gyerekkorhoz nyúlhatnak vissza.- Ez is igaz. Az ember a családi örökséget viszi tovább, nem csupán genetikailag, hanem az őt körülvevő környezet, légkör hatására. A munka becsülete és megbecsülése természetes és evidens volt nálunk Nyáregyházán. Megmaradt bennem, nagyon kisfiú lehettem még, hogy édesapám, aki egyébként jegyző volt, behívta egy pohár borra Murárik Pista bácsit, aki rendszeresen hozzánk járt a ház körüli munkában segíteni. Pista bácsi akkor nemet mondott: nincs érdemem rá, felelte önérzetesen. Vagyis úgy értette: munkavégzés nélkül nem jár nekem a bor. Úgy látszik, ez a gondolkodás volt jellemző a falumra, így a családomra is. S mindmáig így vagyok én is! Belém rögzült. És azért is, mert édesapám nem hagyta, hogy elkényeztetett úri fiú legyek, bizony nyaranta dolgoznom kellett, segítettem csépelni, miegyebek.- Azért hadd kérdezzem meg: van életednek olyan korszaka, amikor nem dolgoztál?- Nincs! Valami sajátságos munkadüh- vel dolgozom, úgy magyarázom magamnak: ahhoz, hogy ne tartsam magam mihaszna embernek, dolgoznom kell. Emlékszem, az egyetem után már ismert költő voltam, lett volna lehetőségem, hogy számos kortársamhoz hasonlóan irodalmi „sportálláshoz” jussak, tehát van állás és pénz, ám dolgozni nem kell. Nem vállaltam, el sem tudtam ezt képzelni, így lettem aztán szeretve robotoló újságíró. Hadd szögezzem le: az írás munkafegyelmet kíván. Én korán kelek reggel, délelőtt írok, fordítok, ez bizony szigorú penzum hosszú idő óta.- Ennek a szigorú penzumnak az eredménye a több mint ötven kötet, elsősorban persze versek, mellette fordítások, prózai írások. S akkor még nem beszéltünk a tévés korszakodról, szerepléseidről, zenerajongásodról és annak gyümölcseiről...- Ha humorosan akarom jellemezni mindezt, azt mondom: a zene a szerelem, az irodalom a házasság. Mind a kettő lehet gyönyörű. .. Egyébként a több mint ötven kötet sorsa is érdekes, éppen az említett munkadüh szempontjából. Tizenvalahány könyvem jelent meg a nyugdíjba menetelem előtt, a több mint harminc meg utána. Hosz- szas tévés tevékenységemet magam szakítottam meg 1992-ben, önként mentem nyugdíjba - 55 évesen -, s ennek az volt az oka, hogy különféle tévés átszervezések miatt alig kellett dolgoznom, bár státus és pénz volt. Ezt ugyanúgy nem bírtam elviselni, ahogy költői pályám elején a már említett irodalmi „sportállást”. És 1992-től „nyugdíjasként” rengeteget dolgozom, ennek eredménye a sok könyv, közülük te is jó néhányat kiadtál...- „Dolgozni csak pontosan, szépen ” - József Attila-i mércével magasodik életműved. Dolgoztál, mert ez volt a sorsod, Németh László-i értelemben igaz rád: A nemzethez való tartozás legfőbb ismérve a munka. Dolgoztál -, meggyőződésem - a külvilág elismerése, az esetleges díj volt az utolsó szempont. De hát sorsát senki sem kerülheti el: március 15-én, túl a 71. életéveden megkaptad a Kossuth-díjat.- Megkaptam és büszke vagyok rá. Eleve is, de főleg azért, mert rendhagyó módon kaptam meg. Azt hiszem, mindent megtettem, hogy „csak” József Attila-díjas maradjak, mindig oda és abba az irányba kritizáltam, ahova és amiért az igazságérzetem diktálta. Hivatalosan sose terjesztettek föl minden magyar író álmára, a Kossuth-díjra. Az én díjam igazi „össznépi” kezdeményezés. Mint később megtudtam: Csák József operaénekes szervezésével aláírásokat gyűjtöttek, hogy kapjam meg a Kossuth-díjat. Ahogy hallottam, művészek és nem művészek, baloldaliak és jobboldaliak írták alá. És számos civilszervezet és „hivatalos” személy támogatta, hogy jelöljenek. Halkan jegyzem meg: a kerület polgármestere, dr. Tóth József is. A lényeg: ez a Kossuth-díj nekem nagyon-na- gyon fényes. Nyilván azért is, mert érdemes végigdolgozni az életet, s ezzel talán lassítjuk vagy megakadályozzuk a világot kivégezni készülő folyamatokat, az ember fogyasztógéppé válását. De az emberek miatt is, akiket szeretek s akik - miként az aláírások bizonyítják - engem is szeretnek... Kaiser László
