XIII. Kerületi Hírnök, 2003 (9. évfolyam, 1-20. szám)
2003-11-05 / 18. szám
-Hírnök 2003. NOVEMBER 5. j hogy felújítják a rendelőt, még az orvos is. Mindenhez buszra kell szállni. Más részről meg könnyebb lett az életünk, mert régen a pincéből kellett hordanunk a fát, most pedig csak egyetlen gombnyomás, és meleg van. A konyhába bojlert szereltettünk, a falikutat pedig a saját költségünkön cseréltük kétmedencés mosogatóra.- A régi lakók elmentek vagy kihaltak a házból. A közért maradt, de most már magántulajdonban. A maszeknak van öt boltja, nem tudom, milyen a másik négy, de hogy ez pocsék, az biztos. Szemben van egy nagy telep. Azt mondták, hogy egy svéd lakótelep épül majd oda, de a végén nem lett belőle semmi. Kár, mert akkor biztosan jobb lenne errefelé az ellátás, több az üzlet. Ha arra néz - mutat Újpest felé Laci bácsi lát ott egy üres telket. Focipálya volt, döm, hogy nála is nyitva találom a lakásajtót. A csinos szőke asszony éppen az ebédet főzi, hiszen hamarosan hazaváija fiát az iskolából.- Az Újlipótvárosban nőttem föl, a Radnóti Miklós meg a Visegrádi utcában, ahol a közelben nem volt park. Annak idején kifejezetten örültem, hogy egy zárt, biztonságos, zöld helyre jöhetünk, ahol a kicsi nyugodtan játszhat, biciklizhet a kertben. Egy csomó idős ember lakott itt akkor, jóformán csak mi voltunk fiatalok. Nem mondom, volt az öregek közt olyan, aki nehezen viselte a gyerekzsivajt, mégis mindenkivel jóban voltunk.- Mi még bérlőként jöttünk ide. Havonta jött a házmester, hogy bekasszírozza a lakbért. A folyosó ragyogott a tisztaságtól. Szinte versenyeztünk, hogy ki mos fel előbb. Nemegyszer vödörrel a ke- Ez már nem az, ami régen volt. Mindenki bezárkózik, éli a maga életét. Én is ezt teszem. Ma eszében sincs senkinek felmosni. Ha elmegyek otthonról, meghagyom a gyereknek, hogy zárja kulcsra az ajtót. Sokszor én is félek. Egyre több roma család költözik a házba. Vannak köztük jóravaló, rendes emberek is, de sajnos nem egyről hallottam, hogy drogozik, vagy hogy nem tisztességes úton keresi a pénzt. Megváltozott a környék más szempontból is. Sok helyen lebontották a lakóházakat. Ott például - mutat Kati balra - iroda lett, velünk szemben pedig a földszintes kis ház helyén egy autóalkatrész-raktár.- Az idősebbek panaszolják, hogy buszra kell ülniük, ha bevásárolni, patikába vagy a postára Ma másképp fest a Forgách utca 32. zánk se jönnek. Huszonhárom éve lakunk ebben a házban, de ide születtem a környékre. Csak két- utcányira innen töltöttem a gyerekkoromat. Nyolcéves voltam, amikor 1938-ban az eucharisztikus világkongresszus vendégei számára megépítették ezt a nyolc házat. Háromszáznyolcvannégy teljesen egyforma, 32 négyzetméteres lakást.- Annak idején a Rákos-patakban még halak úszkáltak. A bolgárkertészek a patakból szivattyúzott vízzel öntözték a szép kerteket. Sokat változott az utóbbi években ez a környék. Hogy előnyére vagy hátrányára? Annyi bizonyos, hogy - legalábbis nekünk, idős embereknek - messze van a piac, a gyógyszertár, sőt most, zemben kimentem, hogy ne maradjak le, hát látom, hogy valaki megint megelőzött. Munkájuk végeztével az idős emberek kiültek a gangra beszélgetni. Hol vannak már azok az idők! Az öregek meghaltak, a helyükbe fiatalok jöttek. Némelyik fenn hordja az orrát, talán mert ők már tulajdonosként kerültek a házba. hatvanöt éves históriája Régen ragyogott q lépcsőhöz, q folyosó a tisztaságtól kell menniük. A fiatalok bizonyára könnyebben közlekednek.- Az a helyzet, hogy aki itt lakik, annak nem könnyű még a napi élelmiszert sem beszereznie. Annak idején a Váci út és a Forgách utca sarkán volt egy nagy élelmiszerbolt, oda jártunk vásárolni. Ma divatárunagyker van a helyén. Maradt ez a kis üzlet itt az utca másik oldalán. Ez régen egy normális, tiszta bolt volt. Működött minden hűtője, frissek voltak az áruk. Mióta ez az öt üzletet működtető maszek ide betette a lábát, azóta büdös a felvágott, savanyú a tej meg a túró, és lejárt szavatosságú szinte minden. A múltkor csak otthon vettem észre, hogy a mirelit áru fél éve lejárt.- Többekkel együtt már nem egyszer szóvá tettem ezt az állandóan cserélődő fiatal eladólányoknak, és higgye el nekem, hogy az egyik a múltkor szó szerint azt válaszolta: Itt úgyis prolik laknak! Állítólag a főnök mindig megkapja a fülest valahonnan, hajön a felügyelőség ellenőrizni, és olyankor eltünteti a romlott árut a polcokról. Kénytelenek vagyunk a Tescóba menni, már aki tud. Az idősebbek legfeljebb a kispiacot tudják célba venni. Azt viszont tényleg rendbe tették, és most szép tiszta lett. De hát az is a patak túlsó felén van!- Ott egészen másképp élnek az emberek. Van pénzük, hogy szebbé tegyék a környezetet. És biztonságosabbá. Az a környék tele van fekvőrendőrökkel, nálunk nincs egyetlen egy se. Ezért errefelé mindennaposak a gyerekbalesetek. Mindig attól rettegek, nehogy a fiamat is elgázolja valamelyik „ezerrel” száguldó őrült autós. A patak két partja ég és föld. Mi itt mostohának érezzük magunkat. Van a közelben egy kocsma. ahová tíz éve még egész baráti társaságok jártak le. Nem berúgni, hanem egy pohár sör mellett egy jót beszélgetni vagy kártyázni. Most már ilyesmi nincs. Sokan barátko- zás helyett inkább keresztbe tesznek. A kiskutyánkat, „aki” nem árt senkinek, mindenkihez barátságos és egy nap ha egyszer elvakkantja magát, már negyedszer akarták megmérgezni. Ilyenkor nagyon el vagyok keseredve, és arra gondolok, hogy már megvettük a lakásunkat, és akár el is költözhetnénk. De nem könnyű manapság vevőt találni egy itteni lakásra. Lejegyezte: Csop Veronika ff Forgách utcai metrómegállótól alig ötpercnyi járásra találom meg a 65 éves kis lakótelepet, amit mai szemmel inkább - valamiféle kaszárnyához hasonlító - telepnek neveznék. A házakat egymástól és az utcától elválasztó vaskerítések is azt sugallják, hogy egy furcsa, zárt világba csöppentem. De felemás ez a zártság, merthogy a kapuk tárva-nyitva, az udvarra, sőt a házakba is gond nélkül bejuthatok. A valamikor bizonyára mutatós téglaépületek külseje mára erősen megkopott. Idősebb asszony baktat tömött szatyrot cipelve, láthatóan fájós lábakkal a lépcsőn. - A harmadikon lakom - mondja kicsit lihegve -, ezért csak heti két-há- romszor megyek vásárolni. Aztán megtudom, hogy Nagy- né Annus néninek hívják, és nyolc esztendeje, a félje halála után jött ide a fiához egy szabolcsi faluból. A nyarakat ma is ott tölti, de mihelyt hidegebbre fordul az idő, vonatra ül, és utazik Pestre.- Közös lónak túrós a háta - idézi a mondást, majd meg is magyarázza, mire gondol. - Gazdátlan ez a ház - mutat az omladozó vakolatra és a szemetes folyosóra. - A lakások egyik része bérlakás, a másik felét már megvették. Nagyon kicserélődtek a lakók ezalatt a néhány év alatt is. Az öregek kihaltak, inkább fiatalok jöttek.- Nem is ismerik már egymást az emberek?- Inkább csak a közvetlen szomszédokat. Én beszédes ember vagyok, szóba elegyedek sokakkal. De többnyire csak köszönünk egymásnak, és továbbmegyünk. Manapság már nem lehet mindenkiben megbízni. Még nálunk, Szabolcsban sem olyanok már az emberek, mint azelőtt. Régen nyitva voltak a porták, átjártunk egymáshoz. Most ott is bezárkózik mindenki. A takarosán berendezett kis lakásba invitál. A konyhában jól megfér egymás mellett a legmodernebb mikrohullámú sütő, meg az igencsak kiszolgált keverőtárcsás mosógép. De azért, ahol lehet, modernizálnak. A WC-ben levő zuhanyozó helyét például - ha minden jól megy - nemsokára ülőkád foglalja majd el. Aztán megint a ház kerül szóba.- Úgy tudom, a féllábú Kovács bácsi a legrégebbi lakó - ő már talán negyedszázada lakik itt a feleségével. Mindent tud arról, milyen volt az élet errefelé. Kovács Lászlóékhoz nem kell csöngetnem: az idős házaspár rendszeresen nyitva tartja a bejárati ajtót. — Benéznek néha a szomszédok? - érdeklődöm.- Á, nem - hangzik a válasz. - Mi sem megyünk sehová, és hozaztán valamikor ’85 táján megszüntették, és most szabályos szemétdomb van a helyén.- Mi már valószínűleg nem érjük meg, hogy ez a környék fellendül - legyint az idős ember, akinek vérmérgezés miatt kellett levágni a lábát három éve. - A feleségemnek most találtak egy nagy foltot a tüdején, nemsokára kórházba vonul. Én pedig itt maradok a lakásban egyedül, majdnem magatehetetlenül. Juhászné Katikához igyekszem, aki éppen a rendszer- változás évében, 1990-ben költözött a házba a férjével és akkor egyéves kisfiával. Már meg sem lepő