XIII. Kerületi Hírnök, 2003 (9. évfolyam, 1-20. szám)

2003-10-08 / 16. szám

2003. OKTÓBER 8.

Hírnök75 éves dr. Hcrczcgh Géza nemzetközi jogász professzor

Nagykapostól Hágán át az Ipoly utcába

Kis faluból indult, ma már jószerével világszerte ismerik nevét. Valószínűleg sokaknak ismerős a történet, hiszen számos hazánkfia futott be hasonló pályát a maga munkaterületén. Olyan személy azonban, aki majd tíz évig képviselte hazánkat egy, a szakma csúcsát jelentő nemzetközi szervezetben, nem sok akad. A jogi karokon tanuló diákok nemzedékei sajátították el az új keletű joganyag, a nemzetközi jog alapjait előadásaiból, tanultak az általa is írt tankönyvekből, egy ország figyelt rá, mit mond alkotmánybíróként, majd az egész világ, miként ítélkezik a Nemzetközi Bíróság tagjaként.- Oly sok magyar jogászhoz hasonlóan jómagam is a határon túl, az Ungvártól nyugatra fekvő Nagykaposon születtem, majd miután édesapám kétéves koromban meghalt, és édesanyám újra férjhez ment, jöttünk fel Budapestre - kezd jogászi precizitással életrajzának bemutatásába Ipoly utcai lakásán az októberben 75. születésnapját ünneplő dr. Her- czegh Géza. - Életem, mondhatni, vándorlások folyamata. Az elemit a Krisztina téri iskolában kezdtem meg, végül Pécsett fejeztem be. Majd jött a gödöllői francia gimnázium, aztán a szegedi jogi egyetem, ahol 1951-ben diplomáztam. A Jogtudományi Intézet kutatójaként és a Közgazdaságtudományi Egyetem diplomáciatörténet oktatójaként 1967-ig voltam ismét Pesten, hogy aztán újra Pécsett a nemzetközi jogi tanszéken kössek ki. Onnan 1990-ben kerültem az Alkotmánybírósághoz, ahonnan ’93-ban a hágai Nemzetközi Bíróságra vezetett utam. Idén februárban járt le mandátumom, ekkor költöztünk ide az Ipoly utcába, ahonnét már nem szándékozom továbbvándorolni.- Ezek szerint a XIII. kerület a végállomás?- Minden bizonnyal, hiszen nagyon kedves számomra Újlipót- város. Még 1961 augusztusában, amikor Berlinben falat emeltek, határoztam el, hogy ha magam nem is építkezem, de legalább egy lakást vásárolok itt a kerületben. Ahogyan akkortájt mondták, a nemzetközi helyzet fokozódott, én meg biztos helyen akartam tudni megtakarított pénzemet. Azóta hű maradtam a környékhez.- Ön az Alkotmánybíróság alapító tagja volt, majd egy ideig helyettes elnöke is. Izgalmas évek voltak ezek a taláros testület számára, néhány igen emlékezetes

döntéssel. Hogyan élte meg ezeket az éveket?- Nemzetközi jogászként kerültem a testülethez, ahol arra számítottam, hogy az alkotmány 7. § (1) bekezdése alapján, mely kimondja, hogy a Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, biztosítja továbbá a nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját, lesz a szakterületemnek megfelelő munkám bőven. Sajnos csalódnom kellett. Ellenben a különböző ügyeknek köszönhetően újratanulhattam szinte az egész hazai joganyagot, amire rá is ment az összes hétvégém. Három roppant nehéz éven mentem keresztül, amihez képest Hága később gyerekjáték volt.- Három hónap híján tíz évet töltött a Nemzetközi Bíróságnál, első magyar bíróként. Gondolom itt számos emlékezetes ügye volt. Van, amit kiemelne közülük?- Egyértelműen a bős-nagymarosi ügyet. Amennyiben akkor még lett volna barna hajszálam, mind megőszült volna. Ezzel kapcsolatos munkámat sikeresnek ítélem meg, és jóval többre értékelem, mint amire idehaza taksálják.- Milyen volt ebben a nemzetközi társaságban dolgozni, és egyáltalán hogyan sikerült bekerülni ebbe a rendkívül exkluzív testületbe?- Hágában nagyon kellemes volt dolgozni, hiszen ott minden bírónak, hazájától távol, érdeke a közvetlen, fenntartásnélküli együttműködés. Sem személyi, sem szakmai konfliktusaim nem voltak. Véleménykülönbség persze előfordult, de a szavazásoknál a többség döntött és ez ellen soha nem volt apelláta. Ami a kérdés második felét illeti, el kell hogy mondjam, az életben sokszor a szerencse segíti az embert. Erre a legjobb példa a hágai bíróvá választásom története. 1946 óta mindig két hely jutott Kelet-Európának a testületben, amit rendszerint a volt Szovjetunió, valamint Lengyelország jelöltjei kaptak meg. 1993-ban, mandátumának lejárta előtt kilenc hónappal meghalt a lengyel bíró. Helyére természetesen újat kellett választani, mégpedig a hagyományoknak megfelelően egy lengyel állampolgárságú jelöltet. Igen ám, de az éppen ekkor kirobbant kormányválság miatt a lengyel miniszterelnök

Jó hangulatú óráiról híres Nógrádi László

„Budapesti szolfézstanár akartam lenni"

Több évtizedes pedagógiai munkája elismeréseként augusztus 20-án magas állami elismerésben részesült a XIII. Kerületi Zeneiskola tanszakvezető tanára. Nógrádi Lászlót a Magyar Köz- társasági Ezüst Erdemke- reszttel tüntette ki a köztársasági elnök.

Tekintélyes, komoly tanáremberre számítottam, ehelyett egy életvidámjókedvű, gyorsmozgású férfi siet elém. Olyan, akiről első percben az jut az eszembe, hogy bizonyára szigorú és követelő tanár, akit azonban annyira kedvelhetnek a diákjai, hogy még a nemszeretem szolfézsórákra is szívesen jönnek. Az első emeleti folyosó végén, az utóbbi időben megújult szolfézsteremben beszélgetünk arról, hogyan is alakult lassan ötvenéves tanári pályafutása.

A családjával együtt Kárpátaljáról telepedett át 1950-ben. A gyerekkorát Ungváron töltötte. A szülei nem voltak ugyan zenészek, és elég szegényen éltek, mégis akadt zongora a családban.

Ő pedig zenei általánosba, majd zeneművészeti szakközépiskolába járt, és éppen érettségi után került Magyarországra. Itt az első útja a Zeneakadémiára vezetett. 1956-ban kapta meg a középiskolai énektanári és karvezetői diplomát. Azóta - immár negyvennyolcadik éve - megszakítás nélkül tanít.- Hogyan került a zenei pályára?-A futball és a zene jó ideig vetélkedett nálam az elsőségért. Focizni egy mezítlábas csapatban kezdtem, később aztán igazolt játékos lettem. Zongoráztam négy órát, aztán szaladtam a pályára. A kettő sokáig békében megfért egymás mellett. Annál is inkább, mert még a Zeneakadémián is nagy futballélet folyt. Például Sapszon Ferenc vagy Kovács Béla klarinétművész is kiválóan focizott.- Köztudomású, hogy a zenét tanuló gyerekek amolyan szükséges rossznak tartják a szolfézst, amit nem szeretnek, inkább csak elviselnek. Ön mégis ezt választotta.- Valóban én akartam így. Lett volna annak idején több lehetőségem is, de én budapesti szolfézstanár akartam lenni. Egyrészt, mert a főiskolai tanáraim révén megkedveltem, másrészt úgy gondoltam, hogy ezzel tudom leginkább segíteni a kollégáimat és a zenét tanuló gyerekeket is. 1984- ig a VI. kerületben tanítottam, akkor kerültem tanszakvezetőként ebbe az iskolába. Szerencsém van, mert mindig a B-sekkel, vagyis a zenei pályára készülő tanulókkal foglalkozhattam. Ők tisztában vannak vele, hogy nagy szükségük van arra, amit a szolfé- zson tanulnak: a ritmusra, a hallásra, a memóriára és a zeneelméletre.- Hogyan zajlanak le az órák?- Többnyire jó hangulatban, ami főleg a gyerekeknek köszönhető. Sokat tanulunk, de közben viccelünk és nevetünk is. Azért lassanként halkabbra kell majd fogni a nevetést, mert a közeljövőben mellénk költözik a tanári. Még azt hiszik, hogy itt nem folyik komoly munka.- Aki nem ismeri a tanár urat, azt gondolná, hogy ezt komolyan mondta. Én viszont tudom, hogy a kollégái nagyra értékelik, hogy ilyen alapokat ad a tanítványoknak. És ennek nemegyszer hangot is adnak. Ugyanakkor ön számtalan más módon is segíti a szolfézsoktatást. Nemcsak szakfelügyelő volt hosszú éveken keresztül, hanem okított főiskolásokat és megírt jó néhány könyvet.- Huszonnyolc évig voltam szakfelügyelő, de ezt a tevékenységet már a kezdet kezdetén sem felügyeletnek, hanem tanácsadásnak fogtam fel. A tanításban nagyon fontos a fokozatosság. A leginkább a ritmussal lehet segíteni a gyerekeket. És olyan elméletet kell adni, amire minden hangszeres tanár építhet. Tanszakvezetőként gyakran járok ki a tizenkét tagiskolánkba, és ezt a szemléletet igyekszem továbbadni. A zeneművészeti szakközépiskolába jelentkező gyerekek zenei írásból is felvételiznek. Ehhez kívánt segítséget nyújtani az első, 20 évvel ezelőtt megjelent kiadványom. Utána következett az ismert szerzők több mint háromszáz nagyszerű dallamát tartalmazó Szolfézsantológia, amit két kollégámmal együtt írtunk. Ugyancsak több társszerzővel készítettük el a Dallamírási feladatok című háromkötetes kiadványt, amelynek első darabja 10 éve jelent meg, a harmadikat pedig 2001-ben adták ki.

Nógrádi László nem csak gyerekek ezreivel foglalkozott, hanem főiskolai tanárként szolfézs- tanárok generációit is nevelte. Nyolc évig tanította a szolfézsoktatás módszertanát a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Tanárképző Intézetében. Évekig nála hospitáltak a leendő tanárok. Ide jöttek gyakorlati tanításra és államvizsgázni. Gyakorlatvezető tanárként dolgozott az ELTE Tanárképző Karán is.- Úgy tudom, sok kerületen kívüli szülő is ragaszkodik ahhoz, hogy csemetéje a tanár úrhoz járjon szolfézsra.- Többnyire muzsikus szülőkről van szó. Egyébként ebben a kerületben az átlagosnál több a tehetséges gyerek, amihez biztosan hozzájárul, hogy itt a zenét hivatásszerűen gyakorlók mellett meglehetősen sok a zenekedvelő és zeneértő ember. A Debrecenben háromévenként megrendezett budapesti, megyei és országos szolfézsversenyeken rendre kitűnően szerepelnek a kerületi növendékek: négyszer hozták el az első helyet.- Karvezetői képesítést is szerzett. A tanítás mellett