Angyalföld, 1978 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1978. január / 1. szám
Minden fegyvernemiben a legjobbak között Angyalföld legnagyobb sportklubja, a Vasas, Magyarország egyik legerősebb vívószakosztályával rendelkezik. De vajon tudják-e a Vasas szurkolói és a kerület lakói (ma már a kettő nem ugyanaz), hogy hol nevelkednek a klub kiváló vívói? Azt hiszem, nem túl nagy kockázat azt állítani, hogy — kevesen. A vívók egy másik kerületben, a Pasaréten edzenek. A Vasasnak ott is van egy nagyszerű sportkomplexuma, s ez nem csupán a fegyverforgatóké, otthont ad a tornászoknak, az atlétáknak is. Ha valaki mostanában a Pasaréti úton jár, egy épülő — egyelőre hivalkodóan fehér — modern épület körvonalait pillanthatja meg. Itt épül a vívók új otthona, ami azt igazolja, hogy a szakosztály nem szándékozik átköltözni a XIII. kerületbe, a Fáy utcába. Az új vívócsarnob Nem kis büszkeséggel és várakozással beszél erről az új otthonról Tilly János, a Vasas vívószakosztályának vezetője. — Ez lesz az első olyan csarnok az országban, amely kizárólag vívók számára épül. Alig várjuk már az elkészültét. A határidő többször is módosult, de most már véglegesnek tűnik, hogy tavasz: átadják... A régi épületet bizony alaposan kinőttük már. A szűk helyen alig tudtunk mindenkinek edzési lehetőséget biztosítani, úgy kellett sakkoznunk az idővel, hogy senki se essen ki a munkából. Az új csarnok megoldja minden gondunkat és talán arra Is lehetőséget nyújt, hogy nemzetközi versenyeket rendezzünk. — Tehát végképp letettek arról az elképzelésükről, hogy valamilyen szálon kapcsolatot tartsanak Angyalföld fiataljaival? — Dehogy! Mindig is kerestük a lehetőséget, csak hát a nagy távolság, a sok-sok utazgatás miatt rendkívül nehéz jó megoldást találnunk. Néhány esztendővel ezelőtt úgy tűnt, ezt a gondot is levehetjük a napirendről, hisz az Angyalföldi Sportiskola vívónövendékeinek a Vasas is segítséget nyújtott, ám — sajna — az ASI megszűnt. Most egyelőre tanácstalanok vagyunk: annak ugyanis, hogy a Fáy utcában is működtessünk egy csoportot, vagyis szétszakítsuk a szakosztályt, semmi értelme. A kardvívók sikerei De most már beszéljünk egy kicsit magukról a vívókról is. Tilly Jánosnál jobb beszélgetőpartnert erre aligha találhattam volna. A kitűnő szakember ugyanis 1947, a szakosztály alakulása óta tevékenykedik a Vasasnál, sőt — négy és fél éves kairói edzősködést leszámítva — azóta irányítja a vívókat. Sok-sok bánat, gond jutott ez idő alatt osztályrészéül, de még több öröm. A Vasas kardozól ugyanis a harminc év alatt huszonhá- romszor nyerték meg a csapatbajnokságot, s három alkalommal elhódították a Bajnokcsapatok Európa Kupájának értékes trófeáját is. A klubban több világ- és Európa-bajnok is nevelkedett. A kardozókról beszéltünk, mert végül is a e fegyvernemben értük el eddigi legnagyobb sikereinket, s a magyar kardot ma is becsülik a világban. Pedig az utóbbi időkben sokkal kevesebb nagy örömre lehetett okunk. Igaz ugyan, hogy Buenos Airesben a BVSC-s Gerevich Pál lett a világbajnok, ám a montreali olimpia és az azt megelőző nagy versenyek nem úgy sikerültek, ahogy a Vasasban szerették volna. Marót Péter például az utóbbi évtized legtehetségesebb kardozója, mégsem sikerült nagy világversenyen a dobogó legfelső fokára állnia. Nyert Hungária Kupát és számtalan olyan nagy versenyt, amelyen itt voltak a világ legjobbjai, de az igazi, a nagy siker nem jött... Indokolt a múlt idő? Marót Péter ma 33. évében jár. öreg? — Nem mondhatnám — állítja határozottan Tilly János —, a kardvívók általában harminc év után érik el nagy eredményeiket. Maróttal mégis gondban vagyok. Egyelőre ugyanis ő sem tudja pontosan, mit akar. Kimaradt a válogatott keretből — akárcsak Kovács Tamás — s ez bizony az önérzetét is bántja. Egyébként hosszú idő után most fordul elő először, hogy a válogatott keretben csak egy felnőtt kardozónk van, mégpedig Hammang Ferenc. Hullámvölgyben Valóban meglepő, hogy a válogatott zömét ma nem Vasas-vívók adják. Nem is olyan régen szinte az egész csapat ebből a klubból került ki: Marót Péter, Kovács Tamás, Kovács Attila, Hammang Ferenc... A nevek önmagukért beszélnek. — Baj lenne a karddal? — kérdezőn Tilly Jánost — Hazudnék, ha azt állítanám: minden rendben van. A tények úgyis cáfolnának, minek tagadjam hát; hirtelen űr támadt. Csapatunk alaposan legyengült, pedig nem kellett volna. Sajnos egy-egy kudarc elvette a vívók kedvét, s ez természetesen a többiekre is kihat. Persze nem vagyunk elkeseredve: az utánpótlás biztató jövőt ígér. De ez csak az egyik ok. A másik: voltunk mi már nehezebb helyzetben, és akkor is sikerült talpra állnunk. Miért ne sikerülne most, amikor közel sincs olyan nagy baj. Az ifjúságiak nagyon jól szerepeltek, közülük nem egy már a felnőtt B-válogatott keret tagja. Joggal reménykedünk tehát, csak ezit a kis időt kell kiböjtölnünk. . Az eddigiekben a kardozókról beszéltünk. Pedig nem csupán belőlük áll a szakosztály, a férfi, a női tőrözők és párbajtőrözők is egyre többet hallatnak magukról. Eddig a párbajtőrözők voltak a leggyengébbek, de az idén ők is visszakerültek az első osztályba. Így a 22 ANGYALFÖLD Egy kép 1973-ból: az aranyérmes magyar kardcsapat öt tagja közül négy a Vasas vívója...
