Angyalföld, 1982 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1982. november / 3. szám
Deák Gábornak, az MSZMP XIII. kerületi Bizottsága első titkárának szoboravató beszéde K-iss István szoborcsoportjának avatóünnepsége a kerületi pártbizottság székháza előtt Tisztelgés Angyalföld munkásai előtt Szimbólumnak, s mert találó, hát természetesnek érezzük, hogy Angyalföldön, a Váci úton s éppen ezen a helyen munkásoknak állítottunk szobrot. Nem véletlen az sem, hogy pontosan szeptember elsejét választottuk ki a felavatásra. A jelenlevők közül sokan csak elmondásból, a történelemből ismerik, hogy 1930-ban ezen a napon, a világgazdasági válság mélypontján volt a budapesti munkásság legnagyobb erődemonstrációja. A több, mint 150 ezernyi tüntető jó része innen a Váci út gyáraiból indult és a hömpölygő munkásáradat soraiban apáink, nagyapáink — ma veteránként tisztelt elvtársaink — is ott voltak. Mentek, mert nem volt munka és nem volt kenyér. A gyárak nem az ő javukra termeltek, az ország nem az ő országuk volt. Mentek, mert nem tehettek mást Több mint egy évtizednyi idő telt el, amíg a hatalom, a gyár, az ország az övék lett. Győztek! Az urak ott álltak megrettenve, mert tudták, hogy nincs senki, aki bírókra kelhet ezzel az erővel, a munkásokéval, ANG YAL FÖLD amely az egységre épült és épül ma is. Az áradó tömeg egyszerre lépve, egy irányba ment. Karjuk, válluk úgy ért össze, mint itt e szobor munkásainak. Nyugalom, erő áradt belőlük, nem a vak hit, de a kiérlelt értő egység. Ezt a hagyományt és örökséget Angyalföld mai dolgozói is sajátjuknak vallják, vállalják és követik. Az öntudatos munkás mindig tudta, érezte, hogy ki van érte, mellette, az őszinte szót és tettet mindig szerette, becsülte. A művész annak a munkásnak állított legjobb hite szerint szobrot, aki a múltat vállalva éli a jelent és a pillanatnál is messzebbre lát. Karjuk, kezük értelmes, hatékony munkát kíván. Tudják, hogy olyan utat járunk, ahol nincs letűzve túl sok útjelző és minden lépés kockázattal is jár. Van úgy — mint most is —, hogy kicsit nehezebb az élet. Amit elértünk, azírt is többet s főleg jobban kell dolgozni, küzdeni. Sokat fejlődött a világ körülöttünk, szőkébb és tágabb körben egyaránt. Nem is kell mást tennünk, mint szétnéznünk itt Angyalföldön és szemmel látható a megújulás. A Váci út sem a régi, egy jó részén már széles aszfaltút van a kockakövek helyén. Üj házak sokasága épült az egykori ócska bérkaszárnyák helyén. Ez így van jól, hisz fegyverünk nem az utoakő már. Rosszakaróink legyőzésére nem a nyers erő a fegyver. A válságban lévő világ fenyegetéseivel szemben legjobb hagyományainkra, az alkotó, felelős munkára kell építeni. Ebben a küzdelemben az állandó megújulás, a változó világhoz való rugalmas alkalmazkodás ma talán nélkülözhetetlenebb, mint eddig bármikor volt. Az elvi szilárdság és a bátor gondolkodás sugárzik e szobor munkásalakjaiból éppúgy, mint a mai Angyalföld munkásaiból. A négy alak sugallja számunkra az ember mindig megújuló töretlen hitét, erkölcsi tartását. A munkások és a gép kapcsolata az itt élők összefonódását is kifejezi, egymással és a nagyiparral. Így fonódik össze a múlt és a jelen a művészettel és a művésszel, akinek bölcsője és iskolája ez a szeretett városrész. A szobor tisztelgés Angyalföld munkásai előtt, s egyúttal kerületünk minden dolgozójának, lakójának szól. Ma már természetes, hogy ezen a tájon a munkások kör zött mérnökök, művészek, tanárok is élnek. Ecset, toll, könyv és kalapács egysége* szemléletet jelent. Ez a szobor a múltat, a mai tetteket és a jövendőt jelképezi Így s ilyen minőségben is köszöntjük a művészt, Kiss Istvánt, aki művével méltó módon tért vissza közénk. Köszönjük neki s mindazoknak, akik szívükön viselték e szobor létrejöttét, akik mindennapi tetteikkel bizonyítják, hogy egyek Angyalföld munkásságával, gondjaikkal, örömeikkel. E gondolatok jegyeben úgy érzem, szeretni, óvni fogja a kerület ezt a szobrot, mint az ember olyan művét, amely nemcsak emlékeztet, de a jövendőt Is magában hordozza, ha csak egy pillantást vetünk is reá. 3
