Ferencváros, 2009 (19. évfolyam, 1-22. szám)
2009-11-23 / 20. szám
A szerző felvétele F erencváros 2009. november 23. KULTÚRA 5 Arc, pofa, ábrázat A Magyar Festők Társasága kiállít a Ráday Pincében Opera prózában Bede Fazekas Csabával Kaposi Gergely beszélget Bede Fazekas Csaba lenyűgöző énekhangja szuggesztív színpadi megjelenéssel párosul Egy újabb tematikus, csoportos kiállítás látható most a Kálvin térhez közeli Ráday Pincében a Magyar Festők Társasága szervezésében. Arc, pofa, ábrázat a cím, vagyis a meghirdetett tematika, amely 28 művészt ihletett alkotásra. A művek témája a festészet egyik leghagyományosabb ábrázolási módját, a „portré” műfaját, vagyis az emberi test és fej valamiféle megjelenítését járja körül, a bemutatott alkotások között ennek szinte minden formája megtalálható. Vizsgálódásunk tárgya tehát az ember testének az agyvelőt, a szájnyílást és a legfontosabb érzékszerveket magába foglaló, általában hajjal borított legfelső vagy elülső része (de a kiállításon Fehér Lászlónál a hátsó fele is). Ez az a készlet, amivel gazdálkodhatnak művészeink, de a kifejezés lehetőségei határtalanok, hiszen az emberi arc mimikája az egymás közötti kommunikáció legfontosabb eszköze, és rendkívül sokféle érzés kifejezésére képes. Az arckifejezés parányi változtatásai is érzékeltethetik a hangulat változásait. Egy tekintet, egy mosolyra rándult száj, a nézés iránya vagy a test tartása, mind információ, amit a művészet megjeleníthet. A képzőművészetben a hangulat kifejezésének egyik leghatékonyabb eszköze a színhasználat. A tónusok megragadásában rejlik a portré megjelenítésének egyik titka. Ezt a rendkívül erős hatást használja a képzőművészet az érzelmek, hangulatok érzékeltetésére. A gyors, izgatott vonalak a mozgást vagy a hangulatot érzékeltetik, a hideg vagy meleg tónusok és az árnyékok vagy a nyugodt meditációt, vagy éppenséggel a felfokozott életérzéseket jelenítik meg. Itt minden egyes ecsetvonás jelentőséggel bír. Ezen a kiállításon a kifejező, az emberi gesztusokat szinte klasszikusan bemutató arcképektől az elvonatkoztatott, áttételes utalásokig szinte minden megjelenik, ami kapcsolható még a témához. A halványan a semmiből előtűnő mangaarc (Énzsöly Kinga), a Francis Bacont idéző (Király Gábor), az aranykort megjelenítő, már majdnem preraffaelita álom (Kárpáti Tamás), a kínai Body-kiállításon látott testeket idéző (Benes József) és a szürrealista álmok (Makó Judit). De megmutatkoznak a dadaista gégék (Dr. Máriás Béla) is. Itt van a rég látott, szeretve tisztelt mesternek, a társaság doyenjének, Papp Oszkár festőművésznek a munkája, Csiszéri Zsuzsi vagy Gyécsek József elgondolkodtató szekvenciáival. Szabó Noémi művészettörténészt idézve: a test és a lélek örök kettőssége és egymásrautaltsága az arc megörökítésének identitásképző közegében oldódhat fel, ezt láthatjuk a Ráday Pincében. Knox Az arc fontos, itt a szem, a lélek tükre és az arckifejezés parányi változtatásai is érzékeltetik a hangulat változását Van ebben a címben valami képtelen. Hiszen az operát épp az különbözteti meg a prózától, hogy a zenei kísérettel és az énekhanggal elemeli a színművészetet a próza világából. Műsorunkban természetesen nem az operát változtatjuk vissza prózává, csupán az opera szereplőit, az énekeseket szólaltatjuk meg beszédhangjukon, hogy valljanak a szakmai titkokról, a kulisszák világáról, mindarról, amit mi, közönség nem ismerhetünk. És valljanak életükről, művészi hitvallásukról, küzdelmeikről és diadalaikról. Hogy jobban megismerhessük őket, ezáltal közelebb kerülhessünk ehhez a csodálatos műfajhoz. A legközelebbi vendég Bede Fazekas Csaba, aki 1933. december 25-én született Sellyén. Mezőgazdasági végzettsége mellett a Budapesti Zenekonzervatóriumban szerzett diplomát ének tanszakon. Ezt megelőzően és ezt követően sok mindent csinált: dolgozott a mezőgazdaságban, a kereskedelemben, a vasasszakmában, az építőiparban, az erdőgazdaságban és útépítésen, egyszóval szinte mindenütt. Harmincéves korában kapta első színházi szerződését az Állami Déryné Színháznál. Itt hat évet dolgozott, minden szerepkörben és műfajban prózától az operáig. 1969 óta játszik Győrött, majd rövid időre Debrecenbe szerződött, de az új színház megnyitására már ismét Győrben volt. Azóta alkalmi fellépéseket és vendégszerepléseket leszámítva a Győri Nemzeti Színház tagja, s mint kezdetben, most is minden műfajban és szerepkörben játszik. Nem győri, nemzeti kincs. Az ország egyik ismert-ismeretlen színházi csodája. Ismert, hiszen a Magyar Állami Operaháztól kezdve a Szegedi és a Miskolci Nemzeti Színházon át számtalan színpadon jelenik meg mint „vidéki” operaénekes. Lenyűgöző énekhangja szuggesztív színpadi megjelenéssel párosul. Jelenség. Gyévuska Pintér Béla és Társulata a Trafóban Opera a Don-kanyarról. Pintér Béla és Társulata, amelyet az egyik legjobb hazai független színháznak tartanak, 2003 óta játssza ezt a különös, bizarr, felkavaró és szórakoztató játékot, a Gyévuskát. Annak idején a Nemzeti Színházba is átruccantak vele a Szkénéből, idén november elején pedig a Trafó mutatta be három alkalommal a darabot. Még a (nem létező) csilláron is lógtak. Nem véletlenül. Mintha egy fekete-fehér filmet látnánk. Hó(mező)fehér, lépcsőzetes háttér előtt fekete, sematikus egyenruhába vagy fekete kosztümbe öltöztetett szereplők mozognak. A régi filmek groteszk, gyors mozgásával ellentétben itt lassítva, merev tartással, szoborszerűen. Ezt úgy éri el a rendező, hogy színészeit irreálisan magas talpakra, koturnusokra állítja. Akár a régi híradófilmeken, fekete-fehérek a zászlók is, a magyar nemzetiszínű meg a horogkeresztes náci zászló. És állandóan szól a zene. Hiszen a darab műfaja: opera. A szereplők énekelnek, énekelve beszélnek. Szólnak a negyvenes évek híres-hírhedt slágerei, Karádyt és Jávor Pált idézők, irredenta katonadalok, Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország, Gyűlölöm a vadvirágos rétet, Nincs kegyelem. Szívfacsaró dokumentumai egy hamis illúziót dédelgető kornak. Az illúzióért több mint százezer katona pusztult el az orosz hómezőkön. Erről szól a Gyévuska Pintér Béla rendezésében és Darvas Benedek zenéjével. A darabnak nincs elmesélhető története. Mozaikszerűen felvillantott képeket látunk a II. Kinizsi Pál Kerékpáros Lövésszázad életéből. Ilyen egység természetesen nem létezett, az elnevezésből csak a II. valóságos, a világháború és az elpusztult magyar hadsereg sorszáma. Kerékpáros csapatok nem szoktak háborúban harcolni. Igaz, olyan felszereléssel sem, amely- lyel a magyar hadsereget 1942-ben az orosz frontra küldték. Ami annyit ért, mint a bicikli a hóban. A fekete-fehér képeken katonatiszteket látunk, egyikükről kiderül, hogy zsidó, természetesen felettes katonabajtársa „leplezi” le. Ezt a zsidó hadnagyot ráadásul nő játssza, Szalontay Tünde, aki az előadás egyik legjobbja. A másik fordított szereplő az ezredes felesége, aki dizőz, és a katonákat szórakoztatja, főleg József Attila-versekkel, őt Tóth József alakítja remekül. Két szereplő tűnik ki megjelenésével a sorból: a munkaszolgálatos és a német tiszt. Előbbi (Qitt László remekel a szerepben) az egyetlen emberi mozgású figura, nála a koturnust újságpapírból csavart bocskor helyettesíti, s nem is feketében, hanem valami barnás, zsákszerű gúnyában van. A német tiszt (Pintér Béla) alakja démonikus- ra növesztett, akár a Kővendégé: gólyalábakon áll, drótokkal merevített, fényes köpenyében vészjóslóan magasodik fölénk. Az egyetlen eldördülő lövést is ő adja le, a meztelenre vet- kőztetett munkaszolgálatosra, s utóbbi az egyetlen, aki a lövéstől el is esik, sőt nyomtalanul eltűnik a színpadi háttérben. Egyébként minden mozdulat jelzésszerű, stilizált, a lövésre emelt kezeké ugyanúgy, mint a táncoló lábaké. S épp ettől a szó szoros értelmében megemelt, jelzésszerű játéktól, ennek a látványától áll el a néző lélegzete. A Gyévuska a közelmúlt magyar történelmének legsötétebb időszakáról szól szokatlan, figyelemre méltó módon és nagyon hatásosan. Élő zenekarral játszanak, s lehet, hogy a színészek énektudása nem tökéletes, lehet, hogy a szöveg sem elég erős. De az elvitathatatlan, hogy Pintér Béláék igazi színházat csinálnak, és hogy a nemzeti múlt és jelen iránti felelősség munkál bennük. Ferencz Zsuzsa Mintha egy régi, fekete-fehét film groteszk mozdulatai elevenednének meg a színpadon
