XIII. Kerületi Hírnök, 2001 (7. évfolyam, 1-18. szám)
2001-04-12 / 6. szám
Firkálgattam a Firkászban Fesztbaum Bélát már több oldaláról megismerhette a törzsközönség A Vígszínház és környékének szerelmese lett M inden szótár a felületes, rossz, magyarán szólva dilettáns írót, újságírót nevezi meg firkászként. Van egy másik nemzetközi eredetű változata is a szónak: skribler. Isten óvjon, hogy ebbe a kategóriába kerüljek, egyelőre kikérném magamnak a sértő' lemi- nősítést. Lehetséges azonban ellenkező hangsúlya is a szónak. Kedveskedő, baráti, családias, ha nem így volna, aligha a fir- kász elnevezést választották volna ötletdús vendéglátó vállalkozók üzletük cégéréül a Tátra és a Raoul Wallenberg utcai sarokházban. Magam is betértem hozzájuk, mert nem csak a név volt számomra szinte rámkacsintó és nevemen szólító, hanem a benti világba is, hiszen a hely egy ugrásnyira van a Vígszínháztól. Ez egy gyönggyel kivarrott színházi retikül, amilyenekben a dédmamáink tartották a csipkés zsebkendőiket, együtt bekeretezve Honthy Hanna egészalakos, kosztümös fotográfiájával.- Ezt tegnap a szomszéd házban lakó egyik kedves vendégünktől kaptuk — újságolja Abel László üzletvezető. - Eredetileg pincékből, padlásokból, s minden elképzelhető lelőhelyről gyűjtöttük a dokumentumokat és emléktárgyakat. És elég sok pénzt is költöttünk beszerzésükre. A kerületnek ez a helyszíne egy ilyen, már-már elfeledett café- restaurant alapítására késztetett minket, ez tükrözi legjobban Újlipótváros múltját, jellegét, környezeti igényeit.- A Firkász név arra utal, hogy ez itt az újságírók vendéglője, kávézója, találkozó- helye...- Tágabb értelemben a médiaszemélyiségeké is. De persze mindenkié, aki szeretné magát jól érezni. Az első vendégünk január 15-i nyitásunk után egy nyomdászcsalád volt. Azóta megfordultak nálunk és visszatérő vendégeinkké váltak politikusok a parlament mindkét oldaláról.- Békében megférnek egymással?- Mintha csak egy család lennének. Szívesen jönnek üzletemberek is egy ital mellett az ügyeiket megbeszélni. Ebéd- és vacsoraidőben sokszor már nem jutnak asztalhoz az alkalmilag betérők, ezért ajánlatos asztalt foglalni.- Megemlítene egy ételspecialitást a kínálatukból?- Ricset liba kolbásszal.- Néhány hírességet a médiaszakmából...- Vámos Miklós, Kepes András, Horvát János, Albert Györgyi, Kéri László politológus, Bócz Endre volt főügyész. Folytassam? Külföldi vendégeink is vannak.- Beváltak az eddigi három hónap alatt a várakozásaik és a számításaik?- Eddig felülmúlták őket, de a neheze még hátravan. Sikernek érezem azt is, hogy e ház lakói kezdenek megbékélni velünk. Igyekszünk nem zavarni a nyugalmukat. Új színfolt és választéklehetőség, kerületi arculat- és közérzetjavító kezdeményezés és szellemiséggazdagítás - ennek ígérkezik a Firkász. Az utcáról belá- togatókat - hacsak nézelődni is jönnek - nem nézik ki. És persze a fogyasztókat a pénztárcájuk függvényében igyekeznek jól tartani. Hamarosan tangóharmonikás zeneszolgáltatás is lesz.- S habár a kerületrész múltjának szelleme előtti tisztelgés a Firkász egész „dizájn- ja”, örömünkre egyre több a fiatal vendégünk is, ők a mi hosszútávú jövőnk és vendégutánpótlásunk - összegez Ábel László. A z édes otthontól a Vígszínházba vezető utat - ha történetesen Fesztbaum Béláról van szó - többféle időegységgel lehet mérni.- En vidéki gyerek vagyok - meséli a színésztársalgóban, ahol a hangszóróból már szó- longatja az esti fellépőket az ügyelő hangja. - Egerben születtem, majd 18 évvel később Szentesen jártam a Horváth Mihály Gimnáziumba a sokak által szeretett Bácskai Mihály bácsihoz, akinek a keze alatt a drámai tagozaton sok országos hírű színész növekedett fel. Itt négy évet töltöttem az érettségiig, majd Pestre kerültem. Elsőre felvettek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, és onnan egyből ide kerültem a Vígszínházba, ahol a negyedik évadomat töltöm.- Szép egyenes út. Számoljunk csak: 16 évet kellett tanulnia, amíg eljutott idáig. Azért, hogy most naponta 3 perc alatt érjen be ide.- Akkor tudja, hol lakom. Úgy van, itt a szomszédban, a Hegedűs Gyula utcában. A fővárosba kerülvén ösztön- szerűen Buda és Pest közül Pestet választottam, mert ez áll a szívemhez közelebb. Ugyanakkor erős érzelmi kötődésem volt már kora ifjúságomtól a Vígszínházhoz. Nemcsak a jelenlegihez, hanem a régihez is. Úgy éreztem, s érzem ma is, hogy ehhez a színházhoz, s mindahhoz, amit képvisel 1896. május elseje óta, amióta fennáll, nagyon sok közöm van. És nagyon szeretem a környékét, ezt a stílust, itt van még valami levegője a régi világnak, amit minden változás ellenére a kerületnek ez a része megőrzött, s amit én örömmel fedezek föl és veszek részt benne. Arcán átfutó mosollyal teszi hpzzá.- És persze örömmel tölt el az a 3 perc is, ami inkább összeköt, mintsem elválaszt az otthonomtól, s ahonnan felkerekedem a napi munkámat elvégezni.- Vélhetőleg ebből az örömből fakad a jókedve is, amivel a telefon üzenet- rögzítőjére a saját elváltoztatott hangján ezt a szöveget rögzítette: „Itt Jean beszél, a gazdám nagyon elfoglalt ember, s engem bízott meg, hogy az ön üzenetét felvegyem”. Vagyis otthon is színész, de miként került ebbe a boldog állapotba?- Igen egyszerű elmondanom. A főiskolán Marton László osztályába jártam, aki hosszú ideje a Vígszínház igazgatója. Nála is végeztem tizenharmadm agammal. Ötünket ideszerződtetett. Eleinte kisebb szerepeket játszottam, olyanokat, amire az alkatom predesztinál, de engem ez egyáltalán nem zavart. Nem vágyom most sem sokkal többre, mint amit kioszt számomra a sorsom és az igazgatóm. Mennyiségben valóban a teljesítőképességem határán vagyok. Tudom, hogy a szerepeket, amiket kapok, nagyon jól kell eljátszanom, mert ezeket előttem, esetleg ugyanezen a színpadon, nagyszerű színészek játszották, akik szintén elkezdték valamikor a színészetet, s ők sem a legnagyobb szerepekkel. Híve vagyok az út bejárásának, s nem bánom, hogy öt, esetleg tíz mondatoktól jutottam el a nagyobb feladatokig, mivel ez a fejlődés útja. Négy éve vagyok itt, s hiszem, hogy nem késtem le az égvilágon semmiről. Aki állandó látogatója, bérlője, törzsközönsége a Víg- és a Pesti Színháznak azóta már több oldalamról megismerhetett.- Melyeket tartja eddig a legnagyobb feladatainak?- Immár harmadik éve és jelenleg is játszom a Pinocchio címszerepét a Pesti Színházban. Ez egy ismert mesejáték, és megtapasztalhattam, hogy gyerekeknek játszani hálás feladat. Élvezem azt is, hogy az én vállamon nyugszik az egész előadás. Nagy szerepem volt még a George Gibbs Thorton Wilder A mi kis városunk című darabjában. Fenn a Háziszínpadon Korognai Károly kollégám Szabadon foglak című darabjában - és az ő rendezésében is - egy vak fiút játszottam, partnerem. Király Attila egy süketnéma fiatalembert alakított, s ez rengeteg helyzetkomikum forrása volt.- Vígjátéki vénájának már eddig is számos tanújelét adta, jelesül Shakespeare-vígjá- tékokban?- Ezek nem könnyű leckék. El kell jutni odáig, hogy jól fogalmazzuk meg a színpadon e darabok mondatait. De ha megtaláltuk a mondatok meg a szerep kulcsát és pontos hangsúlyait, akkor a színésznek és a közönségnek is kellemes élményben van része. Például a Lóvátett lovagok is telistele van nyelvi bravúrral és bukfencekkel, a szövege csupa szellemesség és elmés- ség. De talán elmondhatom, hogy Shakespeare-rel jóban vagyok, s remélem, ez a jó viszony tartósan fennmarad.- Most térjünk át mi is egy bukfenccel örömteli és örömszerző lényének egy másik szegmentjére, a Vígszínház színészeinek zenekarára, amelyet puszta kedvtelésből szervezett meg, vezet és persze ugyanezen okból zenél is benne.- Én nem jártam sohasem semmilyen zenei iskolába, habár a szüleim szerették volna. De hála Istennek jó zenei hallással és fogékonysággal áldott meg az ég, s már kisgyerek koromtól zongoráztam és gitároztam. Már gimnazista koromban Szentesen megalakítottam egy kis amatőr diákzenekart, amelyben mai kedves kollégám és barátom, akkori osztálytársam, Vass György dobolt, s mivel belőle is színész lett az Új Színház stabil tagjaként, a vígszínházi zenekarban is dobol.- Akkor ebben valamilyen folyamatosságnak kell lennie.- A mai zenekar úgy alakult meg teljesen spontánul, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskolán volt néhány éve egy Shakespeare-feszti- vál, külföldi főiskolások részvételével. Akkor mondtam azt a főiskola hangosító-zenei emberének: - Kálmán, tegyél ki a büfé sarkába egy dobfelszerelést, egy gitárt és egy zongorát, bizonyosan lesznek, akik ebben a nemzetközi tárAkár órákig is ellehet nézeló'dni a falakra kirakott látnivalók közt, de azért a fogyasztásról sem feledkeznek meg a betérők „Mindennapos nagy pillanat, amikor a művészbejáró kilincsét lenyomom” interieur látványa is a széles üvegablakokon át. Az is hívogató volt, arra invitált, hogy böngésszem végig a falakat, amelyeket századeleji újságoldalakkal tapétáztak ki, egy kicsi belőlük a mennyezetre is jutott. De inkább nosztalgikus érzületek keltésére alkalmasak azokkal a korabeli, többségükben redakciós és kávéházi tárgyakkal együtt, amelyeknek hangulati kisugárzása a ‘20-30-as évekbe helyez vissza minket. Tehát olyan időkbe, amikor a vendégek zöme nem is élt még. Az ilyen kulisszák úgy látszik, kellenek, a jellegtelen és típusmiliők kora lejárt. Van itt „falonfüggő” Remington írógép, nyomdászati alkalmatosságok, sakktábla felállított figurákkal, az idő múlását ma is mutató falióra, Puskás Tivadar-féle falitelefon. Van kitekintés a színházi Es milyen volt a Vígszínház hajdan ? I gaz is, hogyan lesz valakiből színész? Hát legelőször is úgy, hogy megszereti a színházat. És azon belül is valakit. Vagy inkább így, nagy betűkkel: VALAKIT. Ahhoz, hogy ezt megértsük, fel kell idéznünk egy nevezetes napot: 1919. február 15-ét. A Vígszínház Felekiék lakásától legfeljebb ha kétszáz méterre, átellen- ben, a Lipót körút túloldalán állt. Ott, a mai helyén. A színház Pannónia utcai oldalbejáratánál vagy harminc-negyven ember várakozik a ködszűrte gázlámpafény- ben. Különösen a hölgyek toporognak fázósan, szőrmemuffjukban rejtett kezük fehér zsebkendőt markolász, s azt időnként szipogva előhúzzák. Hét már elmúlt, de még várni kell. A csukott tölgyfa kapu útját állja a befelé vágyakozóknak. S a kapura tapadva egy vékonycsontú tizenegy éves fiú. Hasonlóan kistermetű, de idősebb kamasz fogja a kezét. Látni, hogy egymáshoz ragaszkodó testvérek. Kamill és Laci. A Lipót körúti fényes főbejáratokon át már javában özönlik a foyer-ba a közönség. Sokan konflison, villanyautón hajtatnak a színház elé. Világháború utáni, két forradalom közti időszakaszában jár a magyar történelem, ám a mai este ragyogása és felfűtött színházi atmoszférája, azt lehet mondani, békebeli. Ugyanez a hangulat uralkodik az utcán, az oldalbejárónál várakozók között is. Mint odabent a választékosán elegáns, estélyi ruhás hölgyek és urak, ők is köszöntgetik egymást, társalognak.- Á, tiszteletem, nem láttam itt kegyedet a legutóbbi premieren.- Esküszöm, a Góth a legkülönb színész. Nekem ugyan mondhatja uram, hogy a Hegedűs. Miért, mert az kegyelmes úr...- Csakugyan azt akarja, hogy elhiggyem, nagyságos asszonyom... Nem, az egyszerűen nonszensz. Hogy ön már itt volt a tíz év előtti Liliom-bemutatón?- A Hegedűs, uram, a Hegedűs. O a Vígszínház lelke. Egy zseni.- Mondtam a féijemnek, hogy egy Molnár-premierre kamáslit kell felvennie. Ne szólj közbe, fiam. Vannak íratlan társasági szabályok.- Látta maga Hegedűst a Liliomban? Na, csak figyelje meg a Csortost. Ha ma le nem pipálja... A kisebbik fiú az egyik fülével csak úgy szívta magába ezt a habitué-tár- salkodást, míg a másik fülét izgatottan a kapuhoz tapasztotta, hogy ő hallja meg legelsőnek a fekete díszatillás, sapkájában madártollat viselő, rátarti portás kimérten közeledő lépteit. S amikor már a neszét meghallotta, szeme felcsillogott, teste megfeszült. Az állóhelyhez nemcsak idejekorán kellett jegyet váltani - ez az idősebb
