Angyalföld, 1976 (1. évfolyam, 1-2. szám)
1976. november / 2. szám
, Veterán-emlékek i s .r.V'r;.rt«vi„ r * .j«!**"* *0ß ««tMyotósa céljából 1919. évi !•- ! napján reggeli órakor . .-'civtí ; -- ® a IV., Károly-kOrút 28. (Központi Vát- ávv) il. emelet 42. jútyszáiii alatt működő sorozóbizottság előtt okvetlenül jelenjei m i. Ha a parancsnak nem tesz eleget, ka i nai forradalmi törvényszék elé kérőt. Budapest, 1919. évi hó . y< j v./' Budapest főváros kfotpont» forrwlalmi 4.4a; oXcvá l .uöriit r 'űv&s wfr*l étkatoaataatoiwaketeftteég«; jjJrfctoi óror <(ir ;ziasBo.it -rmvi*>:. <ar -.-or, „«&« . sav vo Ágoston Péter s. k, ..................... <y. síné* Ér dekes dokumentum jutott el szerkesztőségünkbe: egy 1919. március 27-én aláírt parancs, melyben Budapest központi munkás- és katonatanácsa szolgálatra osztja be Forgács Béla tartalékos hadnagy elvtársat. Forgács Béla jó ismerősünk — irtunk már róla, s gyakran találkozhatunk vele a Hazafias Népfront Veterán Klubjának összejövetelein. Bár már nyolcvanéves,- agilitása ma is bámulatra méltó, testi és szellemi frisseségét sokan megirigyelhetnék. Élete kész regény, melyből minden beszélgetésünknél újabb fejezeteket ismerhetek meg: „Ezzel a paranccsal Bokányi Dezső mellé osztottak be s mint az ötszázak Tanácsának tagja, vele is dolgoztam egészen katonai behívásomig. A fronton, előbb századparancsnok voltam, majd Kassa bevétele után zászlóaljparancsnok lettem. A dicsőséges 133 nap után, ezer és ezer elvtársammal együtt én is a Prónay—Héjjas pribékek kezébe kerültem: elfogtak, s anyám zokogó könyörgésére csak annyit válaszoltak; hogy a Parlament közelében majd megtalálhat, hiszen „csak füröszteni visznek a szép Dunába...” De nem oda, hanem a fehér-terroristák egyik főhadiszállására, a Britanniába vittek: megkínoztak, összevertek, gyertya lángjánál „pirították” a talpamat s nem sok kétséget hagytak afelől — innen élve aligha kerülök ki... Csodával határos módon menekültem meg. Csoda? Tulajdonképpen nem is az, sokkal inkább egy ember bátorsága, tisztessége játszott főszerepet a történtekben. A Britannia főportása, aki szüleim szomszédságában lakott, ismerte Prónay adjutánsát, s hajlandó volt egy nyilatkozatot aláírni arról, hogy én vörösparancsnok sohasem voltak. Az életét kockáztatta... Tudtam, Pesten nem maradhatok — elindultam az osztrák határ felé. Keser-. vesen, nagy izgalmak közepette, de sikerült átszöknöm — elkezdődtek az emigráció keserű évei. Bécs, Berlin, Zürich voltak a főbb állomások... Csaknem öt évig vándoroltam, míg 1924 novemberében — megint csak a határon átszökve — hazajöttem. Itthon sok mindennel megpróbálkoztam, s végül az újságírásnál kötöttem ki. Dolgoztam az „Újság"-nál, vidéki IRODALMI SÉTÁK Járjuk a nagyvárost... Ahogy elhagyjuk a nagykörút ívét fogynák a polgári Budapest cirádái a falakról, a „Műemlék” feliratú táblácskák, s csak néhol őrzi — őrizheti — az utókor egy-egy nagynevű angyalföldi művész. író emlékét. Annál értékesebbek ezek számunkra. Rendhagyó irodalmi sétánkat Kassák Lajos „vezeti” — az ő Angyalföldjére kalauzolnak sorai, arra az Angyalföldre, melynek bérkaszárnyáiból a kiűzetés fenyegette nap mint nap a proletariátust, őt magát is. A nevezetes laklapokat tudósítottam, s végül a „Reggel” című, erősen ellenzéki lapnak lettem a munkatársa. Egészen addig dolgoztam itt míg a fasiszta kormányzat a lapot meg nem szüntette, s engem a többi munkatárssal együtt, be nem vonultattak. Jól bevált módszere volt ez akkoriban a politikai ellenfelek eltüntetésének .. Megint szökés — Mosonmagyaróvárról. 1944 októberének végén néhány társammal és az általam megagitált két fegyveres őrrel érkeztünk meg Pestre. Együtt maradtunk, s hamarosan sikerült kapcsolatot teremtenünk az illegális mozgalommal. Hamis papírokat gyártottunk egy Lovag utcai kis nyomdában — ezek segítségével először is mindannyiunkat tisztté léptettük elő. A kinevezésen a titokzatos szövegű bélyegző: „Légoltalmi Vészsíp Parancsnoksága”. „Parancsunk” szerint jogosultak voltunk szolgálatunkat polgári ruhában ellátni, műszaki ellenőrzést végezhettünk s szükség szerint igénybe vehettünk segítséget is. „Segédcsapataink” természetesen, mindenkor a buj- kálókból, katonaszökevényekből verbuválódtak. Sok, nagyon sok életet sikerült így megmentenünk: a „Légoltalmi Vészsíp” papírjaival még a Rökk Szilárd utcai „halálházból” és a Keleti pályaudvari esendőrparancsnokságról is sikerült egy-egy megkínzott, halálra szánt embert kihozni... A csoportban tevékenykedett dr. Pogány Kálmán is: a Tanácsköztársaság idején ő volt a dandárcsoport-parancs- nokom. öccsével, Istvánnal együtt ő rejtegette a legendás hírű 31-es ezred zászlaját regényes körülmények között, az állandó életveszélyt is vállalva. A zászló, mely ma a Munkásmozgalmi Múzeum egyik kiállítási tárgya, 1944- ben néhány hónapig nálam is volt. A felszabadulás napján azonban ismét Pogány Kálmán emelte magasba: azzal köszöntötte az első szovjet harcosokat...” bérsztrájkot — „Angyalföld” című regényén kívül — versben megörökíti i Mondd csak fiam! Mi lesz már velünk? Ma elfogyott az utolsó falat Holnapra nincs amit együnk. Nyakunkra nőtt a házbér Mert ha fizetni nem bírunk A háziúr is dobra veri érte Fejünk alól utolsó vánkosunk. S megírja azt is, milyen világból fenyeget kilakoltatással a „nincs”: „Egyszerre mintha a világ közepén állnék. Kemény gránitköveket érzek o talpaim alatt, emberek, állatok, nehézkesen csámpázó szerekek, biciklik és autók nyüzsögnek ide-oda, s a telitűzű nap ragyog felettem. Már otthon vagyok, ugyanazon a környéken, ahol harminc év óta élek. Itt végződik Lipótváros és itt kezdődik az Angyalföld.” — Az érdes bölcső, izzító kohó, sokarcú emlékeztető, angyali álmok és pokoli valóság földdarabja. J Ez ifjúsága otthona? „Ahol hajszoló robot töri az embereket, ahol verítékben és olajban futnak a gépek, ahol sárga, hideg bérkaszárnyákat falaznak egymás mellé egyre végtelenebb sorokban; a járda szélén megfüstölődött, cse- nevész fák álldogálnak, kevés rajtuk a 10 ANGYALFÖLD KOCKÁZTATOTT ÉHETEK
