XIII. Kerületi Hírnök, 2003 (9. évfolyam, 1-20. szám)
2003-05-31 / 10. szám
8 2003. MÁJUS 31. HírnökEgy tisztes ipqrág két művelője Az időjárását mindig mérni kellett A z első időmérő szerkezetek - a napórák, a homokórák és az olajórák - a maihoz képest igencsak pontatlanok voltak. Bár eleink korántsem éltek nagy rohanásban, mindig is az időmérés tökéletesítésére törekedtek. Az első mechanikus - más néven kerekes - órák a 14. század közepén jelentek meg. Ezek legfontosabb része az úgynevezett gátszerkezet volt. Az időmérő fejlődése lényegében nem más, mint ennek a gátszerkezetnek a változása. Az óraszerkezet legrégebbi ismert ábrázolása 1235-re tehető, írásos források arról tanúskodnak, hogy az első európai toronyórát Londonban állították fel 1288-ban. A londoni Dover kastély toronyórája 1348-ból való. Az ebben az időben elterjedt toronyóramonstrumok nemigen szorultak javításra: élettartamuk elérte a fél évszázadot. Az 1500-as években készített rugóhajtású, nyeregben hordozható órák már „csak" 10-12 kilót nyomtak, és karbantartás nélkül öt-tíz évig működtek. „A pontosság a királyok udvariassága” - szól a mondás. És valóban a hordozható időmérő szerkezet sokáig a királyok, illetve a legvagyonosabb emberek kiváltsága volt. Egészen a 19. század közepéig egy-egy fajtából mindössze néhány száz óra készült. Abban az időben a másodpercmutatót még egyáltalán nem használták. 1842-ben találták fel az úgynevezett koronafelhúzást, és ezután indult meg a nagyüzemi óragyártás. A fejlődést jól érzékelteti, hogy tíz év alatt a világon ötszáz óragyár kezdte meg a működését. A zsebóra az 1800-as évek végére már mindennapossá vált, de korántsem a mai értelemben. Az óra a hozzá való lánccal akkor egyfajta vagyontárgynak számított, amit dédapáink, nagyapáink jeles napokon kaptak ajándékba. A fedelébe bevésték a dátumot és az alkalmat. Aztán jött az első világháború és vele együtt a karóra. Igen, akkor - még száz éve sincs - használták először az órát a katonák bőrszíjra fűzve a karjukon. A múlt század közepén a világ óratermelése már elérte az évi 40 millió darabot. Az 1960-as évek közepe újabb mérföldkő. Ekkor kezdték meg a digitális, majd a mozgó alkatrész nélküli analóg kvarc karórák készítését. Ma már gyártanak ilyeneket világidőt jelző, ébresztős, sőt miniatűr számológéppel egybeépített digitális változatban is. Már létezik hat tizedes pontosságú lézeróra és rádióvezérelt atomóra. Van világóra, amire persze szükség van, hiszen repülünk, telefonálunk és üzleteket kötünk keresztül-kasul a Földön. Az ECO drive időmérők napenergiával működnek. Ha sokáig nem sütne, akkor is van bennük hat hónapnyi tartalék, vagyis lényegében örök darabok. Mi jöhet még? Jó vagy rossz, de tény: igazi tömegcikk lett az óra. Vannak filléres, eldobható változatok is. Még hetven-nyolcvan évvel ezelőtt is a lakásokban az óra nem csak használati, de legalább annyira dísztárgy is volt, a berendezés szerves része. Ketyegése, kellemes zenélése az otthonosság érzetét keltette. Ma pedig? Jóformán már csak a mellékhelyiségben nincs óra. A hálószobái ébresztő arra figyelmeztet, mikor kell felkelnünk, a konyhai, hogy a reggelihez hány percünk van, ha nem akarjuk lekésni a buszt vagy a vonatot. Kijelez a mikrohullámú sütőnk, a rádiónk, a videónk, a mobiltelefonunk. Ketyegésről, pláne holmi hosszadalmas, időrabló zenélésről már szó sem lehet. Némán mennek előre a percek. Borkúti Béla, az órák doktora S ietnünk kell, hajtanunk, mert az idő pénz. Azt gondolná az ember, hogy az órajavítóknak ez a paradicsom. Az igazság ezzel szemben az, hogy a kvarcórák térhódításával sokan csak egy elemcserére ugranak be. Szerencsére azért még akad ha- gyományos munka is. Borkúti Béla órásmester 34 éve dolgozik egy Váci úti kis üzletben. Akárcsak az órások többsége, ő is apjától örökölte a mesterséget, és most már a fiai is ebben a szakmában dolgoznak. Azt mondja, az eldobható órák korában is van jövőjük az órásoknak. Az óra legszemélyesebb tárgyaink közé tartozik, ezért a javítását nem bízzuk bárkire. Akárcsak bevált orvosunkhoz, az órák doktoraihoz is évekig, évtizedekig visszajárunk, sőt hajlandók vagyunk követni őket a város másik végébe is. Mutasd az órádat, és megmondom, ki vagy - tartják az órások. A karunkon levő óráról „leolvasható”, fiatalok vagyunk-e vagy idősek, sportosak vagy konzervatívok, tehetősebbek, esetleg spórolósak. Van, aki ma is egy életre vásárol órát, más talán egy eldobhatót választ, amelyben még az elem sem cserélhető. Aki kérkedni akar, valószínűleg Rolexet hord, aki viszont igazán igényes, inkább egy nyolc-tízmillió forintos Perelle-t csatol a karjára, amelynek a havi eltérése alig 4 másodperc. A kvarcóra nem több, mint egy időmérő eszköz, amelynek nincs „lelke”. Az öreg, antik szerkezetek az igaziak. De minden jel arra mutat, hogy azért nincs veszve minden. Nem csak azért, mert a fülnek és a szemnek kellemes kakukkos- és ingaórák kvarc változatban tovább élnek, hanem mert nyugaton újra gyártják a - most már a kvarcórák pontosságával vetekedő - mechanikus szerkezeteket. Az órák tudorainak valóban „röntgenszemük” van: csak ránéznek az órára, és már tudják, mi baja lehet. Aztán nekiállnak operálni, és majdnem biztos, hogy a „beteg” meg is gyógyul. Borkúti Béla minden javítást vállal, de a kedvencei a régi antik órák. - Egy szép kakukkos órát akár egy fél évig is érdemes javítani. Az az igazi mestermunka. Aztán van úgy is, hogy a szerkezet már fabatkát sem ér, de a tulajdonosának emlék. Ilyenkor sem szokta lebeszélni a megrendelőt a javításról. Egy átlagos javítás nyolc-tíz napig tart és hat hónapos garancia van rá. Az elemre viszont nincs garancia, már csak azért sem, mert ha az idő előtt kimerül, akkor többnyire az óra a hibás. Az órások ma már általában műszerrel mérik az elem feszültségét. Borkúti mester úgy tartja, hogy aki igazán komolyan veszi a munkáját, az nem lehet meg különféle drága műszerek nélkül. Hogy mi minden kell? Például a vízhatlanságot mérő szerkezet, amely másfél millióba kerül. Aztán ott vannak a speciális olajokkal dolgozó drága beszabályozó műszerek. Szükséges még a többi közt speciális forrasztópáka és nyitókulcsok. Míg a régi órákhoz elég volt egy bicska, az új típusú mechanikus és kvarcórák nyitásához különleges szerszám kell. De hiába a szakértelem és a drága műszerek, a'helyzet sajnos az, hogy a „javítások” többsége ma elemcsere. Ezért sok szaktársához hasonlóan néhány évvel ezelőtt Borkúti Béla is úgy döntött, hogy - noha az árusításban sokkal nagyobb a konkurencia, mint a javítók között - eladással is foglalkozni fog. A Váci úti bolt mellett üzletet nyitott a Westend City Centerben, és mindkét helyen árusít egyebek mellett különféle anyagú és minőségű szíjakat, valamint a fali-, ébresztő-, kar- és díszórákat. Ezeken kívül megbízás alapján bármit be tud szerezni rövid időn belül. Csendes Gyula nem csak javítja, gyűjti is őket E gy Bulcsú utcai kis üzletben éppen negyedszázada dolgozik a környék jól ismert órása. Ebben a régies hangulatot árasztó, kicsit sötét helyiségben gyakran sort állnak a vevők, akik közül sokan rég elköltöztek, mégis visszajárnak. Csendes Gyula is az édesapjától vette át a szakmát, de azt mondja, a gyerekei már nem folytatják a családi hagyományt. A fia informatikát tanul, a lánya most érettségizik, de nem lesz belőle órás. A nők egyébként is fehér hollónak számítanak ezen a területen. Nem azért, mintha nem rendelkeznének a szükséges precizitással és a munkában való elmélyülés képességével, inkább mert család mellett sosem engedhetnék meg maguknak, hogy a napi munka után otthon hosszú órákat, sőt néha hónapokat töltsenek egy-egy antik darab mellett. Csendes Gyula egész napját kitölti a munka. Sokszor kora reggel indul, hogy még a ki- lencórai nyitás előtt beszerezze a szükséges anyagokat. Egy „igazi” óra javítása nem kétperces feladat. A nagyobb munkákat haza kell vinni. Ott nyugodtabban lehet dolgozni, meg aztán a vevőket sem szereti sokáig várakoztatni. Amit a boltban azonnal megcsinál, az többnyire az elem- , a szíj- vagy az üvegcsere, meg a kisebb javítások. Azt mondja, a régi megrendelői ragaszkodnak hozzá, de az átmenő forgalma észrevehetően csökkent, mióta megnyílt a Lehel Csarnok. A javítások jó része itt is elemcsere. A legolcsóbb órákon sokszor már nem lehet segíteni, azokat ki kell dobni. Egy régi szerkezetet viszont sokáig lehet bütykölni. Elemcserénél és nagyobb javításoknál nem szokta elmulasztani, hogy csipesszel bekarcolja a dátumot. Ez egyfajta garancia is, meg aztán, ha „visszajön” az óra, mindjárt lehet tudni, mikor járt itt utoljára. Persze a műszerek vásárlását itt sem lehetett megúszni. Az árusításra azonban Csendes Gyula nem tért át. - Az egyedüli ok a tőkehiány - mondja. - Kevéssel pedig nem szabad elkezdeni - teszi még hozzá. Marad a javításnál és a szíjárusításnál. Azt gondolná az ember, hogy a sokszor késő estig tartó munka után az órás kikapcsolódást keres. Csendes Gyulának azonban nem csak a foglalkozása, hanem szenvedélye is az óra. Otthon 58 karórája van a vitrinben. Ma is, ha megtetszik neki egy óra és elfogadható az ára, biztosan megveszi. Legrégebbi darabja - az első gyerekkori órája - egy 42 éves angol Timex szerkezet, amely sajnos már nem jár. A legkedvesebb, a 30 esztendős Omega automata viszont ma is működik. Az órákat rendszeresen felhúzza, illetve elemet cserél bennük, hétvégeken pedig élvezettel csatol a karjára egy-egy darabot a gyűjteményből. Csop Veronika
