XIII. Kerületi Hírnök, 2002 (8. évfolyam, 1-20. szám)
2002-10-31 / 17. szám
„A világhoz közelebb kerülés szamomra az írás Nyitott Versest Az önkifejezés diszkrét bája A Hírnök rendre bemutat kerületünkben lakó tehetséges, fiatal költőket, írókat. Ez alkalommal ezeken az oldalakon megszólaltatjuk Poltz Anitát és Horváth Orsolyát. Utóbbi néhány cikkével már jelentkezett lapunkban, most ő válaszol kérdéseinkre, közöljük egy riportját Horváth Orsolya ndulása?- A nyíregyházi tanárképző főiskolán végeztem, és volt ott egy nagyon kedves tanárom, Jánosi Zoltán, aki - talán másodéves koromban - felfigyelt a verseimre, és elküldte őket Nagy Gáspárnak. Ha jól emlékszem, akkor a Hitelben jelent meg az első versem, később Nagy Gáspár bemutatott Zalán Tibornak, aki vállalta a Kihagyott helyek című kötetem megszerkesztését. Nagyon sok segítséget kaptam tőlük, azt hiszem, enélkül nem, vagy csak jóval később jutottam volna el egy kötetig, mivel hajlamos vagyok arra, hogy nagyon mostohán bánjak a publikációs tevékenységekkel...- Természetesen már a főiskola előtt is írtam szövegeket, meg is jelentek itt-ott, de igazából sosem gondoltam arra, hogy ez bármit is jelent, egyszerűen valahogy a vers volt számomra egy-egy gondolat természetes kifejezési módja. Még a Kihagyott helyeken is érződik (2000-ben jelent meg, de ‘96-98 között íródott) ez a fajta ösztönös írásmód, amire kicsit magamat megmosolyogva, de valamiféle nosztalgiával gondolok vissza.- A kötet után elég hanyagul és rapszodikusan publikáltam, ez összefüggött a főiskola utáni traumatikus útkereséssel is, de persze semmi nem ment fel a megírást követő szerzői feladatok folyamatos bojkottálásának gyanúja alól sem.- Mi ösztönzi az írásra ?- Egyszerűen csak a világhoz való közelebb kerülés eszköze számomra az írás, úgy érzem, hogy csak akkor lesz enyém teljességében a gondolat vagy élmény, ha azt sikerül lírai formában elmondanom, hiszen a líra annyira sűrített kommunikáció, amelyben lehetősége van a gondolatnak lényegileg megfogalmazódni, és ily módon saját magam számára is érthetővé, birtokolhatóvá válni.- Kiket tekint elődeinek?- A klasszikusokkal kapcsolatban folyton változó korszakaim voltak, mára már nagyjából körvonalazódtak a viszonyulásaim, de szerencsére nem annyira, hogy ne lennének állandóan új meg új felfedezettjeim. A klasszikusok közül Ady Endre, József Attila és Pilinszky János a nagy kedvenc, a maiak csoportja még elég képlékeny számomra, de mindenképpen ide tartozik Kemény István, Kovács András Ferenc, Orbán János Dénes, Tóth Erzsébet, Vörös István és Zalán Tibor. Mostanában egyébként inkább prózát olvasok, itt fordítva működik a dolog, mint a verseknél, főként a világirodalomból kerülnek ki a számomra fontos szövegek, Borghes, Dosztojevszkij, Eco, Marquez, most pedig éppen a múlt századi angol irodalmat böngészem, a magyarok közül Bodor Ádám, Fehér Béla, Krasznahorkai, akiket mindig szívesen olvasok.- Milyen a munkamódszer?- Hát ebben gyökeredzik az én nagy bajom... Megírok egy szöveget, félreteszem, hogy másnap majd újra előveszem, és kijavítom. Na most vagy elő sem kerül, mert nehezemre esik szembenézni vele (ritkább, de nem példa nélküli eset: mert elveszítettem), vagy előkerül, de a javítás első perceiben egy új szöveg kezd el születni, ami persze épp ugyanannyira szorul javításra, mint az eredeti, de másnap vele is ugyanez fog történni... így tele van az íróasztalom félkész és folyamatos bűntudatot generáló szövegekkel, és hát természetesen mit csinál egy bűntudattal küszködő szerző: írni kezd... Jelenlegi írói tevékenysége?- Bőven itt lenne már az ideje az újabb kötetnek, mennyiségre meg is vannak a szövegek, de még mindegyiken vannak apróbb-nagyobb javítások, nagyon remélem, hogy a 2003-as könyvhétre sikerül elkészülnöm vele.- Két prózai munkán is dolgozom, egy novelláskötet alakulgat lassan már egy éve, és nemrég kezdtem el egy szöveget, ami szintén novellának indult, de lassan már a kisregény kereteit mintha kevésnek találná... J ólesik ide belépni a huszonegyedik századi díszletek közt eltöltött nap után, a művelődési házak sajátosan egyszerű, visszafogott, múlt ízű világába. A büfé előtt kialakított, rögtönzött színház nézőterme lassan megtelik, meglepődöm, mennyi ember van itt, lehetünk úgy húsz- harmincan, irodalmi estek voHorváth Orsolya Birtokok Rajtad kívül az óvatos sakkjátékos lakik. Figyeled megfontolt mozdulatait, a technikákat és nyitási módszereket. Látod bosszúságát, mikor elveszti a futót, és az aljasodó akaratot, hogy elégtételül királynőt vegyen. Látod a szájsarki szégyenlős mosolyt, amikor sikerül. Nem azon csodálkozol, hogy vele szemben senki sem ül, hanem, hogy a játszmát akarja megnyerni, a játszmát, ami beköltözött a sakkjátékoson kívüli körülzárt területre. Azt már nem is említem, a hely évek óta « a szembenülő elidegeníthetetlen birtoka. Utána Egyszer leírtam, hogy nincs kiút. Utána egy galamb üres szemeibe néztem, morzsák. Utána sírtam, éhek voltam. A galamb nehézkesen billegett tovább, akár mindenki más. Könnyek közül szivárvány-nevetésem. Mitikus átkok lábnyomaim szélén. Lepereg a megsértett föld, akár a morzsa, amiben ott van az egész kenyér. Ultimátum Megérthetnéd már, hogy ki is vagyok, megtanulhatnád végre, hogy ki nem. Tavasszal úgyis mindig beköszönt az a fáradtság, amit úgy utálsz, mert fáradt leszek a térítőkhöz, a beszédhez, a csendhez és a borhoz is. Legfőképpen persze hozzád. Tavasszal úgyis kiderül, hogy miközben hitted, hogy feléd tartok, és előre örültél az áldozati bornak, én mindvégig kis botrányaimat építgettem. Hány fecske kell még, hogy új helyet válassz, vagy csak ne akarj engem elköltöztetni. Uram, nem fog menni a megváltás így. Köss végre méltó alkut velem. • • • magam EK - Körülbelül másfél hónap alatt befejeztem.- Ennyire inspirált a történet?- Igen, én az a típusú ember vagyok, aki ha rámjön az „agybaj”, ezt így hívják a környezetemben, akkor éjjel-nappal minden más helyett azzal foglalkozom. Nem látok-hallok, nem beszélek, nem eszem- iszom és nem alszom, csak írok.- Más terveid vannak?- Csak terveim vannak. Szeretnék író lenni. A későbbiekben szeretnék kiadni egy novellagyűjteményt is. Később szeretnék családot, gyerekeket, mint mindenki. Nagy szerelmem Eger, ezért szívesen élnék Szilvásváradon vagy Lillafüreden. Egyelőre viszont szeretek ezen a környéken élni, mert kis szarvakkal ugyan, de angyalnak, főleg vérbeli angyalföldinek érzem magam... Szoboszlai Éva Poltz Anita Az életem? Az életem ? Még kérded? Algás falú akváriumban csendes óceán. Hiába, én az árva aranyhal nem juthatok túl sötét üvegfalán. Az életem?- bezárt könyv csupán lapjain nem lapoznak már S én- mint kopott betűk megsárgult lapokon ülök. Az életem? Egy körforgás csupán: néha akvárium, néha csukott könyv, néha, nem is tudom, úgy érzem, hogy csak hiábavaló magány... Veled szemben ; - . Itt ülök, veled szemben, Kedves, arcodon a lángnak démona táncol, szemedben szikrák űzik fényét az ezüst színű éjszakának. S én, én mégsem merlek megérinteni, mert attól félek, hogy elfoszlasz, mint a nyári harmat - s már csak emléked az mit kivetít tudatom. A bosszú némasága l •V.- I Úgy ülök itt, mint rég elhagyott árny, mint kit nem keres senki sem már. Úgy vagyok itt, mint kit elfeledtek, mint ki meghalt és eltemettek. Úgy megyek el, mint ki itt sem járt, mint kit a vihar ide-oda dobált. Úgy jövök vissza, mint ki sose volt, mint a felhő mögé bújt telihold. natkozásában már-már tömegnek számítunk. Halkan játszanak a zenészek, a sutyorgó, összedugott fejek önkéntelenül is meg-megbillennek a zene ütemére. Némi - íratlan törvény szerint kötelező - késés után Gyukics Gábor ragadja magához a szót és a mikrofont, és pár szóban elmondja, mi is az, amit Amerikában Open Readingnek neveznek, és amin bizony mi most itt vagyunk. A rendezvény lényege, hogy „hivatásos költők” vezetésével egyféle virtuális lírai antológiát hallgathatunk szárnypróbálgató lírikusok tollából. A költők (jelen esetben Lackfi János és Gyukics Gábor) felolvasását azon szerzők előadott művei követik, akik az est kezdetén (notórius késők esetében: közben) feliratkoztak a felolvasni kívánók listájára. Mindenki csak három-négy percet kap, hogy kellőképpen felvázolhassa az alakuló géniusz körtud, amit egy tizenhét éves költőnek tudnia kell, összesen húsz verséből tizenkilenc szerelmes, ezt bájos félszegség- gel kortünet-jellege miatt megbocsáthatónak véli, és a közönség maradéktalanul meg is bocsát, annál is inkább, mert remek kis kamaszversek derítik jókedvre (talán nosztalgiára is). Az egyik szerző épp mellettem veti lázasan papírra a sorokat, irigykedve nézem, ha én ilyen könnyen tudnék írni! Gyanakszom kissé, ekkora géniuszról biztosan hallottam volna már, lehet, hogy kívülről tudja? Ez utóbbi nyer igazolást, alig- alig tekint bele a papírba, és csodálkozva látom, hogy nem ő az egyetlen, szinte szavalnak a felolvasók, tekintetük a közönségen, lelkesen ujjongok magamban, ilyen szépet már régen láttam. (Az est vége felé a költők mint előadó- művészek is kezdenek el- szemtelenedni, a vers hangulatához illő zenéket kémek a vonalait, ezt rendkívül közönségbarát gesztusnak értelmezve többen helyeslőén mormognak. A felolvasások előtt és alatt kellemes zenét szolgáltat a háromtagú zenekar, ellazulok, már-már zaklatásnak veszem a kezdődő versszavakat, de aztán egyre inkább a mondatokra figyelek, kedves ez az egész, Lackfi és Gyukics oldott, családias hangulatot teremt. Kíváncsian várom az első bemutatkozót, eleinte nyolc, később tíz név szerepel a listán: Antal József, Bajtai András, Borbély Tamás, Faragó Dániel, Koncz Tamás, Marczinka Csaba, Murányi Zita, Nemes Zoltán, Rév Tamás és Soós Nóra az est szereplői, látok ismerős, és még egészen fiatal, középiskolás arcokat is. Az első felolvasó, Rév Tamás Történet az elbizakodottságról című opu- sza egészen biztosan nem önvallomás, a szerző kissé idegesen gyűrögeti a kezében tartott papírlapot, és az azokon szereplő meglepően jó verseket. Murányi Zita szövegei meghökkentik a közönséget, valami nagyon különös és elementáris erővel szólnak a mondatai, elbűvölve fordulok a lehorgasztott arcú, megbi- csakló hangú, sietős, bizonytalan léptű lány után, és meg kell állapítanom, hogy ami zavart köhécselésre késztet, bizony, nem más, mint: meghatottság. Faragó Dániel még csak tizenhét éves, de mindent kissé morcoskodó zenekartól, sőt, odáig fajul a dolog, hogy konkrét számok címei hangzanak el, a zenészek csak azért is szabotálnak, és játsz- szák saját asszociációjukat, jobb is ez így...) Minden tekintetben vegyes versanyag hangzik el a József Attila Művelődési Központ sokat megért falai között, vannak kiemelkedő és még jócskán átgondolásra szoruló sorok, de ez szinte teljesen háttérbe szorul az est valódi lényege mellett, tudniillik, hogy gyönyörű és valahol nagyon- nagyon emberi ez az egész - fiatal, kipirult arcok, remegő hangok, eldadogott önvallomások részesévé lenni, biztosítani a lehetőséget a legalapvetőbb emberi jogra: az önkifejezésre. Talán találkozom majd ezekkel a nevekkel folyóiratok hasábjain, kötetcímlapon, talán nem, de ezen az estén ők számomra költők voltak. Három-négy percre költőnek lenni, kiállni egy mikrofon elé, és másoknak is megmutatni azt a valamit, amit önmaguk leglényegének tartanak - a másfél órás rendezvény után abban a biztos tudatban lépek ki a hűvös októberi szélbe, hogy ha nem is egy nagy úrnak, de egy csodának biztosan a vendége voltam. Horváth Orsolya József Attila Művelődési Központ Nyitott Versest kéthetente csütörtökön
