Ferencváros, 2011 (21. évfolyam, 1-6. szám)
2011-01-07 / 1. szám
Ferencváros 2011. január 7. KULTÚRA 5 Pigula az infernóban Schéner Mihály-rajzok a Lyukasóra szerkesztőségében Amióta a kerületbe helyezték át székházukat, csak egyszer, még a költözés után közvetlenül jártam a Magyar írók Egyesületének új központjában, amely a Lyukasóra irodalmi és művészeti lap szerkesztősége is egyben. A szerkesztőség galériaként is működik, és bár ritkán változik a kiállítás, de akkor mindig a képzőművészeti élet egy-egy nagyágyúja az, akit ínyencségként, mint egy finom desszertet, bemutatnak az odatévedő látogatónak. Igazi különlegességeket, a bemutatott művész kevéssé ismert darabjait, esetenként a nagy munkák terveit és vázlatokat, az ötletek megszületésének különböző fázisait találjuk ezeken a kiállításokon. Most éppen Schéner Mihály képzőművész, festő, szobrász, keramikus, bábtervező, művésztársairól sokszor és értő szeretettel író gondolkodó eléggé besorolhatatlan munkásságából, különböző korszakaiból találunk itt mindenféle rajzokat. (Teljesen véletlenül idevetődve, egy rosszízű giccskiállítás után különösen üdítőnek hatott a nemrég elhunyt mester eddig kevéssé ismert munkáit látni.) Schéner Mihály a magyar művészeti élet különös alakja, aki mindig a művész és a művészet szabadságát vallotta. Ennek megfelelően sok műfajban próbálta ki tehetségét. Rajzolt, írt, szerkesztette, faragta, építette, gyúrta, ragasztotta, varrta és mézeskalácsformákba öntötte különböző műveit. Mindig, ahogy a gondolat igényelte, úgy vette elő és alkalmazta a legtermészetesebb módon a kívánt technikát. Ha mégis megpróbálkozunk valamiféle „skatulyába” beszorítani, valahol mindig kilóg. A neoavantgárdhoz kapcsolható expresszív jellegű, időnként erősen szürrealista művek motívumai jellegzetesen európai kötődésűek. A görög-római mitológiából, de a Bibliából is, valamint a középkori legendákból idéz sokszor, mindezt hol kifinomult rajzzal vagy festménnyel teszi, esetenként a magyar kézművességből átemelt vaskos népi technikákkal, például a mézeskalács figurák megjelenése vagy a falusi piac vagy vásár bumfordi, gyermekjátékszerű tárgyainak megidézésével. Különös textilszobraival itthon műfajt teremt. Ezen a kiállításon több korszakából láthatunk műveket. A korai időszakot képviselik a bábtervek és babavázlatok. Nagyszerű Dorottya-tanulmá- nyok ezek. Látunk darabokat az általa teremtett figura, a disznótestű és emberfejű „Pigula” sorozatából, de vannak igazán önfeledten „malackodó” képei a híres „Diabolikon” sorozatból (amely száz kisördögöt bemutató rajzsorozat), és természetesen az „Inferno” többi tagja is szerepel itt, még ha csak egy villanásra is, jellegzetesen schéneri módon. Címadásai is érdekesek: Pigula kísérettel, Csuknya- csapnya, Csubu-csiri pankulum, Díszömleny és szájömleny kőangyal, A nagy Pipula, Bunkó - szörnyek, Kipp-kopp itt vagyunk. Mintha egy gyermeki kiszámo- lós versike részleteit hallanánk. A legkésőbbi nagy színes rajzok 2007-ből datálódnak. Igazán érdekes válogatás, jó keresztmetszet (még ha a fő művek hiányoznak is) ez a kiállítás a nemrég elhunyt mester munkásságának felidézésére. Talán ez az Üllői úti kiállítóhely kiesik a szokásos kiállításnéző útvonalakból, a „fősodorból”, mégis érdemes erre kanyarodni, meglátják, megéri az élvezet a fáradságot. Knox A nemrég elhunyt mester eddig sehol nem látott képei alkotják a kiállítás anyagát A képeken a megörökített idő jelenik meg Terek és mégsem Gora Orsolya és Somogyi Emese kiállítása a Képesházban Bár minden hasonlat sántít, én mégis megpróbálkozom egy színházi példával. Hamlet dán királyfi belekezd örökbecsű nagymonológjába - lenni, vagy nem lenni, ez itt a kérdés -, majd elhallgat. Hosszú, kínos csönd következik ezután. Több verzió létezhet. Most vagy nem jut eszébe semmi a folytatásból, vagy esetleg az a fránya Shakespeare csak ennyit írhatott? Vagy esetleg az extrém rendező lehet a dologban? Még az is lehet, hogy a színész valóban elgondolkodott a lét és nemlét kérdéseiről, bár talán kissé rosszkor. Ezután persze a színházban kitör a fütty, kiáltozás, botrány. Menynyivel emberibb gesztusok ezek! Egy képzőművészeti kiállításon természetesen minden másképpen zajlik. A falakon nagyméretű festmények, úgy akkurátusán olajjal, nagyméretű vásznakon megfestve. Olyan Hundertwasser-szerű, csíkokból | felépített képeknek látszanak | így, egészen messziről. Az- •g tán később, mert izgat a dolog, | utánaolvasva megtudom vég- < re, hogy itt a megörökített időt láttam, és a zárt és nyitott tér viszonyait. Ezek különböző idősíkokban működő terek és megzavart térviszonyok, amelyek a mezőelmélettel foglalkozó elméleti szakemberek számára bizonyára igen szemléletesek. Párhuzamos univerzumok és különböző idősíkok között járunk, de sajnos a hipertér és a terek a megállított időben még az alkotó szerint is kirekesztik a képekből a szemlélőt. Ahogy az alkotó, Gora Orsolya meg is fogalmazza nekünk: a festői cél valamiféle távolságtartás előidézése egy speciális téridő kontinuum létrehozásával, amely elriasztja a szemlélőt a belépéstől. (De akkor minek ez az egész cécó?) A képeken olykor megjelennek különféle felismerhető tárgyak is, de ezek csupán irányjelzők az alkotó szerint. Fontos támpont lehetne a megértéshez Jorge Luis Borges A halál és az iránytű című elbeszélése is, amelyben a lezajló metafizikai vita kulcs lehet ezeknek a képeknek a megértéséhez. Sajnos eddig nem tanultam elméleti fizikát, így maradok csak zsigeri érzetekkel, nézőként, és felnézek, naná hogy felnézek eltátott szájjal ezekre az okosságokra. (Természetesen nem fütyülök stb.) Maradok csöndes kultúrsznob, és így nézem topább a szobrász, Somogyi Emese munkáit is, aki szintúgy remek ideológus. Tőle idézve: őt a groteszk látásmód jellemzi, a társadalmi jelenségekre és az élet egyszerű dolgaira fókuszál műveiben. Újabban a virágmotívumok foglalkoztatják, ezekből a munkákból látunk sorozatot, ahol a puha, törékeny formát hideg, durva fémmel társítja, és kőtalpra helyezi. így próbálja a virág szépségét örök mozdulatlanságba zárva őrizni. Ehhez képest a látvány bizony kissé szegényes. Hát ez a kiállítás látható a Képesházban, amelynek Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár a napokban a Hermész-díjat azzal adta át, hogy „tevékenységét kulturális misszióként is értelmezve példát mutathat hasonló vállalkozásoknak”. Knox Hinni - mindhalálig Jó estét nyár, jó estét szerelem - a Nemzeti Színház előadása A hetvenes évek egyik emblematikus irodalmi alkotása, majd színpadi műve volt Fejes Endre Jó estét nyár, jó estét szerelem című regénye, illetve a belőle készült musical Presser Gábor zenéjével. Sokan emlékeznek az 1972-es tévéfilmre is Harsányi Gáborral és Tordai Terivel a főszerepekben. A magát görög diplomatának kiadó szélhámos munkásfiú története negyven év elteltével is aktuális lehet? Rába Roland rendező és a Nemzeti Színház előadása határozott igennel felel erre a kérdésre. A rendező a musical felélesztését imitálja, jóllehet a darab korántsem nevezhető Presser legjobb alkotásának. De nem is ez itt a lényeg. Egyébként is jobbára csak a főmotívum hangzik fel újra és újra, s ha mégis dalra fakad valaki, még hamis hangok is be-becsúsznak. Annyira nem tűnik fontosnak a zene, hogy még Péterfy Bori sem kap egyéni lehetőséget, a rendező szinte „kivonta a forgalomból” azzal, hogy ő lett az egyik szilvaáruslány. Ne várjunk hát valami színes-szélesvásznú „szórakoztató” zenés előadást, ahogyan nosztalgiázó retrót se. Bár sok minden idézi a hatvanas-hetvenes éveket, főleg a kosztümök és a frizurák (jelmez: Daróczi Sándor), a presz^ szók szkájszékei, a kispolgári lakás variabútorai és horgolt asztalterítője. A színpad rideg neonfényei alatt, a hatalmas térben a hidraulika segítségével gyors egymásutánban hol itt, hol ott kiemelkedő, szigetszerű helyszíneken kemény előadás zajlik (díszlet: Menczel Róbert). Egy olyan történet, amelynek egyetlen szereplőjével sem tudunk azonosulni, egyiküket se tudjuk szeretni vagy legalább szánni. Sem a szélhámost, sem a becsapott áldozatokat. Sem ezt a sötétkék öltönyös, diplomatatáskáját mintegy fegyverként hordozó, agresszív, kellemetlen fiatalembert, aki szinte beleszédül abba, hogy áldozatai ennyire vágynak szédülni, sem ezeket a lányokat, akik az igazi érzelmek helyett álmokat kergetnek, akik mindent megtennének azért, hogy kiléphessenek szürke életükből, és diplomatafeleségek legyenek. Ezek a lányok annyira akarnak hinni ebben az álom- | ban, hogy a saját szemüknek és ^ fülüknek se hisznek. Pedig hát | olyan ügyetlenül töri a magyart ° ez a kék ruhás „görög diplomata”, ez a sötét ruhás fiú, ez a Viktor, olyan átlátszó a viselkedése, hogy már a pincérek is összenevetnek a háta mögött, rég rájöttek már, hogy ez egy szélhámos. Csak a nők akarnak neki hinni, de nagyon. És aki nagyon akar hinni valakiben, az nagyon pórul járhat. Jó esetben elhagyják - az áldiploma| ta sikerének titka, hogy időben “ tud lelépni -, rosszabb esetben, I ha az életét tette a hitére, mint O ° a gőgös és számító Zsuzsanna, az életével fizethet. Tompos Kátya és Fehér Tibor Fehér Tibor játékának nagy erénye, hogy kimondottan „görögös” alkata ellenére is nagyon átlátszóvá tudja tenni a főhős figuráját. Tompos Kátya mint Zsuzsanna szerintem szereposztási tévedés, de a színésznő hibátlanul hozza az alkatától annyira idegen, hideg és számító nő figuráját. Belépője emlékezetes, erős pillanat, itt felfénylik az előadás. Schell Judit Katalinja remeklés, nagyjelenete, hisztérikus kirohanása a hazug családi idill ellen méltán váltja ki darabbéli anyja, Törőcsik Mari spontán döbbenetét és elismerését. Schell tupírozott, széles szalaggal leszorított frizurája annyira stílszerű, hogy aki hinni akarja, azt is hiheti, hogy még mindig a „létező szocializmusban” jár a drámai idő. Amikor ez az eset a valóságban is megesett. (Az előadás teljes szövegét a hallássérültek számára feliratozták.) Ferencz Zsuzsa Fehér Tibor, Törőcsik Mari, Schell Judit és Garas Dezső A néző nagy, szinte elidegenítő távolságból nézi az előadást, kívülálló szemlélő marad, nyugtalanul és kielégítetlenül hagyja el a színházat. Az előadás nem ad fogódzót, nem ítél, nem foglal állást, csak felmutat. Felmutatja azt a pszichológiai és társadalmi képletet, hogy vannak, akik - érdekből, kalandvágyból, de főleg számításból - becsapnak másokat, és vannak, akik ugyanezen okokból szeretnének becsapottak lenni.
