XIII. Kerületi Hírnök, 2004 (10. évfolyam, 1-24. szám)

2004-03-24 / 6. szám

-Hírnök 2004. MÁRCIUS 24. |13 fllgszgllttink. körbejártuk Aluljárók: városképünk tartozékai, életünk részei Naponta átmegyünk rajtuk, hol bosszankodva, hol meg örül­ve annak, hogy vannak. Biztonságosak, mert a száguldó au­tóktól megvédenék, és veszélyesek, mert a zsebtolvajoktól nem. Kellemesek, mert télen melegek, nyáron hűvösek. Kelle­metlenek, mert hajléktalanokon és illegális árusokon kell át­bukdácsolnunk. Az egyik nagyvárosias, a másik otthonos, a harmadik kies, a negyediket legszívesebben messziről elkerül­nénk. De - tetszik, nem tetszik - itt vannak. A Lehel utca és a Róbert Károly körút találkozásától a Nyugati térig hat aluljárót számláltunk. Többségük forgal­mas csomópont, ahol mi, kerületi­ek és kerületen kívüliek nap mint nap megfordulunk. Sietünk a cé­lunk felé, a metróhoz, villamos­hoz vagy éppen csak át a túloldal­ra. Nemigen nézünk körül, és tán nem is tudjuk, melyiket miért ked­veljük, a másikat meg miért nem. Mi most lehetőségeinkhez képest megpróbáltunk egy kicsit alapo­sabban körbenézni, milyenek is ezek a mi underground-jaink. Aki a Nyíró Gyula Kórházba igyekszik vagy vásárolni szeretne valamelyik nagy bútoráruházban, az biztosan átmegy a már említett Lehel utcai kereszteződésen. Nem is tipikus aluljáró ez, inkább afféle átjáró. Ettől még akár ba­rátságos is lehetne. De nem az. Si­ralmas állapotban van. Olyan el­hanyagolt, mintha évtizedek óta senki sem nézett volna feléje. Először is sötét. Nem csak azért, mert ilyen kör alakú és zárt, hanem mert ezt az eleve kedvezőt­len adottságot azzal tetézték, hogy - talán nem is nagyon régen - a mennyezetet sötétbarnára fes­tették. Hogy ez kinek juthatott eszébe! ? A valaha volt üzlethelyi­ségek üresen tátonganak, az őket védő rácsok csakúgy, mint a kira­katok, ragadnak a kosztól. Az egész aluljáróban egyetlen eliga­zító tábla sem tájékoztatja a járó­kelőt, melyik lépcsőn kell felmen­nie mondjuk a kórház felé vagy a villamosmegállóhoz. Illetve egy régi, összetört táblát mégis talál­tam, amelyen inkább sejthető, mint olvasható a régi felirat: Le­hel utca, Állatkórház. Végül: kö­rös-körül az egész fal tele van fir­kákkal. Bár azt is mondhatnánk, ez már nem oszt, nem szoroz. Két megállót kell mennünk az 1-es villamossal, és megérke­zünk utunk következő állomá­sára, az Árpád hídi aluljáróhoz. Ez voltaképpen két aluljáró. Az Újpesthez közelebb levőnek a mennyezetét nemrég festhették, és szerencsére nem barnára, ha­nem hófehérre. Most szép és tisz­ta. Nem úgy, mint a Bon-Bon He­mingway egykor volt édesség­boltja, amely most üresen ásít, ko­szos és elhanyagolt külsejével igencsak rontva a körülötte levő mutatós üzletek által kialakult kedvező képet. Az eligazító táblák itt a helyü­kön vannak, noha némelyik már cserére szorul. Például az a törött felirat, amelyen a József Attila Színház nevéből csak néhány be­tűt lehet kiolvasni. A metróbejá­rat mellett egy várostérkép nyo­mai láthatók. Azért fogalmazok így, mert ember nincs, aki akár csak egyetlen utcát is meg tudna találni ezen a gyaníthatóan az Ár­pád hídi metróállomás megnyitá­sa - vagyis negyedszázad - óta ki nem cserélt, teljesen elkopott tér­képen. A másik aluljárórészbe két ol­dalról átjáró vezet. Ezek valami­ért kimaradtak a festésből, a fala­ik koszosak, elhanyagoltak és ko­pottak. A Duna felőli oldalon levő aluljáró éppen olyan, mint a párja. Még az üzletek is mintha ismétel­nék egymást. Összességében nyüzsgő, élettel teli az Árpád hídi iker-aluljáró, ám barátságosnak jóindulattal sem mondható. Talán egy kis odafigyeléssel egyszer még lehet az. A következő, Dózsa György úti metrómegállónál levő alul­járó csendesebb, szolidabb. Az álmennyezetet itt műanyag lapok alkotják, ezek nem igényelnek festést. Annál inkább a fekete szí­nű tartóoszlopok, amelyek már igencsak kopottak és össze is van­nak firkálva. A falakat sem kímél­ték a graffitisek. A Dráva utcánál és a vele szemközti oldalon a kosztól feketék a reklámtáblák előtti „díszüvegek”. Az utóbbi években több üzlet - új ságos, pék, dohányáruda és zöldségbolt - is nyílt itt, ezek kivétel nélkül ren­dezettek és tiszták. Az eligazító táblák nem szépek - de legalább vannak. A telefonok is a helyükön, sőt - kettő kivételé­vel - még a „fülkéket” elválasztó lapok is megvannak. Egy-két he­lyet elfoglaltak a hajléktalanok. Már majdnem jó közepest adnék az aluljárónak, amikor a Vízmű­vekhez vezető lépcsőkhöz érek. Ez aztán alaposan elrontja az osz­tályzatot. Ezen a részen a meny- nyezet úgy néz ki, mintha bomba­találat érte volna. A műanyag bo­rítólapokat elég hosszú szakaszon mintha erőszakkal tépték volna le, fölöttük látszik a csupasz geren- dázat. Csak reménykedhetünk, hogy a közeli szálloda vendégei - már ha egyáltalán lemerészkednek ide - nem néznek fel a plafonra. A lépcsőn ezúttal, rossz emlékeim okán, nem megyek fel. Nem egy alkalommal akartak itt meglopni, a táskámat kinyitni. Most is áll egy rosszarcú férfi a lépcsőnél, nem kizárt, hogy prédára vár. Megint egy megálló, és megér­keztünk a Lehel térre. A metróból kiszállva azon morfondírozom, merrefelé induljak. Ha kerekes székes lennék, most nem indul­hatnék sehova sem, hiszen a met­róból itt még mozgólépcsők sem vezetnek felfelé. Az aluljárót ugyanakkor használhatják a moz­gássérültek: a piacnál a templom felőli és a Bulcsú utcai oldalon is kialakítottak - igaz, szokatlanul hosszú - rámpákat. Sőt - nagy szó! - a Váci út másik oldalára is vezet lépcső nélküli feljáró. Most a Bulcsú utcai kis alul­járóban vagyok. Nemrég fest­hették, valószínűleg akkor, ami­kor a Lehel Csarnokot átadták. A mennyezet szép fehér. A falak is azok lennének, ha vandál kezek nem firkáltak, festékeztek volna be minden „talpalatnyi” helyet. Kár érte. Eligazító táblákat kere­sek. Ha nem lennék itt ismerős, fogalmam sem lenne, melyik ol­dalon van a Gogol és melyiken a Bulcsú utca. A közelben a népsze­rű Csodák Palotája. El tudom kép­zelni, hányán állnak itt tanácsta­lanul, hogy merre induljanak. Az üzletek közül itt egyedül a múlt év végén megnyílt Reál ér­demel említést. Ha úgy veszem, hogy egy bolt kitelepült részlege olyan, mint a kirakat vagy reklám, akkor a Reál ezzel a szedett-vé­dett árudával nem csinál jó reklá­mot magának. De erről bővebbet talán majd máskor. Inkább az átjárón átsétálok a templom felőli oldalra. Sokszor végigmentem már itt, de csak most veszem észre, hogy - leg­alábbis az eddig látottakhoz ké­pest - milyen tiszta és rendezett. Van itt kulcsmásoló és cipőjavító, pék és fehémeműüzlet. No és egy szép, nagy könyváruház. Félve írom le, de itt nincsenek graffitik, és hajléktalanok sem szállták meg ezt a részt. Gyanítom, ez nem vé­letlen: sokszor látom errefelé a metró biztonsági embereit. De ak­kor miért nincsenek ott másutt is? Mindenesetre üdítő hely ez az át­járó. Jön a templom felőli aluljáró. Hát ez már nem kellemes. Át­esek néhány „cigi, cigi” áruson. Egy idős asszony ócska fehérne­műket kínál, a társa két használt női táskát próbál elsózni. A tele­fonok alatt hajléktalanok vertek tanyát. Viszont az itt levő boltok - pék, újságos, lottózó és virágüzlet - szépek, világosak és tiszták. Először hiába keresem a feljá­róknál az eligazító feliratokat, mígnem a páros oldali lépcsőknél kiderül, hogy valaki nagyot alakí­tott. A forradalmi újítás lényege az, hogy nem az adott feljáróknál helyezik ki a feliratot, hanem az egész aluljáróra vonatkozó tájé­koztatást egyetlen táblával letud­ják. Érdekes ez a tábla, amely nem eligazít, inkább félrevezet. Sebaj, egy kis agytorna sosem árt. Pró­bálom megfejteni a rejtvényt. Nyilak jelzik, melyik utca merre található. Egy vízszintes nyíl a Victor Hugo utca felé mutat, ez rendben. Alatta egy pontosan ilyen vízszintes nyíl jelzi a szem­közti oldalon a 76-os trolinak a pi­ac bejárata előtti megállóját. Ha pedig valaki arra kíváncsi, hol a piac, hát - legalábbis a tábla sze­rint - lent, a föld alatt. A föld alá most nem megyek, inkább a felszínen elsétálok a templom mellett a Lehel és a Csanády utcát összekötő átjáróig. Déja vu érzésem támad: mintha utam első állomásának színhe­lyén, a Lehel utca-Róbert Károly körúti aluljáróban lennék. Ugyan­az a lehangoló kép. Az álmennye­zet itt is sötétbarnára festve, a fa­lak tele falfirkákkal. Sötét és le­hangoló. A telefonkészülékek hűlt helye most hajléktalanoknak ad kies menedéket. Mozgássérültek ne is álmodja­nak arról, hogy megússzák a ke­rülőt: ezen a helyen nem tudnak átjutni a másik oldalra. Végül, de nem utolsósorban: valamit na­gyon elrontottak itt. Az egyik ki­járat a Lehel utca felé vezet, ezzel nincs baj. Aztán két lépcsőfeljáró, de mindkettő a Csanády utca pá­ratlan oldalához. Vagyis bárme­lyiket választjuk, ugyanoda ju­tunk. Utolsó állomásunk a minden­ki által jól ismert Nyugati téri aluljáró és a Katona József utcá­nál levő kisöccse. Ez a mindenki által jól ismert két underground önmagában is megérne egy misét. Ezért most maradunk a legfonto­sabb tapasztalatoknál. A főváros egyik legforgalmasabb csomó­pontjánál levő „nagyalulj áró” há­rom - a XIII., az V. és a VI. - kerü­letet köt össze. Ez előny is lehetne akkor, ha a főváros és az említett kerületek egymással versenyez­nének abban, hogy melyikük mit tud többet tenni érte. Ma azonban ez a hely a város közepén inkább a senki földje, ami nagy kár. Talán furcsa ilyet mondani, de a sajnálatos tűznek előnyös követ­kezményei voltak. Nemcsak ki­festettek, de a világítótesteket is kénytelenek voltak kicserélni, amitől tiszta és fényes lett az alul­járó és a bevásárlóközponthoz ve­zető átjáró. De mindig akad vala­mi, ami elkedvetlenít. Például a játékterem közelében az a „Nyu­gati pályaudvar” feliratú nagy tábla, amely fekete a kosztól, és igencsak visszataszító képet mu­tat a gyönyörű fehérre festett mennyezet alatt. Az átjáróban a szép márványfalakat az árusok rá­csokra aggatott táskákkal, bu­gyikkal, zoknikkal és még ki tud­ja, hányféle áruval takarják. A kialakított üzletek csak affé­le raktárként funkcionálnak, reg­gel az árusok kitolják a ruháskon­zolokat az aluljáróba, lehetőleg minél többet és középre. Hadd bo­toljanak beléjük a járókelők. Olyan messze vagyunk ezzel a mentalitással a fejlett világ nagy­városaival, mint Makó Jeruzsá­lemtől. Ráadásul az említett tűz­eset utáni vizsgálatnál kiderült, hogy ez tűzvédelmi szempontok miatt is megengedhetetlen. De úgy látszik, nálunk az árus az úr, mert a hatóságok nem szereznek érvényt a gyalogosok érdekeinek. Végül: érdemes egyszer elin­dulni a bevásárlóközpont bejáratá­tól a pályaudvar vágányai felé ve­zető gyalogosfolyosón, pár lépést még haladni az áruszállító lift mel­lett, és felnézni a mennyezetre. Nem írom le, mit látunk, csak any- nyit, hogy a legsötétebb külváros­ra emlékeztet. Ä bevásárlóközpont fényeitől alig száz méternyire. Fény és árnyék - ez jellemző erre az aluljáróra és még néhány másikra is. A Nyugati térinek minden adottsága meglenne ah­hoz, hogy világszínvonalú le­gyen. De néhány másiknál sem hi­ányzik olyan sok, hogy - mai ki­fejezéssel - élhetőbb legyen. Ta­lán ha egyszer, akiket illet, végig­mennének úgy, ahogy ezúttal én tettem. Csop Veronika A helyzet illusztrálására a Lehel és Róbert Károly körút keresztezésének aluljárójában készítettük két felvételünket

Next

/
Oldalképek
Tartalom