Ferencváros, 2007 (17. évfolyam, 1-9. szám)
2007. március / 3. szám
2007. március A hónap névnapja - Patrik Az íreket ma sok mindenért lehet irigyelni, Szent Patrikért azonban feltétlenül. Az Írország védőszentjeként tisztelt keresztény térítőnek ugyanis ezerötszáz évvel ezelőtt sikerült elérnie azt, amiért Európa lakói évszázadokon át küzdöttek: nemzetté kovácsolt egy népet. Szent Patrik tiszteletét az írek már a bölcsőben megtanulják, névnapját, március 17-ét fergetegesen és őszintén megünneplik, bárhol éljenek is a világban. Különös, de Írország egyetlen szentje nem is volt ír. Britanniában született 385 körül, jómódú, írástudó, keresztény papi családból. (Akkor még nem volt kötelező a papi nőtlenség.) Britannia római fennhatósági területén élt tizenhat éves koráig, amikor a család nyári szállásáról ír kalózok elrabolták, és Írországba hurcolták. A „zöld sziget” kívül esett mind a Római Birodalom, mind a keresztény hittérítők területén, feltehetően a távolság és a zord éghajlat miatt. Törzsfőnökök uralkodtak a szigeten, melynek életét, nyelvét a fiatal fiú hatéves fogsága alatt tökéletesen megismerte. Végül megszökött, visszatért családjához, s tanulni kezdett. Ekkor fordult a keresztény vallás felé, megismerte a Bibliát, a latin nyelvet, hite elmélyült, és bár nem vált tudós pappá, hamarosan püspöki rangba került. Amikor égi hangot hallott: „Kérünk jöjj, és élj közöttünk”, tudta, hogy az írek hívják visz- sza. 0 pedig ment, hogy beteljesítse a keresztény egyház legeredményesebb misz- szióját. Patrik hittérítő tevékenysége ugyanis páratlanul sikeres volt. Szinte tárt karokkal várták a szigeten, nemcsak a törzsfőnökök, hanem a nép, sőt még a pogány druida papok is hallgattak rá, jó szívvel fogadták. Úgy érezték, a megváltást hozta el a törzsi harcokban szétzilálódott, zavaros, rendezetlen viszonyok között élő népnek. Szabályokat hozott, erkölcsi elveket, melyekbe beletartozott a gyengék, betegek, nők tisztelete és védelme. Elvárta és el is érte, hogy a megtérés mély és őszinte legyen, nyíltságáért nyíltságot követelt. Ismerte az íreket, a nyelvüket, a szertelen temperamentumukat, melyet ők maguk is vágytak kordába fogni és megzabolázni, szabályok közé terelni - s ez az, ami Patriknak maradéktalanul sikerült. Nem volt harc, vérontás, nem voltak mártírok, ő sem lett az. Békés úton érte el, amit elért, amiért elismerés illeti őt is és az íreket is. Bölcs volt, és rendkívül toleráns, megtartotta a nép régi hagyományait, az ősi jelképeket, ünnepeket, és a kelta nyelvet beemelte a keresztény kultúrába. A régi ír jelképeket keresztény jelentéssel töltötte meg, ilyen például a lóhere, melyet a Szentháromság magyarázatára használt fel. Írországban anyanyelvükön imádkozhattak az új hívők a háromszáz templom egyikében, melyet Szent Patrik alapított, s ahol saját kezűleg keresztelt meg mintegy 120 ezer embert. Az ír kultúrát összekötötte a kereszténység szellemével és tanításaival - ez Szent Patrik máig ható érdeme. Ahogy Confessiójában írta: Krisztus békéjét akarta elhozni Írország földjére, hogy találkozzon a Pálma és a Lóhere. Nem csoda hát, és valóban irigylésre méltó az írek egyetemes tisztelete Szent Patrik iránt. Március 17-én valóban az írekre figyel az egész világ. Bárhol élnek is, önfeledten ünnepelnek, zöldre festik a hajukat, az arcukat, a körmüket és mindent, amit érnek. Rekettyeágat tűznek a kalapjukra, lóherét a mellükre, boldogan isszák a sört meg a Patrik nevű whiskyt, és a Szent Patrik-áldás békés, szép szavaival köszöntik egymást: „Legyen az út oldaladon, a szél mindig körülötted, a nap, mely melegen ragyog, arcodon, és az eső, mely édesen hull a környező mezőkre, és míg újra találkozunk, Isten óvjon tenyerén. ” Szerencsés a nép, melynek fiai és lányai így üdvözlik egymást. Szent Patrik nem dolgozott hiába. Ferenci Zsuzsa Mit kezdjünk az avokádóval? A rendszerváltás nemcsak társadalmipolitikai értelemben hozott újat, de a konyhaművészetben és a táplálkozásunkban is. A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején fel-feltünedez- tek az elegánsabb zöldségesek pultjain az egzotikus gyümölcsök (maracuja, licsi, csillaggyümölcs, mangó) és zöldfélék (zellerszár, mangold, rukola, articsóka, édeskömény), melyek mára már teljes polgárjogot nyertek itthon is. Nem lepődünk meg, ha olyat látunk, amilyet még soha, és ez nemcsak a piaci standokon van így. Napirendre térünk a dolgok felett anélkül, hogy keresnénk az okát, a miértjét, tudomásul vesszük: ilyen is van... A rukolával és az articsókával még itáliai utazásaim alatt megbarátkoztam, a licsi vietnami importkonzerv formájában már létezett a szocializmusban, de az avokádó váratlanul robbant be életembe. Ajándékba kaptam. Barátságból. Nézegettem a fura, körteformájú, rücskös héjú, méregzöld gyümölcsöt, és el sem tudtam képzelni, mihez kezdjek vele. A szakácskönyv nem írt róla, a Nők Lapja néhány utolsó számát is hiába lapoztam át, nem találtam az avokádó hasznosítására semmiféle receptet. Mivel barátnőkre mindig számíthat az ember, néhány telefon lebonyolítása után már két kezemen sem tudtam megszámolni a tippeket. Volt, aki azt javasolta, egyszerűen kenjem langyos pirítósra, csak úgy natúr, volt, aki salátába tette volna, és akadt olyan is, aki azt mondta, ne bajlódjak vele, semmi íze, de a magját adjam neki, mert szívesen kicsíráztatná szobanövénynek. Tanácstalan voltam. De a szerencse és a véletlen kerti partiba sodort, ahol a piknikalapú sürgölődésben - jó szokásom szerint - megpróbáltam a háziasszony segítségére lenni, aki a kezembe nyomott két avokádót, egy kis tálat, kitett az asztalra rúdmixert, fokhagymát és tejfölt, majd azt mondta: ezeket keverd össze, amíg megterítek. Kuktasorba süllyedni nem olyan megalázó, ha emelt fővel állunk a munkához. És nem is volt választásom, hisz magam ajánlottam fel a segítséget. A hozzávalókat két perc alatt megpucoltam, betettem az üvegtálba, hozzáöntöttem a tejfölt, egy kis sót és borsot, aztán a rúdmixerrel nekiestem. Öt perc. Ennyi idő alatt állt elő a hihetetlenül szép színű, habos-krémes avokádókrém. Ujjbegyre csippentve vetettem próba alá. Tudják, hogy milyen a pasztellzöld íz? Nem? Kóstolják meg az avokádókrémet. Na, épp olyan. Hozzávalók: 2 érett, puhulásnak induló avokádó 2 dl 20%-os tejföl l kövér gerezd fokhagyma só, bors Elkészítés: Mindent bele! Mármint a tálba. Rúdmixeres beavatkozás után már tálalható is. Sós keksszel, zellerszárral tunkolva fogyasztandó. Egy dologra ügyeljünk: az avokádó nem szereti a levegőt, könnyen oxidálódik, és csúnyán megbar- nul. Ezért egyszerre csak annyit készítsünk, amennyit hamar elfogyasztunk. Nem lesz nehéz, elhihetik... mezsu 16 KONYHAMESÉK