Angyalföld, 1977 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1977. április / 2. szám
Taróczy Balázsi „Jó versenyzőtípus vagyok..." Az utcán többen Is megfordultak utánunk. Azt hiszem hiba lett volna arra a következtetésre jutnom, hogy miattam tették — sokkal inkább vendégem, beszélgetőpartnerem vonzotta a lányok szemét. Mindebből persze csak annyi derül ki, hogy Taróczy Balázs jóképű fiú. Semmi több. Nem, nem, ez azért túlzás. Magyar- országon csaknem mindenki tisztában van azzal, hogy Taróczy Balázs teniszező. Jó neve van. Legalábbis itthon. Hogy külföldön? Nos, azt hiszem túlzás nélkül állíthatjuk: ott is. A legtöbb országban a tenisz a legnépszerűbb sportágak közé tartozik. Százezrek űzik — versenyszerűen és hobbiból — és még többen nézik. A nagy tévétársaságok gyakran tűzik műsorra tenisz- versenyek közvetítését — külföldön sokkal többször kerül képernyőre Taróczy Balázs, mint itthon. — Rengeteget nyilatkoztam már idegen riportereknek, s számos mérkőzésemet közvetítették már — mondja nem nagyképűen csak egyszerű tényként. A nagyképűség egyébként nagyon messze áll tőle. Nincs eltelve önmagától. Ügy tartja magáról: teniszező, aki itthon a jók közé tartozik. A világon számtalan hasonló, vagy jobbképességű játékos van. Persze ez újabb túlzás. Mert ha hinni lehet a világranglistának, akkor Taróczyn&l pillanatnyilag csak har- mincketten jobbak, ö a harmincharmadik. Ez a rangsor az eredmények alapVasasnak az 1976/77-es bajnokságban már az első helyet kellett megpályáznia. De miként vágjanak annyi baljóslatú ősz után az új idény elé? „Ha sikerülne a lélektani gátakat áttörni, s jól kezdeni a bajnokságban, minden a terv szerint alakulhat” — mondta akkor lllovszky. Igen ám, de a terv nem tűri a „ha” szócskát. Ezt annak idején szóba is hoztam, az edző azonban válasz nélkül hagyott. Azóta eltelt az ősz. A Vasasnak jól sikerült a rajtja, igaz, kedvező sorsolással, de mindvégig versenyben volt a dobogós helyezésekért. Most áprilist írunk, s a Fáy utcai gárda a harmadik helyen áll. A java azonban még hátravan: a rangadókon szerezhet annyi pontot, hogy befogja ' vetélytársait, az Ü. Dózsát és a Ferencvárost. Angyalföld szurkolói optimistán nézhetnek a tavasz elé. Vajon miként sikerült elérni a változást? Azt tudtuk, hogy jó játékosanyaggal rendelkezik a csapat: Mészáro.s, Török, Kántor, Müller, Kovács, Váradi, Zombori tagjai, vagy tagjai voltak a válogatottnak, az utánpótláskorúak közül is bekerültek már néhányan a korosztályuk válogatottjába. A korábbi gyöngélkedés más okokra, elsősorban morális problémákra vezethető vissza. Szinte alig telt el olyan idény, hogy ne ANGYALFÖLD ján áll össze. Ettől még nyugodtan kikaphat a nála gyengébbnek minősített teniszezőktől (mint ahogy elő is fordul), de meg is verheti az előkelőbb helyen állókat (Ez utóbbira példa a fedettpályás Európa Kupában lejátszott, angolok elleni mérkőzés. Cox-ot Port Talbotban, és a Körcsarnokban is legyőzte: Cox a ranglistán 16. helyen áll...) — Tényleg, Balázs, milyen teniszezőnek tartod magad? — próbáltam frappánsan feltenni a nyilván többszázszor elhangzott kérdést. — Tehetségnek? Kiugró tehetségnek? — Most, ha szerény akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy... nem is tudom... Az igazság az, hogy egyik nap így a másik nap úgy érzem. Alapvetően van érzékem a játékhoz, tehát tehetséges vagyok. Mint még sokan ebben az országban. Hogy kiugró tehetség? Amikor megy a játék, „menőket” győzök le egyenesen őstálentumnak hiszem magam. Máskor meg, ha nálam gyengébb előtt kell fejet hajtanom, úgy érzem hibáztam amikor egyáltalán teniszütőt fogtam a kezembe. — Ezek szerint hangulatember vagy? — kérdeztem, pedig tudom, hogy nem az. — Nem. Kiegyensúlyozott embernek érzem magam. De, mert ez is játék, ahol vesztesek és győztesek vannak, természetesen az eredmény befolyásolja a hangulatomat. De a kudarctól nem leszek durvább, vagy udvariatlanabb. Csak rosszkedvű. — Hatéves korod óta teniszezel. Ollett volna több játékossal is baj, ne sértették volna meg néhányan a fegyelmet. (Emlékezhetünk Váradi, Müller, Komjáti vagy éppen Mészáros „zűrös ügyeire”.) Ezek mindig megzavarták a csapat egységét, s bármennyire is sikerült jó, tehetséges helyettesről gondoskodni, az egyensúlyt nem lehetett helyreállítani. 1976—77-ben azonban — úgy tűnik — sikerült megszilárdítani a fegyelmet. Mészárossal ugyan ezúttal is voltak gondok, de a többi „fenegyerek” megszelídült, vagy legalábbis beállt a sorba. Váradi Béla, amióta a Vasasban játszik nem zárt még ilyen jó idényt és Müllerről is rendre az szerepelt a tudósításokban: „jól, szív vei-lélekkel küzdött”. Alighanem lllovszky Rudolf is nyu- godtabban ül ma már a kispadon: ama bizonyos angyalföldi szív éledezőben van. Természetesen még messze a végállomás, s lehet, hogy az idén a hároméves terv még nem teljesül. A recept viszont már ismert s ez nagy lépés ahhoz, hogy a kiáltás ismét zúghasson a Fáy utcai lelátón: „Bajnokcsapat!” De csakis akkor, ha nem lazítanak a gyeplőn! Ellenkező esetben minden marad a régiben, a Vasas újra visszasüllyed középcsapattá. Az összes terv ellenére., N. P. vastam, hogy átlagban — beleszámítva a versenyidőt is — öt-hat árát edzel. Nem unod? Nem tett fásulttá az örökös teniszezés? — Te unod az újságírást? — Hát, vannak napjaim, amikor nagyon. — Na látod, nekem is. Mondjuk a háromszázhatvanötből harminc. — Huszonhárom éves vagy: kevés ember mondhatja el magáról, hogy olyan sokat járt külföldön, mint te. Hányszor jártál például az Egyesült Államokban? — Hatszor. — Hol nem voltál még? — Afrikában és Bulgáriában. — Erre is csak azt tudom mondani, amit az előbb: huszonhárom éves vagy. Egyszer eljuthatsz még Bulgáriába is... Nevetünk. Én a magam viccén — természetesen. De Balázs is érzi az iróniát, nem sértődik meg. Jókedvű fiatalember: a mosolyt mutató arca az igazi. (Lehet, hogy mindez nem vágja mellbe az olvasót. Én is csupán azért írom le, mert mindezideig két típusú teniszezőt ismertem: a szikár, rezzenéstelen, mondhatnám faarcúakat és a hisztiző, állandóan vitatkozó méregzsákokat. Taróczy egyik táborhoz sem tartozik.) — Jó vensenjfeőtípus vagyok. Tudok figyelni, s nem zökkent ki az ellenfél esetleges hőbörgése. (De térjünk vissza a külföldi utazásokhoz. Taróczy 1976-ban mindössze három hónapot töltött Magyarországon.) — Milyen alapon utazol egy-egy versenyre? Meghívnak, vagy valaki megjelöli a számodra fontos viadalokat? — Versenyre senkit sem hívnak. A nemzetközi tenisz-szövetség az év elején kiad egy versenynaptárt — nevezési határidőkkel. Én kijelölöm, hogy melyeket ítélek fontosnak, megbeszélem az edzőmmel, a szakosztályvezetőimmel, egyeztetjük a hazai programmal, s aszerint nevezek. — Ezt minden teniszező megteheti ? — Tulajdonképpen igen. Csakhogy ezekre a tornákra magamnak kell fedezni az útiköltséget, szállást stb. Na- mármost — ez egy kicsit komplikált, de megpróbálom elmagyarázni — mindenütt felállítanak egy táblát. Ez lehet hatvannégy játékosból álló, vagy kisebb. Aki ezen rajta van — s ezt a pillanatnyi világranglista dönti el — az pénzt kap a rendezőktől. Még ha az első fordulóban ki is esik. (Ha továbbjut, természetesen több dollár üti a markát.) Szerencsére én rajta vagyok a táblán. De akik lemaradnak róla, azoknak elő- versenyen kell indulniok. S ha ott kiesnek — úszott a pénzük. Számukra tehát meglehetősen nagy a kockázat... — Ezek szerint te most nem panaszkodhatsz az anyagi körülményeidre ... ményeidre... — Nem. Most „fut a szekér”. — A teniszen kívül mivel foglalkozol? — Tanulok. A Közgazdaságtudományi Egyetemen harmadéves vagyok. — Ebben a sportágban, a teniszben nem szokás, hogy más egyesületbe csábítanak valakit? — Nem annyira. — Ha különösen kecsegtető ajánlatot kapnál, mennél? — Nem. Jól érzem itt magam. Németh Péter 21
