Angyalföld, 1977 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1977. augusztus / 3. szám
munk'äsorök t „nifucjliatatic ff an nyucfcUjaS diu (Beszélgetés Soós Dezsővel) — Nem szeretem a nyilvános szereplést — húzódozott Soós Dezső, amikor felkerestem — Különben is — tette hozzá — nem tudok, én semmi világrengető dologról mesélni. Kisember voltam mindig, nem afféle „történelemcsináló”. Tettem, amit kellett, mentem oda ahova a párt szólított, örülök, hogy így volt. Becsületesen éltem, csak arra vigyáztam, a szemébe nézhessek az embereknek . .. — Makón születtem, három gyerekes családba. Anyám himzőasszony volt, apám kárpitossegéd, ötven éve, hogy elvitte a tbc. Anyámat meg 1944-ben a másik „népbetegség”, a háború. Miként történt, nem tudom. Rég elszakadtam addigra a családtól. — A szakmám egyébként lakatos. Szegeden Barna Endre vasszerkezeti gyárában dolgoztam. Nem sokáig. Hamar kiszúrták, ha valaki a mozgalomban dolgozott. Feketelistára tettek. Mehettem kifutófiúnak, mint gyerekkoromban. Rakodtam homokot a tiszai uszályokon, vállaltam alkalmi munkát Pécsett fűtésszerelésnél, Szöregen a téglagyárban, Pesten az Almássy téren, a Klein Gyulánál. Mindenütt csak ideig-óráig maradhattam. — Szegednek sokat köszönhetek. A mozgalmat, a pártot, a hitemet. Mindent, ami ma is értelmet ad az életemnek. 1933-ban léptem be a pártba. A Hétvezér utcai munkásotthon volt a központunk, ott volt az Országos Ifjúsági Bizottság. Tudja, mi az? Olyasmi mint ma a KISZ, de akkor a párt fedőszerve volt. A hatóságok munkásszínjátszóként tartottak számon minket. Szerveztünk is néha egy-egy előadást, ha kaptunk rendőrségi engedélyt. Igazából? Szemináriumok, sztrájkőrség, a nyilasgyűlések megzavarása. „Csomagokat” is hordtam. Nem féltem, hisz nem is nagyon tudtam hogy röplapokat viszek ... Máskor meg szóltak, gyűjtsék előfizetőket a Népszavának. Ezeknek a körutak- nak a lényege persze a párt- agitáció volt. — Hát ennyi az én 1945 előtti mozgalmi múltam. Mondtam ugye, ne várjon tőlem „sztorit”. 1941 februárjában már vittek is internáló táborba. Nem nagyon lepődtem meg, amikor beállítottak értem, hisz előzőleg is megfigyelés alatt voltam. Hetente kétszer jelentkeznem kellett a rendőrségen. Ezért léptem meg Szegedről 1940 decemberében. Három hónap se telt bele, s Pesten elkaptak. Előbb Garanyba, aztán Ricsére vittek. Onnan meg munkaszolgálatba. Cudar esztendők voltak. Sokan nem is bírták ki. — No, aztán csak eljött a felszabadulás! Fura volt 45- ben, amikor hazakerültem Mentem az utcán, egyedül. Nem szólt hozzám, nem háborgatott senki. Alig hittem el. Addigra én már el is felejtettem milyen az, csak úgy sétálgatni: mindig az út közepén kellett mennem, a két oldalamnál egy-egy szuronyos katona ... — Szegeden nem a lakásomra mentem először, hanem egyenesen a párthoz. Jelentkeztem: itt vagyok elvtársak. Megkezdődött a földosztás, szerveztük a pártcsoportokat. Én a szegedi 1. számú belvárosi körzet titkára lettem. Később elküldték Békéscsabára iskolába... A következő esztendő már az ország másik végében köszöntött rám. Sopronba helyeztek, a városi pártbizottság első titkáraként. Onnan 49-ben ugyanígy Makóra szólított a párt. Egy évvel később pedig felkerültem Pestre a pártközpont káderosztályára. — Egyszer valaki azt mondta: „valami nem stimmel ezzel az emberrel”... 1951-et írtunk. Leszereltek — mert katona is voltam — és kitettek a káderosztályról. Egyszeriben megbízhatatlan elem lettem... — Eljöttem lakatosnak, ide Angyalföldre a szerszámipari gyárba. Szerettem az embereket, az üzemet, a munkát. Megvoltam. Telt-múlt az idő, míg 1954-ben összetalálkoztam Kádár elvtárssal, aki régebben a főnököm volt egy darabig. „Kivizsgáljuk az ügyedet...” mondta. Így lettem ugyanebben a gyárban párttitkár. Az ellenforradalom alatt is párttitkárként jártam be. Nekem már 1956 novemberében a zsebemben volt az ideiglenes, a kék párttagsági igazolványom. — Amikor kirobbant az ellenforradalom, Kovács Károly a mostani kerületi első titkár szólt: gyere a karhatalomba. Jó — válaszoltam, csak hazaszaladok szólni a feleségemnek. A karhatalomtól jöttem át 57 februárjában a munkásőrséghez. Emlékszem, amikor az első fegyverszállítmányt kaptuk, hárman voltunk csak bent a pártbizottságon. Lehordtuk a fegyvereket a pincébe, aztán nekiálltunk tisztítani, helyrepofozni a „szerszámokat”. A víz befolyt az alagsorba, a rozsda volt a legnagyobb ellenségünk. Kis ideig nem csak parancsnok, de fegyvermester is voltam. — Három évig zászlóaljpa- rancsnokként dolgoztam. Mindenkit név szerint ismertem, tudtam mi a fájása, öröme, hogy áll a családjával, kell e segítség, tudunk e tenni valamit az érdekében. Jó gárda volt itt mindig, összetartó erős kollektíva. — 1960-ban nyugdíjaztak. Nehéz szívvel váltam meg a zászlóaljtól, de újra megtaláltam a helyem. Öt évig a budapesti munkásőrparancsnok- ságon dolgoztam: segítettem a szervezésben. Tíz éve, hogy az országos parancsnokságon dolgozom, persze társadalmi munkában. Sajnos 1971-ben „elkapott” a trombózis. Meg kellett egy kissé „nyugodni”. Most a gellérthegyi parancsnoki iskolán vagyok könyvterjesztő. Mindennap felmegyek, ott vagyok majdnem estig. Elbeszélgetek az elvtársakkal, meg tanulok. Muszáj az embernek továbbképezni magát, másként nem tud lépést tartani.., — Angyalföldre ritkán járok ki. Mindig az volt az elvem, csak oda és akkor megyek, ha hívnak. Ne mondják: „Visszasündörög a régi parancsnok ...” — Most itt voltam a húsz éves ünnepi egységgyűlésen. Szép volt. Nem szégyellem, bizony elérzékenyültem. Kitüntetések? Vannak, hogyne. Szocialista Hazáért Érdemrend, Munkás-paraszt Hatalomért Érdemérem, Haza Szolgálatáért ezüst fokozat meg a jubileumi emlékplakettek. Szépek, bár nekem az a legnagyobb öröm, hogy tagja lehetek a testületnek. Amíg mozdulni tudok nem válók meg a munkásőrségtől. Az én életemnek ez adja az értelmet... Gyimesi Zsuzsa Honismeret Helytörténet Az Angyalföldi Honismereti és Helytörténeti klub 1977. június 3-i összejövetelén, Hegedűs Tibor a Vígszínház egykori főrendezője tartott jól sikerült előadást a kerület színházi életének múltjáról. Itt került sor a kiemelkedő helytörténeti munkát végzők elismerésére is. Erdélyi Fri- gyesné és Hefler Béla a HNF által adományozott „Kiváló Társadalmi Munkás” emlékérmet, Sebeők Lászlóné és Soly- mosi Sándorné tanárnő pedig a XIII. kerületi Tanács oktatási osztályától pénzjutalmat kapott. Az Angyalföldi Honismereti és Helytörténeti klub tagjai jelenleg a kerületünkben található szobrok, emléktáblák regiszterének összeállítását készítik. Három olyan szobor illetve szoborcsoport van amelyről nem rendelkezünk azonosításra alkalmas adatokkal. Ezek: Az Alig utca 7/b számú épület udvarán levő, stílusa alapján a múlt századiban készült ónhorgany ötvözetű Ceres szobor; a Pozsonyi út 44. sz. épület udvarán levő Bányász féldombormű és a Váci út 201. sz. épületen levő öt görög szoborfej. Kérjük kerületünk lakóit, a kerületben élő művészettörténészeket, hogy ha a szobrok alkotóiról, az eredeti felállítást helyről, az elhelyezés időpontjáról, — vagy bármilyen más, a szobrokkal kapcsolatos adatról — tudnak azt a Hazafias Népfront Helytörténeti Bizottságával (cím: XIII., 1132 Váci út. 50.) írásban szíveskedjenek közölni. ★ Ki tud segíteni? Nyugdíjas elvtársak! Régi angyalföldi dolgozók! 1919-ben illetve az azt megelőző években is a kerület Váci út 113/115 szám alatt levő Róse- man és Kühneman RT Vagon és Mezei Kisvasútak Gyárában dolgozott konstruktőrként Kuscheé Ernő János gödi lakos akit az ellenforradalmárok Vácott 1919 augusztus 15- én több társával együtt meggyilkoltak. Aíct azt megelőzően, vagy a szóbanforgó időben a fenti üzemben dolgozott és tud valamit á keresett személyről, esetleg rendelkezik olyan csoportképpel, amelyen ő is látható, kérjük, hogy értesítse az Angyalföldi Honismereti és Helytörténeti Klubot (1131 József Attila tér i). 14 ANGYALFÖLD
