Angyalföld, 1978 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1978. november / 4. szám
Angyalföld az irodalomban Ék Sándor: MÁRA TEGNAPOK (IScszleí) 1917 őszén plakátok jelentek meg Angyalföldön. A szembeötlő betűk messziről hirdették a felhívást Budapest munkásaihoz: „Vasárnap, november 25-én a Városligetben tüntetni fogunk.” Ezen az őszön már betöltöttem tizenötödik évemet, és megszereztem az első osztályharcos tapasztalatokat is, de ezek még távolról sem formálódtak bennem tudatos és világos politikai fogalmakká. A politikai tüntetésről nem voltak és nem is lehettek reális elképzeléseim, mint ahogy a hozzám hasonló korú gyerekeknek sem volt. Az iskolában pedig nem tanították meg magyar anyanyelvűnket úgy, hogy bizonyos szavakat ne értelmezhessünk helytelen egyoldalúsággal. Így történhetett, hogy a „tüntetés” ezó nem a munkásosztály akaratának és erejének példázatát idézte számunkra, sokkal inkább a bűvész fogalmát, az „eltüntetés”, „elvarázso- lás” képzetét keltette bennünk. S bár határozatlanul sejtettem, hogy a tüntetés szó mögött most valami más, addig ismeretlen fogalom rejtőzik, mégis szívesen osztoztam azoknak a társaimnak várakozásában, akik a városligeti tüntetéstől valamiféle látványos bűvészattrakciót reméltek. A Hungária körúton, nem messze a háztól, ahol laktunk, állt a Winkler- mozi (a mai Dózsa mozi, a Róbert Károly körúton). Szombat esténként itt a mozi előtti térségen szoktunk összeverődni. Mocaj, egy tizenhét év körüli suhanc, becsületes nevén Molnár Józsi, lakatosinas a Schönberg-féle mérleggyárban, észrevehető érdeklődéssel nézegette a tüntetésre hívó plakátot. Amikor meglátott, felém fordulva odaszólt: — Sanga — akkoriban így neveztek társaim —, kijössz vasárnap a li- zsébe? — kérdezte, és hogy rábeszéljen, mindjárt hozzátette: — a gyárban a hapsik azt mondják, csuda frankó lesz a tüntetés. — Az tuti, hogy kimegyek — feleltem —, de hallottam, amikor Tóth bácsi azt mesélte a fateromnak, hogy a lizsében holnap a flamóról meg a háborúról fog valaki hadoválni. — Tóth bácsi szerszámkovács, apámnak jó barátja volt. — Mondtam a Tóth bácsinak, hogy holnap a lizsében tüntetni fognak. Ki van nyomtatva a plakátokon és biztosan egy bűvész fog fellépni és megkérdeztem, tudja-e, ki lesz a bűvész. Erre ő csuda zríbe jött, és zabosán rám orditott, hogy nekünk mindig csak hülyéskedésen jár az eszünk, és ez nem olyan tüntetés lesz, ahol a bűvészek eltüntetnek valamit. Szóval 2 tüntetni fognak, de bűvészkedés — az alma. — Na, akkor hogyan fognak tüntetni — hitetlenkedett Mocaj, és méltatlankodva hozzátette: — A Tóth Cila is mondta, hogy lesz tüntetés. Ö tudja, mert az ő bátyja artista, és azt is megmondta, hogy a Garibaldiban lesz. — Garibaldi alatt az egykori városligeti Barokaldi-cirkuszt, a későbbi „Jancsi”-arénát kell érteni. — No akkor téged máris befíröltek — mondtam Mocajnak —, mert te is tudod, hogy ilyenkor, ha már cidri van, a Garibaldit bezárják. Mocaj egy pillanatra elgondolkozott azon, amit mondtam, azután mint aki nem hagyja magát félrevezetni, dacosan felelte: — Az nekem nyolc, én akkor is kimegyek! — Én is! Ebben maradtunk és másnap mindketten ott voltunk a Városligetben. 1917. november 25-én, vasárnap már korán reggel hatalmas emberáradat özönlötte el a Városligetbe vezető utakat. Nemcsak a főváros munkásnegyedeiből, a környékről is áradt a nép. Az Iparcsarnok lett volna az eredeti elgondolás szerint a találkozás színhelye, de a hatalmas terem elégtelennek bizonyult, és a kint rekedtek Sokkal többen voltak, mint akik bejutottak. A Városliget egész területén még számos népgyűlést kellett tartani. Alig negyedóra alatt a ligetbe értünk. A ligetet ilyennek még sohasem láttuk: maga a vurstli halott, a liget fái téliesen kopaszak, kora reggel van, mégis tengernyi az ember. Soha nem tapasztalt ünnepi feszültség, lefojtott izgalom. Ez a hangulat minket is hatalmába ejtett, de minél inkább növekedett bennünk a feszült várakozás, annál kevésbé gondoltunk már arra, miért is jöttünk ide, és mi is fog történni. Az Iparcsarnok bejáratánál az emberek már alig mozogtak befelé, amikor odaértünk, és nem sok reményünk volt, hogy bejussunk. Valaki ékkor a nevemen szólított. Egy rendező, aki nem volt más, mint az egyik fényező a mátyásföldi repülőgépgyárból. Sternnek hívták, csak látásból ismertem, és azt hittem, fogalma sirics, hogy én a világon vagyok. Mocajra is ránézett és szemlátomást örült nekünk. Mögénk állt és ünnepélyes hangon, erélyesen beleharsogott az előttünk lassan befelé gyűrődő sokaságba: — Elvtársak, eresszétek előre az ifjúmunkás elvtársakat. Az ifjúság képviselőinek fenntartott helyük van az emelvény előtt. Ez a váratlan tisztesség, ami bennünket ért, zavarba hozott, és átvillant bennem a gondolat, hogy a műhelyben soha senki sem nevezett még „ifjúmunkás elvtársnak”. De ezen most nem volt idő gondolkodni, és azon sem, ami pár pillanat előtt még hihetetlennek tűnt, hogy a tömeg úgy nyitott utat előttünk, mintha az kijárna nekünk, és alig tértünk a meglepetéstől magunkhoz, amikor már ott is voltunk a szónoki emelvény közelében, Az Iparcsarnokban Bokányi Dezső beszélt. Akkor hallottam a nevét először ennek a lenyűgöző népszónoknak. Arról beszélt, hogy Oroszországban győzött a forradalom, s az orosz elvtársak javaslatot tettek az összes hadviselő országoknak, hogy kössenek azonnal békét. — Ide zarándokoltunk — mondotta Bokányi —, hogy felszólítsuk a kormányt, ragadja meg a feléje nyújtott kezet, és mi is, munkások, rázzuk meg melegen az orosz elvtársak kezét, akik visszaadták az emberiségnek a szocializmusba vetett bizodalmát és reményt. Bokányi beszédét gyakran szakította meg a felébredt indulat fergeteges hangorkánja. Fenyegető erővel dörögte a népgyűlés a kormány felé: — Elég volt az emberirtásból! Békét akarunk! — Elértek hozzánk is annak a hatalmas földrengésnek hullámai, amely 1917. november 7-én alapjaiban rengette meg a régi kapitalista világot. Eljutott hozzánk Lenin és az orosz bolsevikok üzenete a békéről, a földosztásról, a munkásosztály felszabadul lásáról, a szovjethatalomról. Tízezrek torkából harsogott újból és újból a kiáltás: — Elég a vérontásból, éljen a világbéke! — Jelszavak vihar-' zottak: — Vegyünk példát az oroszoktól! Éljen a forradalom! Általános sztrájkot a háború ellen! Vesszen az imperializmus! Földet a parasztnak! Pusztuljon a tőke! Ezen a napon százezrek tüntettek Budapesten és az egész országban embermilliók vágya, a béke mellett. Ezen a’ napon megtanultam a tüntetés szó értelmét, mit jelent, ha a munkásosztály meghirdeti: tüntetni fogunk! Hamar megtanultam azt is, hogy azok az emberek tesznek az én és a hozzám hasonlók érdekében, azok mondják az igazságot, akik a munkásszolidaritásról, az orosz munkások példájáról; a közelgő forradalomról, a békéről beszéltek. Ilyen embernek ismertem Mosolygó Antalt és Mikulik' Józsefet, a mátyásföldi repülőgépgyár munkásait, akiket 1918 elején antimi- litarista szervezkedés miatt letartóztatott a rendőrség. Ekkor én már eldöntöttem, hogy nekem az ő általuk mutatott úton kell járnom. ANGYALFÖLD
