XIII. Kerületi Hírnök, 1998 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1998. március / 3. szám

1998. március XIII. KERÜLETI ___ H ÍRNÖK hftu Hílelell atf w itt t uhu ufkuMátf A nagy nap reggelén, hideg esőben, Petőfiék vagy tízen indultak el a Pilvaxból a Ti­zenkét Ponttal és a Nemzeti Dallal. Mire az egyetemi ifjú­ságot, orvosokat, „mérnököket, jogászokat végigjárták, szá­muk már vagy ezerre nőtt. Tíz óra körül pedig, midőn Länderer és Heckenast nyom­dája elé értek, a Hatvani utcá­ban, amelyet nemsokára, Pe­tőfi javaslatára, Szabad Sajtó utcának kereszteltek át, már ötezres tömeg követte őkét. Länderer, aki biztos szimattal, mindig fel tudta mérni, ho­gyan kell a világban ügyesen mozognia, akár a kormányzat, akár a forradalom embereivel találta szemben magát, a ter­vekről már este hírt kapott, és így a nyomda személyzetével együtt, kellő papírmennyiség­gel, felkészülten várta az ér­kezőket. A szintén tájékozott pesti városkapitány kérdésére, hogy nem akar-e fegyveres őrséget az üzem elé, tudjuk, nemmel válaszolt; ha ugyanis kevés a felvonuló, akkor nem kell őrség; ha meg nagy a tö­meg, akkor nem segít, sőt bajt okoz. Midőn Petőfi, Vasvári Pál, Irinyi József - a Pontok összeállítója és a Pesti Hírlap külföldi rovatvezetője - né­hány társával az üzembe lé­pett és a Nemzeti Dal meg a Pontok kinyomatását kérte, Länderer előbb - forma sze­rint - ezt fennhangon megta­gadta azzal, hogy a kéziratok­ról hiányzik a cenzori enge­dély, de mindjárt utána oda­súgta: foglaljanak le egy gé­pet. Erre átmentek a gépte­rembe, ahol egyikük - való­színűleg Irinyi - kezét a Columbian vassajtóra téve így szólt: „Ezt a sajtót a nép ne­vében ezennel lefoglaljuk s követeljük kézirataink kinyo­matását.'’ Ezután Länderer, kijelentve, hogy erőszaknak ellen nem állhat, utasította Träger Endre művezetőt, hogy Petőfiék óhajának te­gyen eleget. Öt szedő látott munkához s így jött napvi­lágra „elővizsgálat nélkül” - mint másnap a Jelenkor írta - „a magyar sajtónak törvényes, tiszta, censura által meg nem fertőztetett ágyából az első iker­szülött”. Az ifjak ezután a Nemzeti Múzeum elé vonultak, majd arra a hírre, hogy délután Pest város közgyűlése összeül, el­határozták, hogy a tömeg élén a városháza uraival is elfogad­tatják a Pontokat. Menet köz­ben most már a liberális ne­mes ellenzékiek is csatlakoz­tak a felvonulókhoz: Klauzál Gábor, Egressy Sámuel me­gyei főügyész és Nyáry Pál, aki nemrég még gúnyosan emlegette, hogy Petőfiék for­radalmat játszanak. A tömeg betódult a tanácsterembe, „szűk körbe szorítva” a ta­nácsurakat, akiknek többsége láthatólag nem nagyon lelke­sedett, midőn Irinyi felolvasta a Pontokat. Rottenbiller Lipót alpolgármester azonban sie­tett a megjelenteket a tavasz első hírhozóiként üdvözölni: „ Önök hozzák a teljes szabad­ság reményét, önök verték le a sajtóról a bilincseket, s bizton hiszem, hogy az önök oltalma alatt városunk meg lesz óva a rendzavarásoktól.” Ezután Rottenbiller a városi tanács nevében elfogadta és aláírta a Tizenkét Pontot, „az ország- gyűléshez intézendő kérelme­zésként”. Majd a közgyűlés határozatot hozott egy forra­dalmi választmány felállításá­ról. E választmány indult azu­tán a tömeg óhajának megfe­lelően Budára, „a helytartóta­nácsot fölszólítandó - mint Petőfi írta -, hogy a censurát rögtön eltörölje” és engedje szabadon a sajtóvétség címén börtönbe zárt Táncsics Mi­hályt. A küldöttséget a sűrű eső ellenére hatalmas néptömeg kísérte át a Várba és betódult a helytartótanács épületébe is. Hogy ismét Petőfi naplóját idézzük: „A nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, és öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett.” A hi­vatal elnöke - mint a Pesti Hírlap március 17-i számának tudósításában olvasható - be­jelentette, hógy: „a censura e pillanattól ... hivatalosan is meg van szüntetve s addig is, mig torló rendszer melletti sajtótörvények hozatnának, a netaláni kihágásoknak a fenn­álló törvények szerinti meg­torlására ideiglenes bíróság fog felállíttatni”. A nagy hírt a palota egyik ablakából, este fél hat körül, Nyáry Páí hir­dette ki az éljenző tömegnek, amely ezután a budai börtön­höz vonult és Táncsicsot ko­csin, a lovakat is kifogva vit­ték át Pestre. Itt már kigyúltak az abla­kokban az első gyertyafé­nyek. A kivilágítást - mint a Pesti Hírlap írta - az indokol­ta, hogy „mi után olly régen epedt annyi hő kebel, végre megérkezett a sajtó-szabad­ság arany kora ”. Länderer és Heckenast fényben úszó házá­ról zászlók lengtek s bent élénk munka folyt a szedő­szekrények között, készültek a falragaszok, amelyeken reg­gelre a választmány a főváros népével közölte a történteket: „Pest város közönsége nevé­ben alolírottak. szerencsések hivatalosan értesíteni a ma­gyar nemzetet, hogy ami más országokban polgár vérbe ke­rült - a reformot - Budapes­ten 24 óra alatt békés és tör­vényes úton kivívta a törvé­nyes egyetértés.” A helytartó- tanács úgy határozott, hogy „a censura nyomban megszün­tetett, a sajtó annyi százados bilincsei alól fölszabadult". Petőfi március 15-én késő éjjel ezt írta naplójába lelke­sen: „Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtárul a bilincs. Vagy van olyan együgyü, ki azt képzelte, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsá­ga? Üdvez légy születésed napján, magyar szabadság! ” Adjunk igazat Petőfinek; a magyar sajtótörténet új, pol­gári periódusát valóban innen, e fordulattól kell számíta­nunk. A magyar sajtó története című könyvből. Gyermekkori utazás a történelemben 1848. március 15. Most még csak tizenegy éves va­gyok. Nagymamám azt mondta, ne keljek korán, mert hideg van, s a szél a Du­na felől esőt hoz. Később édesapám is megjelent és el­mesélte, hogy egy csoport fi­atalember jött ki a Pilvax ká­véház ajtaján. Nem tudni, há­nyán voltak, de nem sokan, és elindultak a közeli egye­tem felé. Mivel esett az eső, ebédig ki sem dugtam az or­rom a lakásból. Délután a pajtásaimmal kiballagtunk a Duna-partra. Meglepetten láttuk, hogy a Hajóhídon nagy tömeg vonul át Budára. Csak másnap tudtuk meg, hogy Táncsics Mihályért mentek a börtönbe. Péter barátomtól azt hallot­tam, hogy a Länderer nyomda kinyomtatja a Tizenkét Pon­tot, ami a nép követeléseit tar­talmazza, és a Nemzeti dalt. Petőfi, akiről azt mesélik, hogy egy tehetséges költő, több helyen is elszavalta ver­sét. Különösen a múzeum előtt volt nagy a lelkesedés, mert ott már a tömeg is (a zu­hogó eső ellenére) vele együtt harsogta a refrént: A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk. Később megtudtuk, hogy a városi tanács elfogadta a Ti­zenkét Pontot, és amikor Pe­tőfi kimutatta a tömegnek az aláírt papírost, csak úgy hul­lámzott a tömeg az örömtől. A hangulat forradalmi volt. Nemcsak a felnőttek, de a gyerekek is hangosan éljenez­tek. Kossuth és Batthyány Bécsben a császárral el akarta fogadtatni a magyarok jogai­ról szóló törvényt. Látszatra meg is ígértek nekik mindent. Két nap múlva Kossuthék Po­zsonyban ki is hirdetik a for­radalom győzelmét. Ekkor még senki nem tud­ta, hogy már gyülekeznek az osztrák és más birodalmi ka­tonák a magyar forradalom le­verésére. Amikor ezt nálunk megtudták - de ekkor már március vége volt -, újra utcá­ra vonult a pesti nép. Mi, gyerekek kicsit örül­tünk is a felfordulásnak: nem kellett iskolába menni. A grundon, ahol játszani és han­A kalendáriu­mot vallatom, mi­lyen esemény volt tavaly, 5-10-100- 150 évvel ezelőtt, március közepén? Honnan ez a márciusokat átölelő emlé­kezés? Apró koromtól éberen élt bennem a családi le­genda. Dédapám, nemes Bállá Gábor 48-as honvéd volt, ezért üldöztetés, Olmütz és Kufstein börtö­ne járt. De minden hányat­tatásában megőrizte leg­féltettebb kincsét — egy Kossuth-bankót. Ma is becsben tartja családunk. Dédapánk emlékének ál­dozva minden március idusán ellátogattunk a Me­gyeri temetőbe és a Nem­zeti Múzeumba. Áhítattal lépegettem hat évesen a nagymúltú lépcsőkön. A nagy teremben álomvilág fogadott: tépett zászlók, fegyverek, katonaruhák, térképek, könyvek sokasá­ga. És én, akkor, ott meg­láttam a csodát! Idős, hó­fehér szakállú honvéd állt előttünk legendás öltözé­kében. -Köszöntöttük. Édesanyám azt suttogta: Menj, csókolj kezet! Az idős katona, mint később megtudtam, Lebo István közhonvéd, múzeumi őr egyike volt az utolsó negyven- nyolcasoknak. Szeretettel meg­ölelt és megsimogatta arcomat. Ezt az emléket egy életre ma­gammal vittem. Később, mint if­jú tanító ezzel az érzéssel tudtam meggyőző szavakkal átadni már­cius szeretetét. Élményeim ébren tartották érdeklődésemet. Ottho­nomban sok értékes régi folyó­irat, könyv volt. Megragadta fi­gyelmemet az Érdekes Újság 1914. március 15-i számában Simó Ferenc riportja az angyal­földi honvéd menházról. Elgondolkodtatott, milyen hosszú és keserű utat tehettek meg honvédeink a csatatértől a menházig. A pirkadó március, a dicső győzelmek mámora után elkövetkezett Világos és Arad. A reménytelenség köde borult az országra. Kossuth már 1849. au­gusztus 18-án elhagyta hazáját. Az ég könnyei, az őszi esők sirat­ták a menekülők, bujdosók, fog­ságba hurcoltak, a külföldre távo­zók útját. / Sokra sír, sokra vak börtön borul... / (Tompa Mihály) A gyászba borult ország segítet­te, mentette, ápolta hőseit, de csak titokban tehette, mert min­den segítségadásért börtön, meg- hurcolás járt. Hosszú időn át éhe­zés, betegség, otthontalanság, számkivetettség tizedelte az itthonmaradt 48-asokat. Morzsolódtak az évek. A nem­zet tetszhalála közel két évtizedik tartott, majd elérkezett a kiegye­zés éve: 1867. Már meg lehetett kérdezni, hol vannak a még élő honvédek? Mit ír a „Magyaror­48-as honvédmenház Angyalföldön 48-as öreghonvédek a menház teraszán A menház egykori épülete szág és a nagyvilág” című egyko­ri folyóirat 1871.'október 22-én? „Keserű viták folytak az ügy fölött, úgy a sajtóban, mint a gyű­lésekben, s az országházban is. Politikai okok gátolták a kérdés formaszerű elintézését a kormány és a törvényhozás által - de Andrássy Gyula miniszterelnök egy országos ülésen átterelte az egész ügyet a magánsegélyezés terére. Az adakozások eredménye fényes lett, s e hó elején ünnepé­lyesen letétetett az első honvéd menház alapköve Soroksáron.” 1868—69-től folyamatosan szabadon alakulhatnak a honvéd egyesületek, kapcsolatot teremt­hetnek az emigrációval. így kap adománykérő levelet Kossuth La­jos. Sürgönnyel válaszol 1869. október 5-én - 20 évvel Arad után - és 1000 Ft-ot küld a sorok­sári menház építéséhez. Rövide­sen 90 honvéd egyesület alakul az országban. Céljuk volt a még élő 48-asok felkutatása, szükség szerinti ellátása, gyógyítása, se­gélyezése. Alapszabályaik, szer­vezeteik a honvéd hagyományok szellemében létesültek. Az évek folyamán mind több menházra volt szükség. A nemzetet adako­zásra szólították fel ....... a haza ü gyéért kockáztatták életüket, most rokkantként, elhagyatottak­ként, otthon nélkül élnek. Életü­ket megmenteni és szebbé tenni a hazaflság és- a humanitás leg­szebb feladata.” (Reform, 1878.). Ebben a lelkes hangulatban tá­madt nemzeti összefogásból, adakozásból épült az angyalföldi Honvéd Menház. A Lehel út és a Hungária körút találkozásánál, az akkori Angyalföldi Elmegyógy­intézet - ma Nyíró Gyula Kórház - területén. Sajnos az épületet másokkal együtt, miután veszélyessé vál­tak, közel 100 évesen, 1980-ban felrobbantották. Mit is ír a menházról az egy­kori riporter? „Künn, a város ha­tárában hol gyá­rak szegélyezik a rákosi homokig nyúlt főváros bér­házait, áll a 48-as honvé­dek menháza, melyet, mint felirata mondja: a nemzet egyesei emelték a mi szent tavaszunk, a nagy március hőseinek. Itt lakik ebben a menházban a kor fehérhajúvá lett nyolcvan tanúja. Az egész országban nincsenek töb­ben már két és félezernél - hát hogyan is lennének, mikor ezek az öreg honvé­dek már Isaszegnél, Nagysallónál verekedtek a magyar szabadságért. Pár éve még köztereken, múzeumok folyosóin lát­tuk őket, de lassan eltűn­tek innen, mert már csak egy kötelesség vár rájuk, pihenni, nyugodni, álmo­dozni... De ne higyje sen­ki, hogy az öreg honvéd valami beteges aggas­tyán. Csodálatra méltó energiájú, bámulatos fizi­kumú emberek. Az egykori tisztek sem maradtak el a világtól. Olyan érdeklő­déssel olvassák, forgatják a napilapokat, mint akik benne élnek a világ forgatagában. Van olyan, ki 90 évvel a vállán be-be- sétál a zajgó fővárosba. Katoná­san élnek, mint illik öreg harco­sokhoz. Kora reggel kelnek, taka­rodom fekszenek. Tréfásak, jó­kedvűé k. Amint ebéd alatt nézi őket az ember, amint a kertben látjuk tereferélni őket, sehol az öregség. Csupa fiatal aggastyán, akiken nem fogott a golyó és nem fog a kor. Csak süssön rájuk a nap, a verőfény, a nemzet tisztele­te, szeretete. Minél távolabb va­gyunk negyvennyolctól, annak nagyszerű eseményeitől, annál inkább illik kegyelettel nézi azok­ra, akik szereplői voltak az ese­ményeknek, saját szemükkel lát­ták és kardjukkal verekedték ki azokat a históriákat, amelyeket mi már csak könyvekből olva­sunk... ” Múlt az idő... fogyatkoztak a hősök... Mennyit lehetett és kel­lett volna beszélgetni velük, sza­vaikat feljegyezni, de minden már a múlt ködébe vész, az ő egész angyalföldi ittlétük olyan, mint az álom. Ezért szerettem volna kézenfogni kedves angyal­földi polgártársaimat. Menjünk együtt gondolatban a Lehel úton a Róbert Károly körútig. Álljunk meg egy pillanatra a kórház sar­kának kerítésénél. Benne lassan már rügyeznek a park fái, közü­lük nem egy még látta őket! Em­lékezzünk velük együtt, hogy An­gyalföld ölelte szívére a megfá­radtakat, adott békés, napsugaras hajlékot 48 hőseinek idős napjai­ra. Solymosi Antalné a XIII. kerületi Helytörténeti Klub tagja cúrozni szoktunk, a nagyok mintájára nemzetőrséget szer­veztünk. Választottunk vezért és alvezéreket. Két vezetőnk elment a nemzetőrökhöz, hogy minket is vegyenek be katonának. Természetesen er­re nem kerülhetett sor. Na­gyon sajnáltuk. Napokon ke­resztül hallgattuk a dobszót, láttuk gyülekezni a felkelők seregét. Egyik este nagyapám arról mesélt, hogy van már leg­alább húszezer katonánk, de tízszer ennyi kellene. Hallotta valakitől, hogy valami Jellasics vezetésével az oszt­rák császárhoz hű hörvát és osztrák csapatok elindultak Pestre a forradalom leverésé­re. Fehérvárig akadálytalanul vonultak, fosztogatva a Du­nántúlt, lekaszabolva a háziál­latokat. A rablások persze még jobban fellázították a né­pet és így egyre több paraszt állt be nemzetőrnek. Az egész család, de még a szomszédok is lélegzetvissza­fojtva hallgattuk a történetet a pákozdi ütközetről. Az történt ugyanis, hogy a Fehérvárról Pest ellen vonuló gőgös Jellasics szembe találta magát egy nagyon elszánt, bár nem túl jól felszerelt magyar csa­pattal. A hazaszeretettől fel­lelkesedett csapatok nekiron­tottak Jellasics katonáinak, és úgy szétszórták őket, mint szél a szalmát. Az elbeszélésben szerepelt egy korombeli fiú is. Nagyon szerettem volna a helyében lenni. Feladata az volt, hogy felderítse az osztrák csapatok mozgását, és vigye a hírt a magyar parancsnoknak. E fiú többször is bajba került, és csak nagy nehézségek árán tudta a feladatát teljesíteni. Például egyszer elfogták őt az osztrákok. „Elengedünk, ha elmondod, mi a felada­tod!” De hiába kínozták, hiá­ba vallatták, nem válaszolt. Éjszaka - kibújva a köteléké­ből - visszaszökött övéihez. A magyar csapatok egyre erősebb ellenséggel találják szembe magukat. És hiába Bem apó hadvezért képessége, a magyar csapatok hősiessége, bekövetkezik a katasztrófa. Tizenkét éves lettem. 'Azt hallom, hogy 1849. augusztus 13-án Világosnál a magyar csapatok a túlerő előtt letették a fegyvert. Mindez nem törté­nik meg, ha az oroszok nem si­etnek az osztrákok segítségére. Én gyermekként éltem át a forradalmat. Még most is azon töröm a fejem, hogy hol tudtam volna segíteni. Zobcsák Ferenc Zsolt a Berzeviczy Gizella Általános Iskola ötödik osztályos tanulója 00 I A XIII. Kerületi Helytörténeti Klub 1998. március 19-én, csütörtökön 16.30 óra­kor tartja következő összejövetelét. Program: Megemlé­kezés az 1848-49-es forradalom és szabad­ságharc 150. évfordu­lójáról. Az angyalföldi Honvéd-menhely törté­nete. Előadó: Solymosi Antalné. Helyszín: Angyalföl­di Helytörténeti Gyűj­temény, Budapest XIII. kerület, Váci út 50. Minden érdeklődőt szeretettel vár a klub vezetősége! 0 0

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom