Angyalföld, 1977 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1977. január / 1. szám

.Váci úti dinasztiák ÖREG „NAPKÖZISEK" „Bementem protekcióért a tanácshoz..." BITTERAÉK A századfordulóról keltezhetnék a di­nasztiát alapozó okiratot. Akkor vál­laltak munkát az első Jandák a gyár­ban. fgy, többesszámban, mint ahogy a gyorsan pergő évtizedekben is együtt dolgozott több nemzedék, volt amikor tizenöten, húszán a sógorokkal, sógor­nőkkel, azok rokonaival együtt. Manapság hiába keresnénk a Janda nevet a gyári nagykönyvben. Bittera Béla a „nemzetségfő”, ő vette feleségül az egyik Janda lányt, s hozta harminc­öt esztendeje saját családja munkás­tagjait is a Lángba. — Hárman vagyunk még... — eltű­nődik. — Nem jó, hogy ennyire meg­fogytunk. Az egyik sógorom huszonöt év után most lépett ki, oktató lett az autósiskolában. Semmi — sértődések, néhány filléres béremelések rossz ke­serűsége volt, ami legtöbbünket útnak indította. A fiamat is. Igaz, ő nem ju­tott messze, a szalaggyárban dolgozik .. Meglágyulnak azért a karcos mon­datok; hiszen az unokáról is beszélni kell, a legkisebb Bitteráról, öthónapos most. — S természetesen „lángos házas­ságban” született ő is; a kismamának édesapja dolgozik a gyárban, így is­merkedtek meg a fiatalok. Házasság, gyermekáldás egy évben; így azután a szokottnál szerényebb volt a karácsony a Váci út 109-ben, Bitte- ráék lakásán. Szíves szóval, otthon ké­szített süteménnyel fogadnak, ahogy telik az idő, megelevenedik a Váci úti történelem. Éppen a sütemény okán. — Mit tálalt harminckét esztende­je ... — Óh, az igen furcsa portéka volt.., — nevet Bitteráné. — Melaszból sü­töttünk lepényt, azt akasztottuk a fe­nyőfára is. Merthogy sikerült nagyne- hezen szerezni valahonnét. — Hogyan sütötte a melaszt? — Hogy is?! Bent, a lerben... Nem! Vaskályhán! De, hogy mit tettem bele még, azt bizony nem tudom már. — Nem tud tehát receptet adni.., Nevetés. Persze, hogy nem. Elfelej­tette. Csak a jobbat ígérő dátumok ma­radnak meg; a felszabadulás napja például, amit féltve őrzött, dugót {"éle­lemmel ünnepeltek. Ezeket az emlékeket őrzik; jobban mérhető így a ma is. Amelyik a kar­nyújtásnyira levő gyárban formálódik; a tmk-műhelyben is, ahol Bittera Béla dolgozik; de a rajztár polcain is, a fe­lesége munkahelyén. Sok az új rajz. Szerencsére. Annyit jelez: korszerűsö­dik, egyre sebesebben éri utói a saját jó nevétől megkívánt színvonalat a Láng. — Olvasom néha az újságokat, a messzi tájakról szóló leírásokat benne. Meg az útikönyveket... Tényleg, hány színű, izgalma a világ! Elgondolkoztam azon, hogyan is van az; a mi életünk ezen a néhányszáz méteren pereg, a gyár és az otthon között. De hát így vá­lasztottuk magunknak; itt kell tisztes­séggel — ahogy telik erőből, egészség-1 bői — helytállni. Vasszínű világ ez, igaz. De, ha alaposabban megnézi va­laki: sok fénnyel csillan a legszürkébb fém is A munka közben, a munkánk nyomán. S. E. — Három éve járok az öregek nap­közi otthonába. Előbb a férjemmel együtt jöttünk, most, hogy ő fekvőbe­teg, csak magam. Volt úgy, hogy ott­honról elszaladtam ide megpihenni, új erőt meríteni — mondja Emi néni, Had­nagy Károlyné. A nyugalmat adó ház megbújik a fák között. A piciny épület negyven idős ember második otthona: itt a Gyermek­téren töltik napjaikat az angyalföldi öregék. — Legtöbben a megnyitás óta rend­szeresen járnak, főleg olyan idős, ma­gányos emberek, akiknek nincs hozzá­tartozójuk, s nem tudják magukat ellát­ni. Megszerették a közösséget. A ma­gányt idősen, tehetetlenül még nehe­zebb elviselni — mondja Molnár Margit védőnő, az otthon vezetője. Ettől a magánytól, az egyedülléttől akarták a kerület kommunistái, KISZ- esei, vöröskeresztesei, népfrontosai megmenteni az öregeket. Vállalatok, szövetkezetek, kiskereskedők, magáno­sok küldték el adományaikat a Vörös- kereszthez. — A megnyitás óta tag vagyok. Szí­vesen jövök. Aki még nem tudja, mit jelent az, hogy nincs kihez szólni, nincs kivel felidézni az emlékeket, megosz­tani az örömet és a bánatot, az elgon­dolni sem tudja, mit jelent nekünk ez az otthon. Már majdnem beszélni is el­felejtettem. Mióta idejárok, újra élek — mondja csendesen özvegy Wolf Jó- zsefné. A pártoló tagsági bélyegekből és egyéb adományokból mintegy négyszázezer forint érkezett a Vöröskereszthez. Az Elektromodul Vállalat adta a bútorok zömét. A Róbert Károly körúti kórház­ból hozták a virágokat. — Csak azt láttam — eleveníti fel Gizi néni, Kelemen Alajosné az emléke­ket — hogy egy nem mindennapi dolog történt. Az ünneplő tömeg, virágok. A volt raktárépület is más lett. Bementem a tanácshoz, megkérdezni, hogy mi épült itt? Azt mondták, hogy öregek napköz otthona, s hogy számomra is van hely. Nagyon szeretek itt lenni az­óta is. Végleges megoldás mindany- nyiunknak egy bentlakásos otthon len­ne. Mert amíg el tudunk járni, addig jó, de ha betegek leszünk, ki ápol majd bennünket? A körzeti orvosok hetente járnak az otthonba, ellenőrzik az idős emberek egészségi állapotát. Gyógyszert írnak, tanácsot adnak. Az Irodagéptechnikai Vállalat Forgách utca 14. szám alatt dolgozó „Március 8” női brigádja a leg­hűségesebb. Gyakori vendégek. Évente egyszer vacsorával is megvendégelik az idős embereket. Névnap, nőnap, kará­csony sem múlhat el nélkülük — soha nem jönnek üres kézzel. — Az emlékek nagyon fájnak. Mene­külök az otthonomból, mert két éve an­nak, hogy egyedül maradtam, s nem tudom kiheverni — emlékezik könnyes szemmel özvegy Szeszenka Istvánná. A férjem meghalt, s ha nincs ez az otthon, ez a közösség, megváltam volna az éle­temtől. De itt vigasztalást és szeretetet kaptam. Ez azóta az én igazi otthonom. A napi program kötetlen. Délelőtt tíz óra körül érkeznek az öregek. Ebédig kézimunkázás, olvasás, rádióhallgatás, esetleg tévézés tölti ki az idejüket. Egy óra után, amikor, vége az ebédnek, csendes pihenő. Két órától pedig már gyorsan repül az idő. A programok: kö­zös mozilátogatás; havonta egyszer a Láng Művelődési Ház rendezésében TIT előadók keresik fel az otthont; ja­nuárban „Muzsikáló városok”, február­ban „Eger műemlékei”, márciusban „Erdők, mezők virágai” lesz az előadá­sok témája. özvegy dr. Fröhlich Vilmosné kilenc­venéves. Kísérővel jár az otthonba, de egyetlen percet el nem mulasztana: — A nap legnagyobb részét itt töl­töm. Jó itt, de szeretnék egy bentlaká­sos otthonba kerülni... — Annak idején bementem a tanács­hoz egy kis protekcióért. Kértem ve­gyenek fel bennünket. Azt felelték, nem kell ide protekció, hiszen értünk és a hozzánk hasonlókért jött létre az ott­hon — meséli Bajzák Zoltán bácsi, aki kezdettől fogva feleségével együtt tölti napjait a napköziben. Az otthon mintegy kétmillióba került. Azt azonban nem lehet pénzben kife­jezni, hogy milyen értéke van a közös erővel létrehozott napközinek. Sz. M. ANGYALFÖLD 11 (Hegóczki Ferenc felv.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom