Angyalföld, 1982 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1982. március / 1. szám
KÖRNYEZETVÉDELMI ŐRJÁRATON A DŰUÁR -RAL Az átlagosnál hidegebb januári napokat éltünk, amikor a BŰVÁR-nak, a környezetvédelem havi folyóiratának munkatársai néhány napig tollal, fényképezőgéppel fölszerelkezve járták Angyalföldet. 1980 vége óta járják az országot, publicisztikai gyorsfényképeket készítve egy-egy megyeszékhely, település környezeti gondjairól és eredményeiről. Céljuk természetesen az, hogy a kívülálló szemével fölvett látleleteik segítsenek különféle öröklött vagy krónikus ártalmak gyógyításában, a terápia megfogalmazásában. A hasonlatnál maradva: a kisgyerek is viszolyog a szájába bámuló doktor bácsitól — a barátságos mosoly, a vigasztaló szavak vajmi nehezen űzik el lappangó félelmét. Az újságíró sem csodálkozik, ha nem fogadják kitörő lelkesedéssel amatőr doktori ténykedését azok a „hátak”, melyeket vizsgálódás közben megkopogtat, gyanús zörejek után kutatva. Kellemes volt azt tapasztalni : Angyalföldön nem tekintették őket kellemetlenkedőknek, a közvélemény nem szeretem követeinek, hanem igyekeztek minden fölvilágosítást megadni. E sorok írója született budapesti, de csak annyi a személyes kapcsolata Angyalfölddel, mint egy kiterjedt rokonság ama tagjaival, akiknek jobbadán csak a létezéséről tudunk, s futó találkozásaink nem adtak alkalmat az alaposabb megismerkedésre. Gyermekkoromat más tájakon, a Ferencvárosban, majd Budán töltöttem, s erről a patinás munkásnegyedről jóformán csak az irodalomból szereztem tapasztalataimat. De volt néhány esztendő — az ötvenes évek —, amikor Újpestre mentem, rendszeresen átutazó voltam Angyalföldön. József Attila hal-" hatatlan verssora: „lerakódik, mint a guanó” — hullámzott át képzeletemen, de a 12-es villamoson nap nap után döcögve már láttam az első Lehel úti épületeket is, amelyek a háború után nőttek ki a földből. E sovány emlékekkel tarsolyomban, mostani kíváncsiságomat elsősorban az szította»föl, hogy mostanában olyan léptékű átalakulások kezdődtek itt, amelyek mindinkább eltüntetik a múlt nyomait. Lakótelepek, az Arpád-híd környéke, magas épületek, metró, üzemi rekonstrukciók — e néhány vezérszó elegendő a helyzet jellemzésére. S vajon milyen emberi következményei vannak ennek az átformálódásnak? A régi, történelem szülte proletár szolidaritást föl tudja-e váltani a tengernyi bevándorló még csak alakuló együttélésében az az új lokálpatriotizmus, mely túllát a szoba ablakán, a kert sövényén, s nem csupán bírálni, tenni is hajlandó környezetéért? Nyilvánvaló, hogy a most következő »években lesz a legkritikusabb a helyzet. Sok bosszúság okozói az építkezések, rengeteg az ideiglenesség, magasra szökik a „vendégmunkások” idegenforgalma. A jelek mégis biztatóak: sokan gyűrkőznek a feladattal, hogy átvészeljék a fáradságosabb időket egy nem csupán reménybeli, hanem világosan körvonalazott jövőért. Mi jogosít föl ennek kijelentésére? Például az az átgondolt népfrontmunka, amely igyekszik a társadalom pórusaiba, a családokba, kis közösségekbe behatolni, hogy mozgósítsa őket a nehezebben nyíló állami pénztárca összegeinek önkéntes megtoldására. Nem pénzzel — cselekedettel. A fásítás, a virágosítás impozáns eredményei és még impozánsabb tervei, az idősebb „bennszülöttektől” a tanulóifjúságig, sőt óvodásokig terjedő mozgósítás az esztétikus környezet megvalósítására, vagy a sok aggódó telefon, mely a rádióban vagy szerkesztőségi szobákban csöng egy-egy fa érdekében. (Hát még ha a Vizafogó menti pihenőpark is meglesz...) A hajdani füstös-kormos, „angliai hangulatú” proletárnegyed ma már zöldterület tekintetében is szép eredménnyel büszkélkedhet: a kerület a harmadik helyen áll a fővárosi rangsorban. Ám ha beleböngészünk az adatnyelven megfogalmazott "jelentésekbe, s annak részleteit is igyekszünk kihüvelyezni, öncsalás nélkül meg kell állapítanunk: némiképp felemás a helyzet. A Duna kellős közepén ékeskedő Margitsziget közigazgatásilag ugyan a kerület része, ám a város e csodás tüdőlebenye wyanakkor valamennyi budapestié, sok tekintetben pedig az idegenforgalomé. A dúsabb oxigéntermelés útját nem itt, hanem Angyalföld rosszabbul ellátott térségeiben kell keresnünk. (Ami meg is történik, néhol káprázatos eredménnyel.) S miképp állunk a környezeti ártalmakkal? A gondokat nem nézhetjük önmagukban. Angyalföld előtörténete, a városrész múltja akkor is, belejátszik az összképbe, ha a rideg bérkaszárnyák, dülöngő viskók, salakdombok és rozsdatemetők világa letűnőben van. Nálunk sokkal gazdagabb ország sem nélkülözhetné a nemzeti jövedelem hatalmas műhelyeit, a kerület ipari üzemeinek termelését. Más kérdés persze, hogy pénzszűkében is mindent el kell követni a szennyező források csökkentésére vagy megszüntetésére. A rendkívül sűrű (és tovább sűrűsödő) beépítettség, a gyárak és lakókörzetek veszedelmes közelsége miatt nagy gond a légszeny- nyezés veszedelme. Igaz, a „guanó” már nem rakódik le oly vastagon, mint a költő korában — hála a fűtési rendszer korszerűsítésének. (Még akkor is, ha a túl korán trónfosztott szén ismét kopogtat.) Nehezíti viszont a helyzetet a jelenlegi bírságolási rendszer, pontosabban a szennyezési normák alacsony szintje. A kerületi tanács illetékese adatokkal támasztotta alá véleményét: száz, szennyezőként nyilvántartott vállalat közül mindössze 20-25 fizet bírságot. Tavaly ennek teljes összege mintegy 780 000 Ft- -ot tett ki, egy-egy „vétkesre” tehát olyan összeg jut," amit sokkal érdemesebb zokszó nélkül kifizetni, mint korántsem olcsó beruházásokkal javítani a városrész levegőjét. (Mint megtudtam, az 1000 Ft alatti bírságösszeget ki se szabják, annyira nem tétel a sokmilliós vállalati költségvetésben.) Még több a gond a növekvő zajjal. Egy része ugyan idővel megszűnik, ha az építők levonulnak. Ám a civilizáció hétköznapi zajai is aggasztóan összegződnek, nehezítvén a pihenés lehető- 'ségét. Vannak, akik a decibel-normák szigorodásával érvelnek, de fülünket — s idegeinket — aligha érintik a hatósági előírások. Itt van igazán szükség több tapintatra, segítőkészségre, egymás jogainak tiszteletben tartására. A büntetés csupán egyik, méghozzá a végső eszköze a nevelésnek; a népfront bokros teendőinek egyike a házi béke, az együttélés modelljeinek kimunkálása, hathatós támogatása. Angyalföld jövője egybeforrt Budapestével. Egy bizonyos: Budapest különféle okokból az ezredfordulóig aligha fog . lényegesen növekedni, inkább átrendeződni. Vagyis nem válik olyan szömymetropolissá, mint például Mexikóváros, Kairó vagy Calcutta. A mi fővárosunk fekvésénél fogva is emberléptékű város, amelyben — megfelelő intézkedésekkel — továbbra is meglesz a tartalmas élet lehetősége. De csak akkor, ha minden szűkebb közösség elvégzi a maga háza táján mindazt, amit más nem tehet meg helyette. Angyalföldön érzékelhető erői vannak a lokálpatrióta ténykedésnek. A társadalmi munkák reálisnak látszó terve meredeken fölfelé ível. Csak a szövetségesek számát kell növelni a megvalósításban. Hogy az új ruhát öltő Angyalföld ne csupán átszállóhely legyen, hanem igazi otthonná váljék mind az őslakók, mind az újonnan beköltö- zöttek számára. Lehotay-Horváth György ANGYALFÖLD 13
