XIII. Kerületi Hírnök, 2000 (6. évfolyam, 1-18. szám)
2000-08-15 / 11. szám
Pedagógus képzőművész? Képzőművész pedagógus? Egész életét meghatározza a kettősség: alkotás és nevelés nemes egymásmellettisége kíséri pályája kezdetétől fogva. És még valami: megszakítha- tatlan kötődés Angyalföldhöz. Elvégezte a tanárképző főiskolát - majd az Iparművészeti Főiskola továbbképzésén vett részt, ezután az ELTE Bölcsészettudományi Karát végezte el. Járt tanulmányúton az Egyesült Államokban, Líbiában, Japánban, állított ki Bécsben, Párizsban. Volt általános iskolai rajzpedagógus, XIII. Kerületi Rajz Munkaközösség vezetője, a kerületi Képző és Iparművészek Egyesületének (KIPE 13) elnöke. Ma pedig: sikeres Vigadó Galériabeli tárlatot zárt elismert és egy még sikeresebb általános iskola elismert igazgatója. Pályakezdésétől kezdve aktív részese volt a kerület - fővárosi viszonylatban is kiemelkedő - művészeti és pedagógiai életének; 1992-ben már kész, hosszú évek tapasztalata alapján kidolgozott, speciális képzési programmal érkezett a Karikás Frigyes utcai Hunyadi Általános Iskola vezetői posztjára. A programról - ahogy valamennyi alkotásáról is - mint saját gyermekéről mesél:- A ST’ART integratív képzési program gyakorlatilag olyan mú'vészetcentrikus tan terv, amelynek célja a gyermek beiskolázásától kezdődő személyiségfejlesztése azon értékek alapján, amelyeket a zene-, tánc-, képző- és színművészet rejtenek magukban. Én hiszek abban, hogy a művészet valamennyi ága egy tőről fakad. Mi tulajdonképpen csak ajtókat nyito- gatunk a gyerekek számára; mindegyiken be lehet kukucskálni. Olyan elmélyült, sokoldalú, gondolkodó szemléletre próbáljuk nevelni őket, amelynek segítségével megtalálhatják helyüket a világban. Az iskola saját galériáját pedig azért hoztuk létre, hogy a műalkotások sajátos légkörében a gyerekek mihamarabb otthonosan érezzék magukat s egyben lehetőséget teremtsünk a személyes, közönség előtti bemutatkozásra is.- A művészeti osztályokban a tanítás egész napos rendszerben történik, vagyis az ide járó diákok órarendje háromnégy plusz órával egészül ki. Nem vetődik fel ezekben az esetekben a túlterhelés kérdése?- Dehogynem. Talán spártainak tűnik a módszer, de ezek - az egyébként szétszóródásra hajlamos, alulmotivált - gyerekek már így szokják meg: ez az iskola.- És mit jelent az intézmény az Ön számára ?- Ahogyan régen diákként, most pedagógusként, sőt igazgatóként is olyan helyet, olyan védettséget jelent számomra, amelyben értékes elfoglaltsággal, értékes emberek között tölthetem a napjaimat; rendkívül otthonos és pótolhatatlan számomra ez a légkör. Különösen az általános iskola, a 6-14 éves korosztály áll közel hozzám; hiszek abban, hogy ebben a korban lehet meglátni és felébreszteni a gyermekben szunnyadó tehetséget. Hiszem, hogy az oktatás és nevelés; okosítás és lélek- szépítés nemes munkája által magunk is szebbekké és jobbakká válhatunk.- Hogyan egyeztethető össze ez a felelősségteljes munkakör az alkotás minden korlátot levetkőző felelősségmentességével ?- Az iskolai feladatok és a művészi alkotótevékenység számomra sohasem vált ketté. A kezdetektől fogva együtt, egymást kiegészítve voltak jelen az életemben. Mindkét területen vannak mondanivalóim és mindkettőn igyekeztem azt a maximumot nyújtani, ami belőlem adható. Hogyhogy nem mennek egymás rovására? Úgy, hogy sajátos, kissé elvont alkotói látásom és absztrakt képi világom kiváló ellenpontozását találtam meg az igazgatói munkában, amely nem enged eltávolodni a realitásoktól. Az alkotás nálam az idő tartományán kívül történik; amikor a műterembe lépek, rögtön a kezembe ragadok valamit és csinálom. Ilyenkor valami különös magasságban érzem magam, de az iskolai feladatok szerencsés módon, egyfajta gravitációs erőként rángatnak vissza a valóságba.- Az igazgatói poszt nem az egyetlen szervezői, vezetői feladat az Ön számára, hiszen a KIPE 13 elnökeként a kerület művészeti életének gazdagításán is fáradozik.- Valóban, és ez legalább olyan fontos célja az életemnek, mint az oktatás vagy az alkotás. Annak ellenére, hogy már nem élek a kerületben, még mindig angyalföldinek vallom magam - és az is maradok. Jó érzés számomra, hogy alkotó- csoportunk és az önkormányzat összefogásának révén kerületünk művészeti élete, a főváros többi régiója számára is, példaértékűvé válhatott.- Transzparencia című kiállítása nemrég zárta kapuit a Vigadó Galériában. Ott felvonultatott alkotásaiban a tér és az idő öröké megválaszolatlan kérdéseire keresett kifejezési módot. Most, amikor újra alkotni kezd, megmarad-e . ugyanennél a gondolatnál, vagy már valami új foglalkoztatja?- Általában minden kiállításom lezár egy egységet, ami utána következik, az valami új. Ami mindig ugyanaz marad, az a sajátos hozzáállásom, nevezetesen, hogy engem mindig a színek és anyagok egymásra hatása érdekelt, a forma soha. Keresem az új és a transzparens hatású anyagok képalkotó hatását, kapcsolatait, hiszek a minimális eltérésekben rejlő végtelen lehetőségekben. Sokféle tennivalóm és sokféle mondanivalóm van még, de a lényeg minden körülmények között az, bárhol, bármit is tesz az ember - azt tegye hittel és meggyőződéssel. A minőség és az eredmény ebből következik. Joó Hajnalka Viva Changes I. „Most mi mentünk el a " Sokat hallunk arról, hogy a fiatalok nem értik az időseket, az idősek nem szeretik a fiatalokat. De szerintem akkor kell kezdeni a jó viszony kialakítását, amikor még kicsik a gyerekek. Mindig a felnőtteknek kell példát mutatniuk, nekik kell kezdeményezni a jó kapcsolatot a gyermekekkel. Jó példa erre, hogy a XIII. kerületi Derűs Alkony Klub tagjai immáron évek óta építgetik kapcsolatukat a kerület óvodásaival. Eljönnek a Babér utcából a gyerekek minden karácsonykor, húsvétkor, nőnapon és anyák napján hozzánk. Ilyenkor apró, személyre szóló ajándékokkal várjuk őket, ők meg kis műsorral kedveskednek nekünk. Most első ízben mi látogattuk meg őket a gyermeknap alkalmából. Ez volt az első alkalom, hogy nem ők szerepeltek, nem ők készültek, hanem mi adtuk nekik egy kellemes délelőtt élményét. Szerencsére jó idő volt, az udvaron lehettünk velük. Kosárlabdáztunk, körjátékot játszottunk, bújócs- káztunk. Felváltva jöttek a labdával, hogy menjünk velük dobálni. Amikor átadtuk szerény ajándékainkat és indultunk vissza a klubba, egy kislány megkérdezte: „Nem maradtok itt ebédre?” A kerítésen belül sokáig kísértek bennünket „hurrá, hurrá” kiabálással. Felejthetetlen élmény volt, köszönet az óvónőknek $s a klub dolgozóinak, hogy segítik a két korosztály egymáshoz való közeledését. Egy klubtag a Derűs Alkony Klubból fl kerület legújabb ünnepeltje: Mariska néni Száz év Angyalföldön Pinezith Máriáról - Mariska néniről - sokkal előbb gondolhatnánk, hogy kései nyugdíjazását, mint századik születésnapját ünnepelte, pedig az utóbbi az igaz. Mariska néni abban a szerencsés helyzetben van, aminek minden hölgy méltán örülne: nemhogy egy-két évet, de évtizedeket is letagadhatna életkorából. Ráadásul a mögötte álló évszázad csaknem egészét kerületünk lakosaként töltötte, ugyanis egész kisgyermek volt még, amikor szüleivel Angyalföldre települt, ahonnan aztán sem két világháború, sem egyéb indok nem vehette rá a költözésre. A jeles évfordulót kivételesen ugyan nem otthon, hanem unokahúga óbudai házában töltötte, itt köszöntötte fel a kerület nevében az önkormányzat küldöttsége, s itt kerestem fel én is. A távol töltött heteket Mariska néni azonban csupán „nyaralásnak”, levegőváltozásnak tekinti, az „otthont” továbbra is Angyalföld, a Dráva utca jelenti számára. Ugyanabból az ablakból nézte a századelőn a konflislovak kaptatását, amely előtt később a villamos haladt el csörömpölve s amelyből ma a trolibuszok áramszedőinek suha- nását követheti szemmel.- Még gyerek voltam, amikor idejöttünk a Duna közelébe; édesapám volt a gondnoka a háznak, ahová költöztünk. Tízéves sem voltam, már én mentem körbe az összes emeleten, hogy beszedjem a lakbért. Közel volt a Városliget, ott meg anyámnak volt cukorkaboltja. Engem kiállított mindig az üzlet elé, onnan kiabáltam a katonáknak fehér kis kötényemben, hogy „Lemonádét tessék, vitéz urak, jeges a lemonádé!” - azok meg vitték krajcárér’. Az uramat is az udvarunkban ismertem meg, olyan tizenhárom évesen. Nagyon szép fiú volt, magas, barna, göndör hajú, mindig bosszantott, megcsipkedte az arcomat. Aztán, amikor kitört a háború, elvitték, de ő mindig írt nekem a frontról, én is válaszolgattam. Mire véget ért a háború és leszerelt egy-kettő, el is vett - kacsint rám, az ősz fürtök alól villogó kis szemekben ma is ott bujkál a hajdani huncutság. Keze lassanként ölébe hull, derűs, merengő tekintettel pillant ki a hatalmas családi ház ablakán; szeme előtt mint a dokumentumfilm kockái vagy a történelemkönyv lapjai peregnek a ’20-as, ’30-as, ’50-es évek emlékei, eseményei. Kérdeznem szinte nem is kell, csak úgy dől, szakad belőle száz esztendő minden megélt öröme és bánata. Beszél a gyerekkoráról, fiatalságáról, házasságáról... és magányosságáról, hiszen több mint harminc éve már, hogy elvesztette férjét, akivel ötven esztendeig éltek boldog házasságban. A sors kegyetlensége, hogy Mariska néninek, aki rajongott a gyerekekért, tizenhárom évig nem fogant gyermeke, s mikor végre bekövetkezett a várva várt csoda, kiderült, hogy a kislány, akinek életet adott, nem egészséges. Hatvanhat évig ápolta őt töretlen anyagi gondoskodással, mígnem a közelmúltban végleg egyedül maradt. Elhunyt bátyja családja idén hívta meg Óbudára; miért is töltené egyedül ezt a szép, kerek évfordulót? Mariska néni mindazonáltal bármilyen ház körüli feladatot ellátna ma is, csak a nagytakarítás meg a nagymosás - az bizony már sok - vallja be töredelmesen. Eredeti foglalkozását (és szenvedélyét): a varrást még hetvenen túl is aktívan űzte, csak egy szemműtét kényszerítette arra, hogy feladja a mesterséget, amelyet még fiatalasszony korában, kárpitosmester férje mellett lesett el. Párjával öt ven évig vezettek saját kárpitosműhelyt; a férje által készített székeknek, foteleknek és a Mariska néni varrta huzatoknak - mint mondja - nem volt párja Angyalföldön. Amikor búcsúzás közben - közhelyszerűen - a hosszú élet titkáról faggatom, csak annyit vág rá határozottan: - Nyugodt élet. - Már amennyire nyugodtan lehet megélni száz, ...vagyis ilyen száz esztendőt... Egészség? Azt ne is kérdezzem. - Ma fáj valami, holnap nem fáj, nem is törődöm vele. Csak azt szégyellem, hogy mára - s nevetve térdén pihenő botjára mutat - ez lett a vőlegényem. J. H. Szárazné Pálos Ildikó, a szociális osztály helyettes vezetője és Borszéki Gyula alpolgármester köszönti az ünnepeltet v v \ j Dans la rue
