XIII. Kerületi Hírnök, 1998 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1998. június / 6. szám

XIII. DÍSMPOLOÁMOK DiSEPOLQÁMQK # DÍSZPOLOÁMOK Baranyi Ferenc K öltő, akinek a szavát akkor érthetjük meg a legjobban, ha magányba vonultán, kezünk­ben verseskötetével, kettesben maradunk vele. Ő maga azonban korántsem magányba húzódó ember, társaságban, közösségben érzi magát igazi közegében. Lírájába olvasztja a gondokkal küszködő emberek szomorú sorsát, keserű érzelmeit is, de ő maga a közvetlen ke­dély, a szívmelegítő humor megtestesítője. Népszerű személyiség; tiszta értelmű, érzékeny szépségű verseinek megszámlálhatatlan híve, olvasója van. Nem menekül el a közélet kihí­vásai elől a poétái hivatás személyességének ürügyén. Olthatatlan szenvedély fűzi az operák­hoz. Gazdag és mély európai műveltségét közkinccsé teszi. A Vizafogóhoz közeli panelház harmadik emeleti lakásában látogatom meg, amelynek díszeit a szép festmények, a könyvek garmadái és a legmeghatározóbban az operai lemezfelvételek, albumok, CD-k hosszan és emeletesen sorakozó regimentjei alkotják. Kiss Zoltán A díszpolgári méltóság megszavazásához manapság általában nem tekinthető a legjobb ajánlólevélnek az egykori tanácselnöki cím. Kiss Zoltánra, a XIII. kerület utolsó tanács­elnökére azonban úgy emlékeznek azok, akik akkor is ismerték, hogy jellemességével és jó­zan előrelátásával már a 80-as évek végén sok vonatkozásban megfelelt egy önkormányzati vezető modelljének. Nem a hatalom érdekelte, hanem a demokrácia lehető legszélesebb ér­vényesülése. Ez a rendszerváltás előtti négy évben, amikor hivatalban volt, még egyáltalán nem ment könnyen. Az abszolút tisztesség vezérelte abban, hogy közszolgálati tisztségével a történelmi átalakulást segítse. Működését nem deficittel zárta. Úgy számolt el, hogy erről mai utódai is nagy megbecsüléssel szólnak. Az Esma Spanyol-Magyar Reklám Kft. nemrég felépült modern székházának gazdasági igazgatói irodájában kerestem fel Kiss Zoltánt.- Hogyan született meg Baranyi Ferencben a költő?- En magam Pilisen szü­lettem, ahonnan kétéves ko­romban Nyáregyházára köl­töztünk. Ott volt édesapám főjegyző. E faluban termé­szetesen nem volt operaház, az opera iránti vonzódásom felkeltésében mégis sorsdön­tő szerepet játszott. A nyár­egyházi temetőben két sírra találtam egymás közelében. Az egyik Nyáry Pálé, az 1848-as forradalom és sza­badságharc közismert politi­kusáé, akit ezért tízévi vár­fogságra ítéltek. A másik sír Schodelné Klein Rozáliáé, korának legképzettebb, euró­pai színvonalú énekesnőjéé. Szerelmük felért egy roman­tikus regénnyel. Schodelné ideköltözött Nyáry Pál birto­kára, hogy szabadulása után együtt éljenek, de már előbb meghalt. Nyáry 17 évvel élte túl. Az énekesnő sírjánál gye­rekként hallottam először ar­ról, mi az opera. Zenész akartam lenni, hogy majdan ilyeneket komponáljak.- Érdekes lenne tudni, mi­lyenek is lettek volna ezek az operák.- Én hamarosan megtud­tam. Tízéves koromban ugyanis komponáltam egy operát a tengerről, én, aki addig csak a pilisi és a nyár­egyházi kacsaúsztatót láttam. Szüleim a ceglédi iskolába írattak be, ahol újabb indítta­tást kaptam az operaalkotás­hoz. Az igazgató bácsi elvetélt tenorista volt, aki az iskolai ünnepségeken elénekelte Az asszony ingatag vagy a Ka­cagj, bajazzó című áriákat. Az elkészült művet zeneta­nárnőm, Szirmai Regina ér­tékelte azzal, hogy nagyon jó a szövege - amelyeket termé­szetesen szintén magam ír­tam -, de a zenét árulkodóan az akkori slágerek dallamai­ból lopkodtam össze. Ezzel nyertem megerősítést költői elhivatottságom mellett. Az­óta csak szöveget írok, zenét egy taktust sem. Pardon, még volt egy zenészi kitérőm: or­gonista lettem igen fiatalon a monori református templom­ban. A kálvinista kántor azonban nehezen viselte el, hogy a mise végén Verdi és Puccini operarészletekkel szórakoztatom a híveket.- De hát hogyan jutott el addig, hogy létrejött a sokak által csodálattal emlegetett Zuglói Népopera, vagyis az a lemezgyűjtemény, amelyet még évtizedekkel ezelőtt zuglói lakásán látogathattunk meg, s most itt viszontláthatok?- Ehhez az utolsó lökést a nálunk is nagysikerű olasz operafilmek adták, a Rigoletto, a Bajazzók, ezektől végképp „begőzöltem”. Egy barátommal kimentünk az Ecserire és ötszáz forintért vettünk egy kurblis gramo­font meg egy lemezt, amelyen Gigli a Gyöngyhalászokból Nadir románcát énekelte. Ez­zel kezdődött. Akkor már a Kölcsey Ferenc Gimnázium­ba jártam, s hazafelé menet a munkásvonaton a fejem fölé tartva vittem a sellaklemezt, hogy el ne törjön. Azóta teljes operáim száma nyolcszázfölé emelkedett. Külföldi útjai­mon is csak lemezeket vásá­rolok, semmi mást. A vámo­sok, amikor meglátnak, csak legyintenek: na, már megint itt van ez a flúgos lemezes pa­li.- S mikor melyik lemezét hallgatja meg?- Kedélyállapotomtól függ, hogy Wagnert-e vagy Doni­zettit. Amíg dolgoztam, mind­ig megvolt a napi „betevő” operám. Amióta nyugdíjas vagyok, és rendszerteleneb- bül sokasodnak a tennivaló­im, általában hétvégékre ma­rad a lemezhallgatás. De et­től a , Jertó'zöttségtől’’ már nem szabadulok.- Az opera a kifinomultabb művészi élvezetek közé tarto­zik. Költészetében viszont gyakran szólal meg az élet ke­ménysége, a munkássors mos- tohasága. Ön végül is filosz lett, magyar-olasz szakos ta­nár, ösztöndíjas francia egye­temista. Mikor volt alkalma belekóstolni a munkáslétbe?- A kérdés indokolt. Vidéki jómódú család gyermeke vol­tam. De ez a származás nem kedvezett a pályaindulásom­nak. Majdnem kitelepítettek minket, s először osztályide- genségem okán az egyetemre sem vettek fel. Ezért egy más pályán indultam el. Vasúti pályamunkásnak mentem, sí­neket cipeltem, krampácsol- tam. Ez lerántott a földre. Megtanultam egy durva, ke­mény tisztességet. Innen kö­tődöm a melósokhoz, innen a szolidaritás-érzésem. S aki is­mer, tudja, hogy ez verseim­ben is megmutatkozik. Azóta is csak azt tudom megírni, amit megéltem. Azért igyek­szem az emberek közt élni, hogy megismerjem a gondja­ikat, s lírává páráljam. Sokat kell megélnem az életből, mert ebből táplálkozom. Nem tagadom, én földhözragadtan vagyok realista. Ma néme­lyek szerint a költészetnek a múzeumban van a helye. De amíg emberi igazságtalansá­gok és szenvedések vannak, a költészetnek élnie kell, hogy segítse élni a kisembereket, segítse a megmaradásukat, növelje erkölcsi erejüket. Hogy érzelmi cinkosa legyen a megnyilatkozásaiknak, in­dulataiknak, szándékaiknak. Ez az én redukált ars poeti­cám.- Volt ennél magasztosabb is?- Kezdetben meg akartam váltani tüzes költeményeim­mel a világot, kiforgatni a sarkaiból. Erre készültem borzas bölcsészhallgató ko­romban. Aztán alább adtam. Megpróbáltam kortársaim elé idézni az arcukat, s ezzel megmenteni a verseimet is az elarctalanodástól. Hallom most is két, már eltávozott költőtársam beszélgetését a televízióban. Kormos István meginterjúvolta Nagy Lász­lót. A végén azt kérdezte tőle: - És mit üzensz az emberi­ségnek? Nagy Laci így vála­szolt: - Ha lesz még arcuk, csókoltatom őket...- Az Ön versei azért is em­berközeliek, mert nincs ben­nük semmi megfejteni való.- Ez választás kérdése. A költő maga dönti el, hogy mi­lyen lírát mível. Lehet, hogy a szakmának jobban tetsze­nének a verseim, ha mondjuk posztmodernek lennének. Fordítottam már annyi szür­realista, lettrista, hermetista és más hasonló francia ver­set, hogy tudnék minden ne­hézség nélkül magam is ilye­neket írni. De én nem a szak­mának akarok tetszeni. Pető­fivel szólva: már régen nem ragyogni, hanem használni akarok. Gondolnom kell ar­ra, hogy a verseim dekódol­hatók legyenek, mégsem szájbarágók, világosak, még­sem privitívek. Vaslogikájú- ak, mint József Attila versei.- Költeményeinek egy része közéletinek mondható. De va­jon kiveszi-e a részét a köz­életből, a politikából?- 1990-ben és 1994-ben je­lölni akartak parlamenti kép­viselőnek. A politikus takti­kázik, mérlegel, elhallgat, de ha ugyanezt egy költő teszi, elképzelhető, milyenek lesz­nek a versei. A politika tehát kimaradt az életemből. Nem így a közgondolkodás. Elkö­telezett akarok lenni, nem le­kötelezett.- A közgondolkodás alatt a közművelést is érti? Hiszen irodalmi műsorokat rendez, irodalmi és zenei előadásokat tart. A Magyar Televízióban is évekig közkedveltek - s rop­pant szórakoztatóak - voltak az ismeretterjesztő műsorai.- Kétségtelen, hogy a köz­művelő munka feltöltődési ad nekem az íróasztali munká­imhoz is. Mostanában Lamartine és Chénier verseit fordítottam. Újrafordítottam ismert operák, dalművek, a Tosca, a Gyöngyhalászok, a Három a kislány szövegét. És egy ifjúkori adósságom tör­lesztésével foglalkoztam: Dante La vita nuova című költői művének fordításán.- Erősíti-e a kerülethez kö­tődését a díszpolgári cím ?- Ha külföldön jártam, a honvágyam mindig egy konk­rét hazai tájhoz kötődött. Ele­inte a nyáregyházi akácok hí­vogattak vissza, aztán a Mé­nesi úti fák, amikor az Eötvös Kollégium lakója voltam, ké­sőbb Zugló zöldövezete, ahol a fiam született és felcsepere­dett. Onnan költöztünk ide 1979-ben, de még utána is előfordult, hogy azon kaptam magam, hogy egy 75-ös tro­lin ülök, s Zuglóba utazom egy kis nosztalgiázásra. Most már azonban végképp ide­gyökereztem a Kárpát utcá­ba, innen már nem fogok el­származni. A nagy házak el­lenére nekem már ez is olyan, mint egy falu. Ha távolban vagyok, ide vágyom vissza. A Pozsonyi úti kispostára me­net tízen-húszan is megszólí­tanak, ha éppen nem én szó­lítom meg őket. A díszpolgár­ság pedig nem a hiúságomat legyezi, hanem a költészet be­csülését érzem benne. Igaz, már eldicsekedtem vele a kisunokámnak is...- Hogyan érintette, amikor megtudta díszpolgárrá avatá­sának hírét dr. Tóth József polgármestertől?- Először elvette a hango­mat a meglepetés és az öröm. Csak kicsit később tudtam hangot adni annak, hogy mennyire jól esik ez a rendkí­vüli megtiszteltetés.- Nem vagyok teljesen fel­készületlen az okait illetően, * .. de azért megkérdezem: On ezt a képviselő-testületi döntést minek tulajdonítja ?- Erre azért tudok nehezen válaszolni, mert sohasem for­dult meg a fejemben, hogy előbb vagy utóbb elismerés­ben lesz részem, s főleg az nem, hogy miért. Én nem hi­szem, hogy csodákat művel­tem az alatt a négy év alatt, amíg felelősségteljes tanács- elnöki megbízatásom ellát­hattam. Egy tény: szolgálat­ként fogtam fel. Remélem, akik most döntöttek, azok kö­zül jó néhányon ismerik az akkori törekvéseimet, lakos­sági kapcsolataimat. A leg­problematikusabb ügyekben sem zárkóztam el a lakosok­kal való konzultációtól. Eb­ből merítettem megrázó él­ményeimet és sikerélményei­met egyaránt. Az utóbbiból, sajnos, sokkal kevesebbet.- Milyennek érezte a politi­kai környezetet, amely eköz­ben körülvette?- Az jól körülírhatóan ne­héz időszak volt. A végefelé pedig egészen sajátos, érzé­kelhetően történelmi léptékű időszak, amikor már nem a gyakorlati tapasztalataimra, hanem a lelkiismeretemre hallgatva kellett kialakíta­nom, hogy mit tegyek és ho­gyan reagáljak a különböző eseményekre. Nem kerestem magam körül példákat a dön­téshez, a cselekvéshez, felis­mertem, hogy nekem itt, eb­ben a kerületben vannak fel­adataim, kötelezettségeim és felelősségem a velem együtt működő tanácsi vezetőkkel közösen. Időben felfogtam és éreztem: a közigazgatás ezen a szinten nem lehet annyira átpolitizált, hogy elfedje azt a tényt, miszerint egy kerület olyan organizmus, amely a politikán kívül jeleníti meg a problémáit, s a politikától függetlenül oldja is meg azo­kat. Az átalakuláskor sem en­gem, sem a kollégáimat sem­miféle politikai hitvallás, plá­ne szembenállás nem vezé­relt. Ez a józan észtől is ide­gen lett volna.- Úgy mondják, ennek szel­lemében is gazdálkodott.- A tanácsi testület a fel­ügyeletem alatt sem a maga vagyonával gazdálkodott, ha­nem egy kerület számára megszavazott juttatásokból. Magától értetődő volt szá­momra, hogy okos gazdálko­dással úgy kell átadni, hogy az a működőképességet egy pillanatra se veszélyeztesse, függetlenül attól, hogy mik lesznek az 1990-es választá­sok eredményei. Abban a ne­héz időszakban, amikor no­minálisan is csökkentek az ellátás tételei, nem éltük fel a kerület vagyonát. Ezeket a tartalékokat adtuk át az újon­nan megalakult kerületi ön- kormányzatnak, ebben én nem látok semmi különlege­set. Nekünk az volt a felada­tunk, hogy adjunk át min­dent, ami a jövő megalapozá­sához szükséges. Ezért nem járt köszönet. Elég volt, hogy a helyünkre lépő új közigaz­gatási vezetők úgy nyilatkoz­tak: a helyzetüket, az elindu­lásukat nagyban megkönnyí­tette az átadásnak ez a módja.- Azóta nyolc év telt el, s a kerület jellegét, arculatát te­kintve óriási az átalakulás. Elég itt, Angyalföld szívében, a Fáy utca és a Röppentyű ut­ca környékén, ahol az Esma székháza is áll, körültekinteni, lassan szinte ráismerni sem lehet erre a vidékre sem. Ön milyennek ítéli meg ezt a lát­ványos változást?- Bármennyire is magya­rázható racionális gazdasági okokkal, érvekkel, hogy a nagyiparnak itt el kellett sor­vadnia, mégis szívfájdító fo­lyamatnak láttam. Amikor egy kerület történelmi lépték­kel alig mérhetően rövid idő alatt ilyen 180 fokos fordula­tot tesz meg, az nyilvánvaló­an rengeteg emberi problé­mával jár együtt. S nem csak az itteni nagyüzemek dolgo­zói részére, hanem közülük is leginkább azok részére, akik itt, a kerületben laktak és lak­nak ma is. 1990 után némi pangás következett, majd mindinkább felgyorsuló, nagyívű, látványos fejlődés; remélem, azóta az imént em­lített sebek is begyógyultak. Az is önmagáért beszél, hogy egy valaha nagyiparinak fémjelzett kerület ma már nem preferálja, hanem „tiltja kifelé” az ipari tevékenysé­get. Ezáltal nagy területek váltak új vállalkozások szá­mára szabaddá, maga a kerü­let is felértékelődött, s világ­városi jellegűvé alakul át. Er­ről én csak elismeréssel tu­dok szólni. De nem szeret­ném, ha egyoldalúnak tűn­nék fel. Volt ára is annak, hogy a befektetői körök szá­mára ilyen vonzó a kerület.- Ez is az átalakulás körül­ményeiből fakadt ?- A tanácsi időkben is már eléggé vegyes tulajdonosi, bérlői, használói kategóriák mellett kezdetben rengeteg alkalom lett volna idecsalo­gatni a külföldi tőkét. De amire a közigazgatási válto­zások bekövetkeztek, a jelent­kezők nyom nélkül eltűntek. Tudni kell, hogy a pénz aktív természetű, ha nem lehet azonnali hatállyal mozgásba hozni, elmegy máshová. Ez­által a kerületünket is mérhe­tő veszteségek érték. Persze meg kell jegyeznem, hogy az akkori érdeklődés az expo- lázzal volt kapcsolatos, mivel akkor még a világkiállítás körüli meccs nem dőlt el. Emiatt eleinte én is gyűlölkö­désből eredő sebeket kaptam bizonyos személyek részéről, ami érthetően fájt, de amikor láttam, hogy ez egyáltalán nem angyalföldi jelenség, megnyugodtam. Közreját­szott ebben az, hogy marad­tak az apparátusban tisztelet- reméltóan tisztességes mun­katársak, akik politikai jó­zanságról tettek tanúbizony­ságot. Örülök, hogy közülük többen ma is ott dolgoznak. Ők tapasztalhatták, hogy az én időmben nyitott könyv volt a tanács gazdálkodása, nem volt semmi rejtegetnivalónk.- A lakosság, Ön szerint, milyen „szaldóval" ment át az egyik rendszerből a másik­ba?- A kérdést illetően itt csak egy dologról szólnék. Az én elnökségem idején 1998-ban indult az úgynevezett lakás­elidegenítési hullám. Fékezni sem lehetett. Mindenkit elfo­gott a lendület, hogy megve­gye tőlünk a lakását. Ez he­lyes elmozdulás volt, de so­kan csak ma látják, hogy a lakástulajdonukkal milyen kölöncöt vettek a nyakukba. Megvallom, irigységgel gon­dolok azokra a tanácselnök elődeimre, akiknek az idején nagy lakásépítkezések voltak a kerületben. Ma ennek nyo­mai is alig vannak. Jó lenne valamilyen formában vissza­állítani a szociális lakásépít­kezést.- Mai munkája, magánéle­te?- Számomra azilumot je­lentett, hogy az Esma Spa­nyol-Magyar Reklám Kft. befogadott. Habár nekem eb­ben személyes érdemeim nin­csenek, meg kell mondanom, az Esma modellcég is lehetne mindazon cégek számára, akik elveszítik a talajt a lábuk alól. Az Esma jövőbe tekintő, de nem álmodozó, ezért nye­reséges. S ami külön kedves nekem: a cég tulajdonosai nyitottak a kerület problémái és igényei iránt. Életem má­sik fele a családomé. Van egy nagylányom, egy kisfiam és két unokám. Lányomék vál­lalkozók, sokat dolgoznak, és szerencsére jól élnek. A gyerekek pedig nőnek, raj­tuk mérem, hogy múlik az idő...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom