Angyalföld, 1977 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1977. november / 4. szám
Angyalföld az irodalomban Illyés Gyula: Beatrice apródjai (részletek) i Gömb utca és a Petneházy utca /1 oly éles szögben találkozik, mint egy hajóorr. A telekspekulációval társult bérházspekuláció külsődlegesen sem mindennapi épület alkotására bírta itt a korszak architektúráját. A magában álló, már akkor elhanyagolt, csúnya, egyemeletes ház a Váci útról nézve olyan volt, mint egy hetyke kis hajó. Főleg este, amikor az egymáshoz szorított lakásokban összezsúfolódott lakók minden helyiségben gyújtottak valami fényt, ha csak valamicskét is. Egy bátor óceánjáró ott az éjszakára vaksötét raktárak és gyártelepek között szinte mozgásban, a jövő felé. Keresztanyám szava nem volt puszta kérkedés, hogy ott „jobb emberek” is laknak. Azok a legjobb emberek is proletárok voltak. Proletárok! Vidéki hangok csiszolta dobhártyámat itt érintette először ez a szó. Itt elmémet először e szó kemény tartalma. A Petneházy utcán túl kifelé még volt egy utcatábla. Düledékeny faoszlopon: Frangepán utca. Azt elhagyva, az utcaneveket legfeljebb a kataszteri hivatal tartotta számon. A helyszínen az ember első lépéssel arra a Rákos-szántóra vetette a lábát, amelyen még Kisfaludy is dicső történelmet siratott. Homok, mocsár, egy-két földkunyhó, viharposta deszkabódé. Itt-ott némi kertészet. Arrébb a Rákos-patak, néhány dűlő kukorica és búza. Különben fehér folt a térképen. Ügy értve, hogy a városnak még azon a 1910-es térképen is, mely az úgy-ahogy lakott területeket rózsaszínnel jelöli, itt egybefüggő mezőny. A Dunával párhuzamos Váci úton a Wörner-gyártól el a Csavargyárig csupa olyan angol, belga, svájci tervezésű, nagy gépüzem, mint például a Schick és Nicholson. S mindennek háta mögött, de olyan közvetlenül, hogy a salakot odahányták és a munkások a rövid ebédszünetben odatelepedtek ki a bögrében hozott ebédjükkel a térdükön, az a minden értelemben sivár síkság, amely azt lehelte: a kínai falig tart. Ez volt a Tárnái. Elképzelhető, milyen paradicsom a túlzsúfolt proletárlakások serdületlenjei- nek. De még a serdültebbeknek is, De még azoknak is, akik az inaskodásból kiserdülve már komoly segédként, nem mezítláb, hanem cipőben jártak ide, s nem rongylabdát rúgtak, hanem fölfúj- hatót, s telente még korcsolyát is kötöttek. U nokabátyáim a Gömb utcai kapun kilépve nem balra, hanem jobb felé, ilyen világban, ilyen sajátos nevelőtelepre fordultak velem már az első alkalommal. Akkor már mindketten fölszabadultak, segédlevelesek voltak. Négy év óta nem láttuk egymást (vagy csak egy-egy napra, a tágabb családi nász- és gyászeseményeinél), de a hajdani féltestvéri kapcsolatba azonmód visszazökkentünk. A régen is oly olajozottan járó fogaskerekek most még könnyebben, szaporábban forogtak, az ő jóvoltukból, s érdemükből. Nekik volt átadnivalójuk. Korán mentek el, de még jókor megjöttek. A műhely nem merítette ki őket, jobban mondva fiatal erejükből futotta még bőven azután való test-lelki tevékenységre. Napirendjük úgy kialakult, érezhetően már régebben, s valóban olyan volt, akár egy okos intézet növendékeié. Megmosakodtak, s már hangzott az ablak alatt a fütty, vagy siettek ők más ablakok alá füttyentgetni, hogy ki a rétre. A rét után meg föl az otthonba. A Rákos-patak két oldalát nem szegélyezte oly szív nyugtató fasor, s oly üdezöld pázsit, mint a költői Cam folyócskát, bár valamicske fű itt is akadt, akár a társas leülésre, és még a fűzfabokrok is szolgáltak célt némi játékra és röpke csókra. D e az otthonban könyvtár volt, vitaszoba, előadóterem és olyan elme- és jellemformáló szellem, amely okkal idézheti azokat a híres — iellemedzésre létesült — college-ek eredendő légkörét. Évszakonkénti menetrendje, csaknem órarendje volt, menynyi időt töltött unokatestvéreim együttese a szabad ég alatt a réten, s mennyit fedél alatt a szakegylet helyiségeiben. Honnan szállt az Angyalföld e szűkebb tájára a maga külön neve, s mit is határolt pontosan ott ez a szó, hogy Tripo- lisz? Még a munkásmozgalmi kézikönyvek is — nem szólva az Üj Magyar Lexikonról — e néven csak a föníciaiak ál- pította libanoni kikötőövet ismertetik. Az angyalföldi Tripolisz az észak-budapesti proletárság nyomortelepe, s ugyanakkor kifüstölhetetlen védvára volt. Az alsó félkörében ez övezte a szarmata síkság Tprnai-rét nevű nyúlványát: ennek bennszülötteiből került ki a század elejétől fogva a gyárak és munkásotthonok legharciasabb inasutánpótlása, majd legöntudatosabb szakmunkásifjúsága. A kisded halmot, mely a hatalmas rét közepe táján emelkedett, afféle don- zsonnak minősítheti az emlékezet. Az évszak szerinti sötétedés közeledtével ide sereglettek össze az addig szerteszét kószáló ifjús népségből azok, akik hetenként legalább kétszer — de szombatonként mindenképpen — innen a Váci úti otthonba indultak. Mint élgárda. Egyesülni a környék más ilyenféle élenjáróival. Már első megjelenésem köztük, akár a réten, akár az otthonban, ahogy unoka- testvéreim mögül előkullogtam, egyenlő volt a befogadással. — Hol dolgozol? kérdezte legfeljebb, akinek új arc voltam. Hogy jómagam nem vagyok inas, hogy pestinek is csak egy-két naposhetes vagyok, s végül, diák vagyok: az sem változtatott a dolgon. N em volt ritkaság már négy középiskola után állni szakmába. Szaporodtak az iparágak — a vésnököké, a műszerészeké —, ahol ez már föltétel lett. Versenyt loholni a labda nyomában, aztán szerencsésen „átpasszolni”, teremt csaknem olyan rögtöni bajtársiasságot idegenek közt is, akár egy közös csatatéri hőstett. Riadóztam Pesttől. Úszni úgy tanultam meg, hogy Simontomyán a bőrgyár előtt állandóan ott lebegő_ tutajról pajtásaim újra meg újra belegáncsoltak a Sióba. Mennyi prüszkölés, meg szívdermedés, amíg a „talp” (ez volt az áztató tutaj neve) felső végétől elevic- kéltem az alsóig. Most mint a halak között! Még a figurákat is mutatva. Főleg, az estére mindig zsúfolt otthon termeibe és folyosóin. Főleg, amikor szinte a bőrömön érezni kezdtem, hogy ... de suhanjanak csak még egyszer Cambridge felé. Angyalföld! S ahol még annyi emlegetést érdemelne várostelepülésként a Százház, a Tizenháromház, aztán a várként körülkerített gyárak, gépraktárak. S külön megbámúlnivalóként a part nagyságú ócskavastelepek, amelyek rozsdafedte, valaha rejtelmes célt szolgáló kis és nagy tárgyai közt az ifjú szem úgy jár ide s oda, mint Allipe-é a Csodaországban. Főleg persze egy gépészkovács fiának a vasak közt mégsem egészen járatlan szeme. Az ember idősödve fedezi föl hajdani élményeit elevenítgetve, hogy hány szülőföldje is lapul a szívében. A tolnai tájak után véletlenül kaptam ráadásul a balatonit (bekerülvén egy tihanyi nyári házba). Ennek szépségeit nem kell nyomozni. Egyre jobban kívánkoznak tudatomba mindannak az újfajta szépségnek elemei, a vaskos valóságnak mindaz a meggyönyörködni és fölfedezniva- lója, amit Angyalföldről hordok magamban. 18 ANGYALFÖLD
