Ferencváros, 2008 (18. évfolyam, 1-50. szám)

2008-02-01 / 4. szám

Fotó: SPI 4 K ULTÚRA Ferencváros 2008. február í. MOZISAROK Asterix az olimpián - Astérix aux jeux olympiques Asterix és Obelix, a két világhírű képregény- és rajz­filmhős ezúttal harmadik alkalommal tér vissza élő­szereplős komédiaváltozat­ban a mozikba. Az első részre, a Claude Zidi rendezésében 1999-ben ké­szült „Asterix és Obelix”-re csak Franciaországban több mint kilencmillióan voltak kíváncsiak, az „Asterix és Obelix - A Kleopátra-kül- detés”, melyet Alain Chabat rendezett 2002-ben, pedig már tizenötmillió nézőt vonzott. Világpremierként most Magyarországon is látható az „Asterix az olim­pián” Frédéric Forestier rendezésében. A mindig vidám gallok és az ügye- fogyott római megszállók közötti humoros csetepaté legújabb fejezete az ed­digi legdrágább, európai kooprodukcióban készült film. A teljes költségvetés meghaladta a 70 millió eu- rót, igaz, ez meg is látszik a grandiózus díszleteken, valamint a temérdek re­mek speciális effektuson. (Vagyis nem látszik, mert a trükkök annyira élethűek és jók lettek!) A vígjátékban két történet áll a középpontban. Egy­részt Cézár, (Alain Delon zseniálisan mókázik) és Brutus (Benoit Poelvoorde, a kiváló belga komikus) vi­adala. A kétbalkezes Brutus, a hatalmas és gőgös Cézár fogadott fia, akinek más sem jár a fejében, minthogy ő lehessen a császár, és el­foglalhassa a trónt mosto­haapja helyett. A másik egy szerelmi szál Alafolix, a kissé esetlen fi­atal gall herceg és Irina, a görög hercegkisasszony között. Ugyanerre a hölgy­re Brutus is feni a fogát. A gond csak az, hogy kizáró­lag az olimpia győztesének hajlandó odaadni az apja a leányzó kezét. Itt lép közbe Asterix (Clovis Cornillac, Christian Clavier méltó utódja) és Obelix (Gérard Depardieu ismét hatal­masat bohóckodik), akik honfitársuk segítségére si­etnek, hogy elnyerhesse a hölgy kezét, és ily módon győzedelmeskedjen az igaz szerelem. Természetesen a szituáció korántsem ilyen egyszerű, ugyanis Brutus mindent elkövet a győzelem érdekében, és ezt közel sem a fair-play jegyében teszi... Miután a képregényben is fontos elem volt, így a filmbe is belevarázsol­tak néhány jelenetet, ahol nagy sportlegendák segíte­nek a csábításban. Schumix (Michael Schumacher) például Jean Todt istálló­jából indul kocsiverseny­re, Numérodix (Zinédine Zidane) igazi egyiptomi­ként rúgja a labdát, Tonius Parkerus (Tony Parker) pedig megmutatja, milyen is lehetett az ókori ősko- sarazás. A film a sportról, a nemes versengésről, az igaz barátságról, valamint a szerelemről szól. Mind­ezt egy lehengerlő tempójú ókori kabaréban tálalva. A kiváló színészek és az olykor csak néhány percre felbukkanó sztárok egy pil­lanatra sem veszik komo­lyan sem önmagukat, sem szerepüket (egymást pedig aztán végképp nem), és et­től válik a film jó kétórányi fékevesztett mókázássá. A család minden tagja re­mekül szórakozik majd, köszönhetően a szikrázó dialógusoknak, a rengeteg kikacsintós poénnak és a folyamatosan záporozó pa­ródiaelemeknek, amelyek bizony a nagy filmklasz- szikusokat sem kímélik - a nézők rekeszizmairól már nem is beszélve. Apropó beszéd! A ma­gyar szinkroncsapat ismét remek munkát végzett, a gyakran rímekbe szedett, verbális poénok mindegyi­ke hibátlanra sikerült, le a kalappal... pontosabban a sisakkal! CS. D. Filmes nyereményjáték Adjon választ alábbi kérdé­sünkre, és juttassa el febru­ár 15-ig a szerkesztőségbe postán, e-mailben vagy sze­mélyesen! A kérdésre helyes választ adók között kisorsol­juk a Lurdy Házban találha­tó Palace Cinemas kétszer két tiszteletjegyét. (A válasz mellett ne felejtsék el feltün­tetni telefonszámukat vagy egyéb elérhetőségüket) E heti kérdésünk: Hogy hívják a filmben Obelix kutyusát? A január 18-i szám filmes játékának megfejtése: Tony Scott, Ridley Scott öccse Szerencsés nyerteseink: Serghei Károly és Káró Adrienn A nyereményhez gratulálunk! A szerkesztőség címe: 1094 Budapest, Ferenc tér 11., e-mail: ferencvaros@maraton.plt.hu A Zöld Kakadu Arthur Schnitzler darabot mutattak be a Stúdió „K”-ban Az 1999-ben bemutatott, nagy sikerű Körtánc után múlt év decemberében újabb Schnitzler-művet vitt színre - Immár a Ráday utcában - a Stúdió „K” társulata Fodor Tamás rendezésében. A Zöld Kakadu az idei színházi szezon figyelemre méltó előadása. Schnitzler nevét manapság a nyolc éve bemutatott Körtánc kapcsán emlegetik főképp, jóllehet, a századfordulón élt szerző számos jelentős J regényt és színdarabot írt. | Halálakor, 1931-ben Bálint ű György (van még, ki e nevet g ismeri?) ragyogó elemzésben u- méltatta az író jelentőségét a Nyugatban. Schnitzler ma­gyar felmenőktől származó osztrák író, eredetileg gége­orvos (katonaorvos) volt. Jó barátja Freudnak, aki szerint Schnitzler a műveiben - írói ösztönei sugallatára - azt mu­tatja be, amit ő a tudományos megfigyelései alapján megta­pasztalt és leírt. Vagyis a lélek belső történéseit, az emberek tudatának mélyéről feltörő ér­zéseket, gondolatokat, szen­vedélyt és persze mocskot is. „Lelkünk színjátékát” adják elő a hősei, ahogyan másik barátja, Hofmannstahl mond­ja. A gátlástalan szexualitás, a testi örömök és szükségletek leplezetlen és naturális tob­zódása ez a „színjáték”, nem csoda, hogy Schnitzler műve­it akkoriban annak rendje és módja szerint be is tiltották. A Zöld Kakaduban is feltá­rulnak a lélek bűnösnek ítélt titkai, tombolnak a nyers ösz­tönök, hajszolodnak a testi örömök, a fő téma azonban A darabban tombolnak a nyers ösztönök nem ez. Történelmi tárgyú darabról van szó, a francia forradalom kitörésének nap­ján játszódik egy párizsi kocs­mában (műsoros mulatóban, ahol a kocsmáros egyben színidirektor is). Odakint zaj­lik a forradalom, rombolódik lefelé a Bastille, bent pedig sajátos színjáték folyik sza­kadatlan. Különböző figurák tűnnek fel, arisztokraták, for­radalmárok, örömlányok és - fiúk - és mindenki játszik. A játék néha (illetve gyak­ran) obszcén, néha komikus, olykor melodramatikus, de mindig csak játék. Mintha az élet - a testek egyesülése, a forradalom, a szerelem, a halál - nem volna más, mint állan­dó lavírozás valóság és játék között. Csak két ember nem játszik: a kocsmáros (Hannus Zoltán) és a köztörvényes, akit Spilák Lajos alakít - egészen kitűnően. A Stúdió „K” nagy­szerű színészei - bár ha még énekelni is tudnának! - közül is magasan kiemelkedik Spilák ebben a mellékszerepben. Gyanús ballonkabátjában, ke­zében a homelessek örök rek­lámszatyraival (a legkülsőn 25%-os árleszállítást hirdet valami áruház), arcán a rom­lottság rezzenéstelen és bár­gyú kifejezésével - telitalálat! Az előadás valóságos kocsmá­ban játszódik, a nézők asztalok mellett ülnek, az asztalokon a szünet után zsíros kenyér, bor, a színészek szinte elvegyül­nek közöttük, olykor ki- vagy inkább „beszólnak” nekik. A szöveg remek, a magyarítás nemkülönben. Külön köszönet a „dicsőséges nagyurak”-ért - a témához illő Petőfi-verscím be­csempészése finom ötlet volt! Mint mindig, most is jó volt a Stúdió „K”-ban lenni - ha a remek játék és a jó koszt nem is enyhítette teljesen a régi ré­patorták fájó hiányát. Ferencz Zsuzsa Hétköznapi, mégis különleges megközelítése a világnak az a művészeti program, amit a három kiállító, Hugues Reip, Antoine Desailly francia és Gerhes Gábor magyar képző­művész kitűzött maga elé és meg is valósított a 2B galériá­ban rendezett kiállításon. A mindenkit körülvevő valóság vizsgálata a téma, az a közös realitás, melynek a részleteiből a különlegeset kiemelve a dol­gok abszurditása jelenik meg. Műfaji határokat figyelmen kí­vül hagyva ábrázolják az „éle­tet”, érzik és éreztetik velünk is, félúton a felismerés és a megismerés között. A szándé­kos és látványos félreismerés, mint módszer, és így az abszur­ditás megjelenítésével vilá- gpssá válnak előttünk azok az alapkérdések, melyekre végül magunknak kell válaszolni. A kiállított műveket termé­szet utáni barkácsolásnak, vagy szubjektív konstrukciók­nak is nevezhetjük. A galériát a természet művészek által újra­képzelt tájképábrázolásai töltik be. A városi ember által emlék­képekben rögzült, látomásként megjelenő, virtuális természet szembesül itt a valódival. Gerhes Gábor Az egyedüllét változatossága című munká­jában harmincnégy, hollóházi porcelánból készült, makkot rágcsáló mókus áll egymás után, fölötte kalligrafikus be­tűkkel a gondolatsor: ,A re­mény, hogy legalább részben úgy fog történni minden, ahogy annakidején mindannyian ész­revettük, mára úgy tűnik, egyre inkább szertefoszlani látszik.” A fal mellett színes avarsző­nyeg, a levelek olajfestékkel színezett kartonpapírból ké­szültek, mint a benne fekvő, valaha elveszített kötött kesz­tyű. Ez Antoine Desailly mun­kája. A szoba valódi radiátorain eldönthetetlen, hogy száradó zoknik vagy kis felhő-darabkák száradnak. A harmadik kiállító Hugues Reip. Nagyszerű videó installá­cióján, vihar ürügyén az élet, vágy a teremtés is végiggondol­ható. A kiállítás már csak egy napig, február másodikáig várja a meditálni, elgondolkodni vá­gyó érdeklődőket. Knox Meditációra fel - különböző valóságok találkoznak a művekben Orgonák találkozása Megszólal a hajdani római hangszer A testek felszíne Horváth Csaba és társulata „műfordításra” vállalkozott AMüPa igazi ínyencséget kínál az orgona kedvelőinek. Az év végéig minden orgonakon­cert előtt az orgonatörténet egyik legrégebbi darabjának, a 228-ban készített aquin­cumi víziorgonának pontosan rekonstruált mása szólal meg az emeleti előcsarnokban. A III. század közepén Aquin­cumban pusztító tűzvész során a tűzoltóság épülete is leégett, az ott tárolt vízi­orgona a pincébe zuhant, a ráomló törmelék beborította, és csak az Elektromos Művek áramátalakítójának alapozá­sakor, 1931-ben került elő. Korát a rajta lévő bronztábla igazolja, amelyre az akkor hi­vatalban lévő két konzul ne­vét is rávésték. A megsérült orgona fa- és bőr alkatrészeit a századok tönkretették, így csak a fémrészek maradtak ránk, közülük is sok összeol­vadt állapotban. Ez azonban lehetővé tette a rekonstruk­ciót. Az első változat 1935- ben készült el, de ez - és a későbbi, 1969-ben készített rekonstrukció - még nem víziorgonaként működött, hanem bőrfújtatókkal. Az 1996-os hangszer azonban már víziorgona volt. A most bemutatásra kerü­lő, az eredetivel valószínűleg azonosan működő víziorgo­na az év elejére készült el a Tűzoltó Múzeum igazgató­jának, Csicsmann Gyulának illetve az irodalomtörténész Szentmártoni Szabó Gézának a kezdeményezésére, a Művé­szetek Palotája támogatásával és Lukács Tamás orgonaépítő közreműködésével. A harmadik századból való víziorgona Az antik orgonákat Vit­ruvius és Heron írta le, amit az aquincumi orgona meg­maradt részei már érthetővé is tesznek. A víziorgona nem is megfelelő elnevezés, hi­szen végeredményben ezt az orgonát is levegő működteti, de víz segítségével. Az orgona négyszólamú, négy sor síppal, diatonikus skálával, soron­ként 13 síppal. Az aquincumi orgona sok kérdést tisztá­zott. A csúszkarendszerről korábban azt hitték, hogy 1400 körül alkalmazták elő­ször, a hangológyűrűt pedig a modern orgona egészen új keletű felfedezésének vélték. Az eredeti, római kori orgona szépen konzervált darabjait a Budapesti Történeti Múzeum széfje őrzi. Steiner Gábor A testek felszínének esetleges állapotairól című produkciójá­val januárban ismét fellépett a Trafóban a Horváth Csaba vezette Fortedanse Társulat. A mű a 2005-ben alakult fiatal együttes immár ötödik darabja. A kortárs táncművészet (régeb­ben: „modern balett”) szerzett már néhány kellemes élményt számomra. Igyekszem nyo­mában maradni ennek a nagy léptekkel fejlődő művészeti ág­nak, most azonban úgy érzem: lemorzsolódtam. Néztem ezt a csaknem másfél órás előadást, a táncosok hihetetlen, szinte emberfeletti fizikai teljesít­ményét, és hamar feladtam, hogy valamit is „kiolvassak” abból, ami előttem zajlik. így hát nem is erőlködtem, hogy elcsípjek valami szavakkal megfogalmazható „üzenetet”, hanem hátradőltem, és meg­próbáltam átadni magam a látványnak, csodáltam a tán­cosok akrobatikus képességeit, teljes erőbedobással, fáradha­tatlanul végzett kemény mun­káját. Hallgattam a számomra néha már-már fülsiketítő ze­nét (Pusztai Gábor művét), és élveztem - de nagyon! - mindazt, amit Szabó Mátyás ütőhangszerként használt esz­közeivel művelt: a lábasokkal, a falécekkel meg a különböző fémtárgyakkal, csövekkel, ru­gókkal, hordókkal. Egy kultúra iránt érdeklődő és igyekvő laikus voltam, aki látott már ezt-azt életében, és akinek most kissé csalódottan kell tudomásul vennie, hogy számára idegen világba csöp­pent. Aki nézi az előadást, és megpróbálja látni is, amit néz. Lát - vagy látni vél - talajtorna- gyakorlatokat, műkorcsolyá­zók jégbe fagyott mozdulatait, talán még szinkronúszókét is; lát egy hosszú ideig tökéletes szoborrá merevedett női testet a hátsó sarokban, egy fémhor­dó tetején (később átcipelik a másik sarokba, sőt a „szobor” végül életre is kel, s egy lábbal hajtós varrógépre emlékeztető zongorafélén őrült tempóban játszik is); látja, amint a tán­cosok fejére lábast húznak és dobolnak rajta, aztán hogy a táncosok dobot ölelnek lábuk közé, és érzéki szenvedéllyel olvadnak eggyé vele látja, hogy vizet kortyolnál aztán az erősítőre hajtják anyaku­kat, s gurgulázásuk azenébe olvad. Majd meztelen ábukat nyújtják, ráugrálnak dobo­lásra szolgáló lábasoki, meg­kockáztatva, hogy rasaphat lábfejükre az ütős, akiek pál­cája virtuóz gyorsaságai röp­köd ide-oda a zománczott és rozsdamentes konyhadények fenekén. S mindeközben a laikus nézőnek eszébe jut, amit az ismertetőben olvasott: „az előadás a tánc zenei impul­zusait igyekszik számba ven­ni, az élőzenét a fizikalitás erőterébe vonni, a hangzást vizuális élménnyé alakítani. Egyfajta műfordítás ez két egyenrangú nyelv, zene és tánc között, amelyben hol az egyik, hol a másik nyelv kerül előtérbe.” Nos, legyen. Bár vannak kétségeim: miért is lenne szüksége bármelyik művésze­ti ágnak ilyen „műfordításra”? Gazdagítja-e ez a művészetet és befogadóját? Az előadás táncosai: Ladá­nyi Andrea, Lőrinc Katalin, Kozmér Alexandra, Bajári Le­vente, Csonka Roland és Túri Lajos egytől egyig kitűnőek voltak. Ők bizonyára tudják, mit csinálnak, és miért. Ne­kem pedig ideje fölzárkóz­nom. Sokat kell még járnom a Trafóba... Ferencz Zsuzsa Az előadás a tánc zenei impulzusait igyekszik számba venni V3 a 2B Galériában Valóság a köbön, avagy a közös valóság

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom