Angyalföld, 1990 (15. évfolyam, 1-5. szám)

1990. február / 2. szám

állításaival bejárta a világot. Docens, oktat, újságot szerkeszt, közéleti tevékenységet folytat.

20. sz. választókerület: Beke Kata. Író. ötgyermekes családban nőtt fel. Az állampárt eltiltotta az egyetemtől, sorvasztó munkák után mégis megszerezte tanári diplomáját. A nevelés csődjét feltáró könyve: „Jelentés a kontra- szelekcióról” forradalmat robbantott ki az oktatásügyben. A közügyeknek él.

Jelöltjeink elkötelezettek a kisemberek gondjainak képviseletére, és megoldására. Eddigi közéleti tevékenységük, a munkájukat jól ismerő MDF- szervezetben titkos szavazáson történt kiválasztásuk biztosíték arra, hogy a legrátermettebbek kerültek jelölésre.

Végül a Bajcsy-Zsilinszky Társasággal való együttműködésünkről. Ez a .kicsi, alig 600 fős mozgalom a magyar kultúra ápolását, értékes hagyományainak tudatosítását tűzte célként maga elé. Nem kíván önálló pártként indulni, a választás során a Magyar Demokrata Fórumot támogatja.

A Bajcsy-Zsilinszky Társaság és az MDF közös közleménye

Münnich Ferenc Társaság

Gondolatok szavazás előtt

A választási küzdelem célegyenesében, finisében vagyunk, most már csak azt lenne jó tudni, kikre is szavazzunk? A propaganda-kampány a tetőfokára hágott, egy igazi amerikai típusú választási harc részesei vagyunk. A szavak, a plakátok, a tömegtájékoztatási eszközök háborújában mindenféle fegyvert — tisztességes és tisztességtelen eszközt — alkalmaztak már. Mindenki a maga igazát hirdeti, mások „hazugságát” cáfolja. Ki-ki a maga érdekei szerint szidja vagy dicséri a jelölteket. A pártok ígérgetnek, a jelöltek fogadkoznak. Az elmúlt negyven év minden eredményét letagadták már. Tízmillió ember egész életének erőfeszítéseit nyilvánítják hiábavalónak, örömeiket, sikereiket, eredményeiket tagadják le. A nemzedékek egész sorának alkotásait akarják a történelem szemétdombjára hajítani. A jövő még csak ígéret, a holnap pedig csak áldozatvállalás. Az állampolgár csak áll, kapkodja a fejét, nem tudja, kinek, mit higgyen. Nem csoda, ha a tettének következményeiért is felelősséget érző ember jól meggondolja, kikre is adja le a voksát.

Napjainkban sokan „igazi prófétaként” vagy „megtért bárányként” szeretnének felkapaszkodni a politikai élet színpadára. Vannak, akik sok évtizedes ellenzéki múltra hivatkoznak, mások szabadságról, demokráciáról, európaiságról szónokolnak, és köziben a politikai erkölcs elemi szabályait is lábbal tiporva „zsidóznak”, „rabló kommunis- táznak”, „fasisztáznak”, és „cigányoz- nak”. A múlt hibái, bűnei féktelen indulatokat, gyűlöletet szabadítanak fel. Ismeretlen — sokszor külföldi — forrásokból származó dollármilliók vándorolnak különböző politikai csoportok titkos kasszáiba, amelyből a választási

fkg^ajlf 51^

kampányt finanszírozzák. Keresni kell a mostani sorsfordulós döntéshez méltó európai mércével is megmérhető politikai személyiséget. A szavazáskor jól kell mérlegelni, mert nőm a választási propaganda hangereje, indulatossága, a plakátok színessége és tömege, nem a tv- és rádióadások száma, nem a bér- tolnokok szép szavai határozzák meg, hogy a képviselő vagy a tanácstag mit fog tenni, hanem a cselekedeteit meghatározó érdekek. Ha a külföldi „hatalom” fizette a zenészt, ő fogja meghatározni azt is, hogy mit „muzsikáljanak”, ha a különlegesen magas jövedelemre pályázó vállalkozók, spekulánsok juttatják „bársonyszékhez” a jelöltet, az biztos, hogy az illető nem a dolgozók érdekei szerint fog cselekedni.

A mai zavaros — sőt egyes politikai körök által tudatosan összekuszált — helyzetben a felelős szavazáshoz sok mindent át kell gondolni. Itt, Kö- zép-Kelet-Európában oly sok minden történik. A szomszédos államokban polgárháborús állapot, véres sortüzek kísérik az átalakulást. Eddig csak a mi hazánk kerülte el a mérhetetlen áldozatokat követelő összeütközéseket, csak nálunk nem folyt még vér az utcákon. Elgondolkodtató, melyik politikai erő bontakoztatta ki a békés átmenetet, kik küzdenek legkövetkezetesebben, történelmi felelősséggel azért, hogy véres konfliktus nélkül oldjuk meg azt. Azok-e, akik a külső nagyhatalmi nyomás ellenére is megkezdték a sztálinista, államszocialista rendszer felszámolását és következetesen küzdenek az új szabad, demokratikus rendszer kiépítéséért, vagy pedig azok-e, akik az MSZMP által szabaddá tett társadalmi légkörben előbújtak a hallgatásiból, vagy akik önző célokkal gyor san átálltak volt ellenfeleik oldalára és most útszéli hangon pocskondiázzák az átalakítást kezdeményező és megvalósító MSZMP-t? Kik küzdenek őszintén a nép érdekeiért, azok-e, akik a demokrácia, a békés átmenet biztosítására be akarják vonni a hatalomba, a kormányzásiba az ellenzékiben lévő erőket, a lehetőségek tisztázása, a problémák megoldása érdekében a „nemzeti kerékasztalnál” megállapodásokat köt velük, és ezek szellemében cselekszik, vagy pedig azok-e, akik sorozatos provokációkkal, társadalmi ütköztetésekkel élezik a belpolitikai helyzetet, az általuk is aláírt egyezségeket nap mint nap megszegik, arra spekulálnak, hogy funkcionális csődbe juttassák a társadalmi és közéletet. Úgy gondolkodnak, hogy minél rosszabb a népnek, annál nagyobb a zűrzavar, annál nagyobb az esélyük a hatalomátvételre. Nem érdekli őket a nép baja, csak a hatalmat megszerezhessék, még az sem fontos a számukra, hogy az átmenet békés lesz-e? Szűk pártpolitikai érdekek vezérlik tetteiket, nem a nép nyugalmáért érzett felelősség.

Végiggondolandó, hogy melyik politikai erő cselekszik a nemzet érdekében, az-e amely az átmenet rendkívül nehéz körülményei között a múltban elkövetett hibák kijavítása és a jövő érdekében vállalja a kormányzás felelősségét, vagy pedig az-e, amely akadályozza e munkát, csak a népszerűtlen feladatok végrehajtásában támogatja a kormányt. Ha hazatér a külföldön kiképzett káderük, azonnal „helyet akarnak csinálni neki”, ezért kormányválságot provokálnak, vagy a külföldi államfő látogatásakor arra bíztatják a vendéget, hogy ne adjon segélyt, kölcsönt hazánknak, és így tovább.

Mindennél fontosabb azonban, hogy történelmi mélységben gondoljuk végig szavazatunk következményeit. Századunk első felében a hatalmon lévő úri osztályok kétszer is a magyarság érdekeivel ellentétes háborúba sodorták az országot. A második világháborúban közel egymillió magyar pusztult el , és romba dőlt az ország. A hazánkat háborús vereségbe, nemzetgyalázatba taszító urak akkor azt mondták: „nem érdemes e hazában élni, mert ötven évig itt úgy sem lesz semmi”. Akkor a nagyapák és apák dolgos nemzedéke a tíz körmével, éhezve, fázva, kaparta ki az országot a romok alól. Áldozatokat is vállalva tették dolgukat, mert maguknak építették, ök ezzel fizették meg a haza „árát”. Mostanában sokat beszélnek arról, „áldozatokat kell hozni, meg kell fizetni a múlt hibáinak árát”. KI fizessen, kinek és miért? Most a fiakés az unokák nemzedéke azt fizesse meg, hogy visszaadják az országot az ötven évvel ezelőtti urainak? Azért hozzon áldozatokat a nép, hogy az utcára tegyék a dolgozót a gyárak új tulajdonosai, hogy ismét a létbizonytalanságba kerüljön a munkás? Még csak két éve van beleszólásuk a politikába a társadalmi rendszer váltását követelő erőknek, de a dolgozók máris a saját bőrükön érzik annak az új rendszernek az előlegét. Máris fizeti a rendszerváltás árát adókban éppúgy, mint a közértben. Q fizet, a spekulánsok meg gazdagodnak. A Rózsadombon már nem a volt politikai elit villáit építik, a Bala- ton-part már nem a szakszervezeti üdülők örömétől hangos, nem a munkások hordanak ki a bécsi üzletekbe, a francia meg spanyol tengerpartra, az isztambuli bazárba évente öt-hatmil- liárd dollárnyi valutát. Már az új rend jövendő elitje kezdte el sütögetni a pecsenyéjét. A dolgozó számára nincs visszaút az államszocializmushoz, de nem úgy akar előremenekülni, hogy mindent elveszítsen.

Az „úri huncutság” novemberben már megmutatta, hogyan lehet kétmillió szavazattal ötmillióval szemben is választási győzelmet aratni, hogy lehet a néppel eldöntetni, hogy fontos kérdésekben ne dönthessen. Most úgy döntsünk, azokra a jelöltekre adjuk szavazatunkat, akik a nép érdekében dolgoznak, akikkel együtt képesek leszünk egy olyan demokratikus rendszer kiépítésére, amely ha áldozatokat is kér az állampolgároktól, azt nem azért Kéri, hogy egyesek meggazdagodjanak, míg mások elszegényednek, hogy az új elit számára jó életet biztosítsanak, amíg a dolgozók nyomorognak.

Munka! Megélhetés! Szabadság! Biztonság! Ezek a mi jelszavaink, ezekért küzdünk.

Szabad Demokraták Szövetsége

A Szabad Demioknaiták Szövetsége a Kádár-rendszer demokratikus ellenzé-