XIII. Kerületi Hírnök, 2004 (10. évfolyam, 1-24. szám)

2004-05-26 / 10. szám

Hírnök-------------------------------------------------------------------------------------------- _________________________2004. MÁJUS 26. | 7 A Hortus Musicus Singers - egy korábbi összetételben A Hortus Musicus Singers együttes tizennyolc évvel ezelőtt ala­kult, ekkor, a kezdetek kezdetén még kizárólag egyházi zenét énekeltek a közönségnek. Azóta sok minden megváltozott, ma már az együttes tagjai -Döry Eva mezzo, Füri Gábor tenor, Mackó Móni szoprán, Rada Márta alt, Nagy Adrienn basszus- gitár, Nagy Sándor dob, Tóth Gábor zongora - más zeneművek mellett két zeneszerző, Bach és Vivaldi műveit adják elő át­hangszerelve, kellemes, dzsesszes feldolgozásban. Az együttes múltjáról és jövőbeni terveiről Bogár Imre művészeti vezetőt kérdezte lapunk. Kedv« zeneszerzőik: Bach és Vivaldi Angyalföldi dzsesszkülönlegesség- Mikor és hol alakult meg az együttes?-Vácon alakultunk 1986-ban és 1994 óta dolgozunk a XIII. ke­rületben. Eredetileg templomi énekkarként koncerteztünk, de amióta Pesten vagyunk, zenekar is kíséri a kórust.- Jelenleg hány tagú a zene­kar?- Jelenleg nyolcán vagyunk. Öt énekes és két kísérőmuzsikus, egy zongorista és egy dobos.- Milyen zenét játszottak a megalakuláskor és most mi szere­pel a programjukban ?-Amint említettem, egyházze­nei műveket énekeltünk a kezde­tekkor, majd amikor összeismer­kedtünk a zenekarral, elkezdtünk gospeleket, madrigálokat és swingeket is előadni, de készítet­tünk magyar és külföldi slágerfel­dolgozásokat, és énekeltünk mu­sicaleket is. Folyamatosan keres­tük az egyedi hangzást és így ta­láltuk meg a nekünk nagyon ked­ves két zeneszerzőt, Bachot és Vi­valdit, akiknek műveiből dzsessz- feldolgozást készítettünk.-A programunkban most első­sorban dzsessz szerepel. Úgy gondolom, hogy a két nagy zene­szerző műveit nagyon jól játsszuk ebben a műfajban. A hagyomá­nyainktól azért nem váltunk el tel­jesen, klasszikus darabokat is elő­adunk. Az együttes nagyobb része ugyanis klasszikus zenét tanult a konzervatóriumban és a főisko­lán. Egy idő után döntöttünk úgy, hogy nyitunk a modem műfaj fe­lé, és a klasszikus muzsikát dzsesszé alakítottuk. Magyaror­szágon ez teljesen újszerű. Sőt, az, hogy énekegyüttes énekel ilyen műveket, abban talán még Euró­pában is egyedülállóak vagyunk. A közönségnek persze ez a műfaj igen furcsa.- Milyen koncertezési lehető­ségeik vannak Magyarországon ?- Magyarországon nagyon ke­vés lehetőségünk van a bemutat­kozásra. Idén két helyen, Gyulán és Vácon koncertezünk. Az el­múlt évekhez képest sokkal keve­sebb meghívást kapunk. Ez a helyzet annak ellenére, hogy fo­lyamatosan tartjuk a kapcsolatot az ország nagy fesztiváljainak szervezőivel, koncertrendezői­vel. A kevés koncertlehetőség ta­lán a hazai túlságosan merev, ha­gyományos zenei gondolkodás­nak is köszönhető. Azt hangsú­lyoznom kell, hogy a hazai feszti­válokra sokkal nehezebben ju­tunk el, mint a külföldiekre. Ta­valy például Olaszországban, Ausztriában két fesztiválsoroza­ton is koncerteztünk, idén pedig meghívást kaptunk Németor­szágba, egy nemzetközi dzsessz- fesztiválon veszünk részt. A ren­dezvényen főműsorban, nagy­színpadon, este 6-tól 8 óráig adunk koncertet a szakmai érdek­lődőknek és a nagyközönségnek. A sikereinkhez hozzátartozik, hogy az együttesnek már megje­lent két lemeze. Az egyiket még akkor adták ki, amikor egyházi énekeket énekeltünk, a másikon pedig szintén a capella szá­mokkal szerepeltünk. Terveink egyik pontja, hogyjelenlegi prog­ramunkat, a Bach és Vivaldi-fel- dolgozásokat is kiadassuk.- Főfoglalkozású zenészek?- Bárhogy szeretnénk, nem tudjuk főállásban művelni a zené­lést. Sokunk az együttesben való szereplés mellett például tanít. Napjainkban, úgy látszik, nincs annyi pénz a kultúrára, hogy az együttesek megéljenek a koncer­tekből, lemezkiadásokból. Jelen­leg egy héten csak egyszer próbá­lunk. Persze, ha ez lenne a főfog­lalkozásunk, ennél lényegesen többször tartanánk próbákat, és a darabok is még színvonalasabbak lennének. De ettől függetlenül nem váltjuk magunkat apró­pénzre.- Kap támogatást az együt­tes?- A kerületi önkormányzat tá­mogatja az együttest. A próbák­hoz a József Attila Művelődési Központ ad termet, és lehetősé­geihez mérten anyagilag is mel­lénk áll. Metz Edina fl szíjgyártó a vastag bőrt is kézzel vonja Lassan kimúló mesterség Vannak mesterségek, amelyek­ről nem is olyan régen még azt hit­tük, hogy örökké szükség lesz rá­juk, ma pedig sokan azt sem tud­ják, mi fán teremnek. Egy mai húszévesnek valószínűleg fogal­ma sincs arról, mivel is foglalko­zik például egy szíjgyártó és tí­már. Annak ellenére, hogy már csak mutatóban akad egy-egy mű­velője ennek a régi szakmának, a Tátra és Balzac utca sarkán egy kis üzlethelyiségben rátaláltunk Nagy Istvánra, aki éppen ezt a mesterséget űzi jó három évtize­de. Idős szakira számítottam, he­lyette jóvágású középkorú úriem­ber fogad.- Tulajdonképpen „önhibámon kívül” csöppentem az egészbe - kezdi, majd mindjárt meg is ma­gyarázza: - Édesapám annak ide­jén azt kérte tőlem, hogy amíg fel nem épül a betegségéből, vigyem az üzletet. Nem készültem erre a szakmára, nem is tanultam ki. Apám nagyszerű szakember volt, mellette sajátítottam el a mester­séget. Mikor meghalt, valahogy nem is volt számomra kérdés, hogy nekem kell folytatnom. En­nek idestova 35 éve.- Tulajdonképpen mivel foglal­kozik egy szíjgyártó, illetve tímár?- A feladata a bőr kikészítése és feldolgozása. Apám - aki Er­délyben kezdte, és ott volt egy üzeme - még lábon vette meg a jó­szágot, amelynek a bőrét aztán felhasználták. Eredetileg lószer­számot és nyerget készítettek. Az ötvenes évek már a Visegrádi ut­cai műhelyben találták, ahol egyebek mellett traktorokhoz, cséplőgépekhez és varrógépek­hez is készültek gépszíjak. Ilye­neket később magam is csináltam. Lószerszámot viszont sohasem készítettem, legfeljebb csak javí­tottam. Azt is régebben, a ’70-es években. Akkor még egész más világ volt. A bőrlabda volt a slá­ger. A magyar futballsikerek ha­tására a szabadidejében focizott idős és fiatal. Divat volt a táskará­dió, amit bőrtokkal védtek. A fényképezőgépekhez is dukált egy védőtok. Akinek hiányzott vagy valami hibázott vele, jött, hogy ugyan készítsek egyet, eset­legjavítsam meg. Hol vannak már azok az idők!- Ahogy körülnézek, látok itt aktatáskát, bőröndöt, hátizsákot, focilabdát, meg egy egészen régi­nek tűnő piros bőrtáskát.- Hát ez az utóbbi tényleg lehet már vagy negyvenéves. Többször volt nálam javításon, de a tulajdo­nosa annyira szereti, hogy semmi­képp nem akar megválni tőle. Eh­hez a kardhoz pedig szíjat kértek. Focilabdát hosszú idő után most hozott be valaki. Régen még ké­szítettem is labdákat, de most már nem kifizetődő. Labdát varrni kü­lönben kemény fizikai munka. Ki kell hozzá fordítani, ami olykor komoly szenvedés. Varrás közben pedig úgy peng a cérna, mint vala­mi húr. Ez a szakma az utóbbi években egyfajta metamorfózison ment át. Most már inkább afféle ezermesteri munkát várnak tőlem, semmint a klasszikus szíjgyártó tevékenységet. Arról nem beszé­lek, hogy a mostani bőr alap­anyagok mennyivel gyengébbek, mint akár csak húsz évvel ezelőtt voltak. Van, aki a műanyag csó­nakját hozza ide foltozni, de gyak­ran varrók hátizsákot is. Készítek és javítok kantárakat, derékszíja­kat, nadrágszíjat. Többnyire kéz­zel varrók. A szíjgyártó nemigen nyúl varrógéphez: a vastag bőrök­kel nem is lehetne úgy dolgozni. A kézi varráshoz mi tompa tűt hasz­nálunk. Erő kell hozzá, meg per­sze egy jó bőr ujj védő.- Ez a műhely a saját tulajdo­na. Nem gondolt még arra, hogy valamilyen más, kifizetődőbb te­vékenységbe kezd?- Megfordult a fejemben, de soha, egyetlen percig sem gondol­tam komolyan. Persze, átalakít­hattam volna mondjuk kulcsmá­soló műhellyé, de akár ki is adhat­nám ahelyiséget. Deéneztamun- kát szeretem, és itt érzem jól ma­gam. Tudja, itt minden gép, min­den szerszám az apámra emlékez­tet. Ezek mind az övéi voltak. Fönt a mángorló tán kétszázéves is megvan már. Ezek az árvasak, ámyelek, kések is legalább más­fél évszázadosak. Végeredmény­ben örök darabok. Nem dísznek vannak itt: ezekkel dol­gozom. Az­tán itt van ez a fából készült úgynevezett varrószék, amit a formá­ja miatt a szakmában csak csikó­nak nevez­nek. Apám is a mesterétől kapta. Nap mint nap használom a kézi varrás­hoz.- Lesz-e, akinek to­vábbadja a szakmát?- Három gyermekem van, egyedül az egyik lányom mutatott érdeklődést. El is végzett egy is­kolát a valamikor a szakmában igen nagy nevű mester, Pánczél Miklós fiánál. De hát ez nem nő­nek való munka. így nem is bá­nom, hogy végül is titkárságveze­tő lett egy adótanácsadó cégnél. A másik két gyermekem sem fogja folytatni. így amíg tudom, én csi­nálom. Megkönnyíti a dolgomat, hogy most már lassan húsz éve itt lakom a szemközti házban. Lé­nyegében már ma is olyan ez szá­momra, mint egy hobbi. A vevő­im is főleg környékbeliek, akik itt Munkában a varrószéken, a csikón nőttek fel. Egyedül az aggaszt, mi lesz ezekkel a régi relikviákkal. Könnyen tűzifát hasogathat belő­lük az, aki nem tudja, mik is ezek a múzeumba való tárgyak. Mert afelől nincs kétségem, hogy ez a mesterség - akárcsak a többi, haj­dan népszerű manuális szakma, mondjuk a cipészeké - ki fog múl­ni. A régi szakemberek nem él­nek, vagy nyugdíjban vannak. Szíjgyártót és tímárt már most is nagyítóval kell keresni. Talán va­gyunk még néhányan, de egyre fogyatkozó számban. Csop Veronika

Next

/
Oldalképek
Tartalom