Ferencváros, 2011 (21. évfolyam, 1-6. szám)
2011-03-04 / 5. szám
4 KULTÚRA Ferencváros 2011. március 4. MOZISAROK A félszemű Bábelőadás óvodásoknak A sünteknős - a Stúdió „K” előadása Tíz Oscar-díj-jelölés nem kevés, még abban az esetben sem, ha az utóbbi években egyértelművé vált: az Amerikai Filmakadémia döntéseit egyre inkább üzleti szemlélet jellemzi. Jelen esetben a kivétel erősíti a szabályt. A félszemű a tíz Oscar-díj-jelölésből egyetlen szobrot sem tudott megnyerni. Ethan Coen és Joel Coen az új generációs amerikai filmgyártás talán legtehetségesebb alkotói. Egyedi látásmódjuk, meghökkentő elemekkel zsúfolt film- és formanyelvi megoldásaik, a különböző műfajok disszonáns, mégis bravúros kohézióba történő integrálásának eredményeképpen egyedi alkotásokat készítenek. Új filmjük, A félszemű (amelynek a közhiedelemmel ellentétben nincs túl sok köze az 1969-ben készült, John Wayne nevével fémjelzett westernklasszikushoz) korábbi munkáikhoz hasonlóan egyszerre izgalmas és elgondolkodtató mozgóképcsemege. Wayne anno Oscart kapott teljesítményéért, most a címszereplőt alakító Jeff Bridges is megérdemelt volna egyet, de mivel tavaly már nyert az Őrült szív züllött countryénekes figurájának hibátlan megformálásáért, várható volt, hogy idén nem duplázik. A félszemű ízig-vérig klasszicizáló western, a műfaj határain belül széles spektrumon mozgó darab. Egy fiatal, mindenre elszánt lány, Mattie története (a 15 éves Hailee Steinfeld lenyűgöző bemutatkozása), aki felbérli Rooster Cogburnt (Jeff Bridges ismét zseniális), egy lecsúszott, elhízott, whiskyvedelő, egyik szemére vak fejvadászt, hogy kerítse kézre édesapjának gyilkosát, egy bizonyos Tom Chaney-t (Josh Brolin tenyérbe mászó bravúrja). A küldetésben azonban a bosszúéhes Mattie is részt akar venni. Chaney-t egy, a texasi kormányzó által felbérelt fejvadász, a kissé pipogya LaBouf (Matt Damon pályafutásának egyik újabb csúcspontja) is üldözi, mert Chaney abban az államban is gyilkolt. A háromfős csapat elindul, és egyre vadabb vidékeket átszelve, hajtóvadászatuk végén utolérik az időközben veszélyes haramiákból álló bandához csapódott Chaney-t. Az igazi megpróbáltatások azonban csak ekkor kezdődnek... Aki folyamatos lövöldözésekkel, coltpörgetésekkel teli filmre számít, csalódni fog. Igaz, a filmben van egy-két elképesztően feszesre komponált, realisztikusan leforgatott tűzpárbaj, eddig még nem nagyon látott, rendhagyó megoldásokkal. (Például éjszakai sötétben, szinte vaktában tüzelve, vagy éppen a film végi nagy összecsapásban, fényes nappal, nyílt terepen, egymás felé vágtatva, az utolsó töltényig ürítve a tárat.) A félszemű egyszerre western és filozofikus hangvételű utazás, amely az emberi lélek mélyére vezet, a bosszút és annak hatásmechanizmusait vizsgálva. Coenék nem tagadták meg önmagukat, és a művész-, valamint a közönségfilm határmezsgyéjén egyensúlyozva rabul ejtő darabot forgattak, amelyen (a nem kifejezetten hepiend lezárást követően) még sokáig morfondírozik a néző. És az alkotók célja (csakúgy, mint eddigi filmjeik esetében) pontosan ez volt. A félszemű kétségtelenül az eddigi legkönnyebben befogadható Coen-film, bár a tőlük megszokott polifon történetmesélés továbbra is domináns. Ugyanakkor ez az eddigi legdrágább filmjük is. A 38 milliós büdzsét Spielberg stúdiója biztosította, és valószínűleg ő volt az, aki szorgalmazta a populárisabb irányvonal és hangvétel felé nyitást. A taktika bevált. A film világ körüli összbevétele már 200 millió dollár felé közelít, a szakma és a közönség rajongása övezi mindenhol, ahol bemutatják. Ugyanakkor valószínű volt, hogy idén a kissé túlértékelt Colin Firth-film, A király beszéde tarol az Oscar-gálán, tekintettel a mögötte lévő, elképesztő lobbira. A félszemű stábja tehát az idei nagy vesztes, és közöttük is van valaki, akit munkáiért eddig már kilencszer jelöltek Oscar-díjra, és még egyszer sem kapta meg. Ő az egyik legjobb kortárs operatőr, Roger Deakins, akinek jelen esetben is csodálatosan fényképezett jelenetsorokat, ötletgazdag kameramozgásokat, hibátlan képkompozíciókat és mesteri beállításokat köszönhetünk. Már csak az ő kiváló képei miatt is érdemes megnézni a filmet, a többi alkotó bravúrja csak ráadás. Vagy fordítva. Roger Deakins szürke eminenciásként eddig számtalan jobbnál jobb film felejthetetlen képi világát ál- modta-alkotta meg. A félszeműért végre egyértelműen megérdemelte volna azt a finoman szólva is túldimenzionált szobrocskát. Sajnos nem így történt. Cs. D. Januárban mutatta be a Stúdió „K” a Kipling meséjéből készült bábjátékot, A sünteknőst. Az előadás a legkisebbeknek, az óvodáskorú gyermekeknek szól, ugyanúgy, mint a tavaly bemutatott másik Kipling-mese, A kíváncsi kiselefánt. Jó érzés látni, ahogy vasárnap délelőtt 11 óra tájban felpezsdül kicsit az ilyenkor még szendergő Ráday utca, és nagykabátos kisgyerekek sietnek apa, anya, testvér kezét fogva a Stúdió „K” irányába. Abba a színházba igyekeznek, amely évtizedek óta tudatos műsorpolitikával alakítja gyermekeknek szóló repertoárját, hogy becsalogassa és kinevelje a jövő közönségét. Évente legalább egy új bemutatót tartanak a gyermekeknek, és mindig a klasszikusokból, mindig a legértékesebbek közül választanak. Különleges bábelőadásokat készítenek, amilyenek másutt nemigen láthatók. Itt a bábokat mozgató színészek nem bújnak paraván mögé, hanem a színen vannak, látjuk őket, ahogyan mozgatják a kis szereplőket, ahogyan beszélnek, énekelnek helyettük. A Tünet Együttes és a holland-osztrák united sorry (Frans Poelstra, Robert Steijn) közös produkcióját mutatták be február 24-én a Trafóban. A Propaganda! a verbális színház és a performance határán mozog, illetve ezek keveréke. Határeset más szempontból is: nem könnyű eldönteni, hogy amit látunk, művészet-e, vagy csupán blöff. Szokatlanul nagy, hangos propaganda közepette készült ez a produkció. Hetek óta lehetett hallani utcai rendezvényekről, koreog- rafált felvonulásokról, ahová párnákra írt szlogeneket vártak a résztvevőktől, az interneten is szerveződött a produkció, és a Tünet Együttes vezetőjét, Szabó Rékát is többször hallhattuk nyilatkozni az előadás céljáról. Arról, hogy a szerzők újragondolják a politikai közbeszédet, és megpróbálják ezzel szemben megalkotni a hétköznapok propagandáját. Megmutatni, hogy az egyszerűnek látszó dolgok, szavak, mozdulatok, események sokkal bonyolultabbak, mint ahogyan azt a kampánycélokat szolgáló politikai propaganda látja. Pedig a Trafó előterében szétszórt kék párnákra felírt és a falra kivetített hétköznapi propagandaszlogenek látszólag igencsak egyszerűek, megkockáztatom, blődek. Az „ültess bogarat!” vagy az „elég egy meggy!” azonban annyira különbözik a politikai pártok jelszavaitól, hogy az ember kíváncsian várja, mit is lehet ezzel majd odabent, a színházteremben kezdeni. Ott a free speak, a szabad beszéd mikrofon által közvetített lélegzetét halljuk meg először. Egy takaró alatt fekvő lány az, rózsaszín cipője szinte világít a színpad közepén. Aztán elveszik a mikrofont S hogy milyen magas színvonalon teszik ezt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a valószínűleg legtöbb elismerést, díjat kivívott magyar színházi előadás éppen a Stúdió „K” egyik bábjátéka, A rettentő görög vitéz. Míg a görög mondák világába kalauzoló sikerdarab inkább a kisiskolásoknak szól - bár a felnőttek is remekül szórakozhatnak rajta, ezt tanúsíthatom -, a két Kipling-mese már a kisebbeket, az óvodásokat is elva- § rázsolja. A bátrabbak ülhetnek | egyedül is az oldalszoba néző- 1 terén a padlóra helyezett nagy | laticelpárnákon, a félénkebbek m meg hátul vagy oldalt, apa-anya öléből figyelhetik az előadást. És töprenghetnek azon, kicsoda-micsoda az a sünteknős egyáltalán. Összezavarodhatnak ők is, mint a szegény kis jaguárgyerek, akit hiába oktat a papája, melyik a sün, melyik a teknős, hogy az egyik szúr, a másik meg kemény. O folyton összekeveri őket, nemigen megy így a vadászat. Annál könnyebben megy viszont a barátkozás. Ugyan minek is kellene e kedves, tüskés a szája elől, lehúzzák róla a takarót, magasba emelik mozdulatlan testét: és a szabad beszéd meghalt (később kiderül, hogy szerencsére csak álomba szenderült), fehér párnákon felravatalozzák, mögötte a szerelvényeket rejtő láda tetejéről gyász- és mindenféle más beszédeket mondanak el. \&n, aki csak néhány szót szól, mások filozofikus fejtegetésekbe bocsátkoznak, vagy az életükről, álmaikról mesélnek. Ki magyarul, ki angolul, mert az előadás kétnyelvű (ellenkező nyelven kivetítik). A kezdet megtévesztő kicsit, mert aztán kiderül, nincs itt semmi történet, se valóságos, se allegorikus. Rövidebb-hosszabb hétköznapi szövegek vannak, mozdulatok, szabad beszélgetések, sok szexualitás, egy anyaszült meztelen fiú zokniban. És a rengeteg mikrofon mellett, mintegy ellenpontként hosszú-hosszú csöndek. És lassú iram. Illetve semmi iram. Az előadás legfőbb célja ugyanis időt adni a nézőnek arra, hogy elgondolkozzon, kifejthesse benne hatását a privát gondolatok propagandája. A politikai propaganda harsányságával, sarkos közhelyeivel szemben a privát propaganda csendes, tétova, homályos értelmű közhelyei. Minden szó, minden mozdulat, minden csend önmagában, önmagáért fontos, nem azért, mert valami politikai jelentése van. Szándékoltan lassú színház ez, hagy időt a nézőnek reflektálni, befelé fordulni, meditálni (a színpadon is ezt teszik néhányan), gyomlálgatni belső útjainkat. ^ „Törd magad!”-szól a számom- | (1) ra legrokonszenvesebb szlogen, a .□ legfontosabb privát propaganda. S Lehet forgatni, ízlelgetni, kinek mit < jelent. Ferencz Zsuzsa és páncélos lények életére törni,; amikor jaguárpapa estére úgyis hoz vacsorát? A három színész, Hannus Zoltán (teknős, jaguárpapa), Nyakó Júlia (sün) és Rusznák Adrienn (kis jaguár) vidáman és nagy rutinnal játssza el a rövid, alig félórás történetet. Az előadás ugyanis épp annyi ideig tart, ameddig egy óvodás figyelni tud. Nem kell félni a sötéttől sem, mert világos van a teremben. Egyáltalán, semmitől A Ráday utcai Képesház Galéria vezetője, Orbán György nemrég megfogalmazta galériájának új koncepcióját. A kereskedelmi galéria lehetőségét rögtön elvetette, mert valójában nem ért hozzá, csak szereti a művészetet, s ezért elsősorban hasznos szeretne lenni, s lehetőséget kíván teremteni a hazai művészeti képzés jelenlegi helyzetének, mestereinek bemutatására. Már ebben a szellemben mutatkozott be az egri Eszterházy Károly Főiskola vizuális művészeti tanszéke egy háromrészes, egy-egy hetes kiállítássorozat keretein belül. Az első héten Kopasz Tamás festőművész mesterképzősei, a MA csoport a vizuális ábrázolás szakról (Nemes Katalin, Fazekas Levente, Hideg Viktor és Vályi Péter) mutatták be friss alkotásaikat. Mesterük büszkén említette művészi önállóságra törekvéseiket. Ez valóban nagy erény egy művész pályáján, és mindegyiküknél jól láthatóan meg is fogalmazódnak műveikben. A második hét az elektrografikusok Szigeti G. Csongor képzőművész vezette „Inkpong” (az ink a tintára, a pong játékosan a pingpongra asszociál) csoportja, akik egy valódi vektorgrafikai feladatot demonstráltak. A vektorgrafika vektorokból, ponsem kell itt félni, hanem nevetni kell Németh Ilona (ő a rendező is) kedves, barátságos kis bábjain, a Kipling-eredetit átdolgozó Gerevich András humoros szövegén, együtt lehet dúdolni a szereplőkkel Mezei Kinga ritmusos dalocskáit. A végén pedig lehet tapsolni, aztán körbeülni a nagy öltöző asztalait, és megfesteni, lerajzolni a friss élményeket. A színház valahol itt kezdődik. Ferencz Zsuzsa tokát összekötő vonalakból állítja össze a képet. A vektorgrafikánál formákból, vonalakból és görbékből áll az eszköztái; ezekkel és jó adag szabad asszociációval egy játék alakulhatott ki. Mint gyermekkorunkban az a játék, amikor úgy írtunk levelet vagy verset, hogy mindenki csak egy sort írt, majd hajtott egyet a papíron, amelyen így csak az utolsó szó maradt látható, és a következő a folytatta. Itt most online kellett vezetniük egy blogot, amelyben grafikai felületekkel kommunikáltak egymással. Igazi „netgenerációs” poénokkal és beszüremkedő street art hatásokkal több mint négyszáz alkotás készült, amelyekből itt kb. huszonötöt mutattak be. A harmadik héten a Noszvaji Természetművészeti Szimpozion és Művésztelep anyagaiból láttunk Erőss István és dr. Balázs István válogatásában érdekes keresztmetszetet. Az a land art művészet, amelyet itt következetesen természetművészetnek vagy tájalakításnak neveznek, úgy látszik, végre már nálunk is gyökeret ver. Elkezdődött a noszvaji barlanglakások újrahasznosítása, és a Farkaskő művésztelepén készített munkák sora is, a dokumentációt nézve; ezt igazolja. Knox Igazi „netgenerációs” poénok és street art hatások jellemzik az alkotásokat Határeset Propaganda! - bemutató a Trafóban Az előadás célja időt adni a nézőnek, hogy elgondolkozzon Három felvonásban Művészeti főiskolások kiállításai A mese az óvodásokat is elvarázsolja, és a felnőttek is remekül szórakozhatnak rajta
