Ferencváros, 2007 (17. évfolyam, 1-9. szám)
2007. július / 7. szám
2007. július Sa ját álmaikat álmodják 50 éves a Benkó Dixieland Band A világ egyik legjobb dixielandzenekarának tartják, besöpörtek már minden dijat, elismerést, amit itthon és külföldön kaphattak. Megjelent hetven lemezük, több mint tízezer koncertet adtak a világ minden táján, amerikai elnökök gratuláltak és mondtak köszönetét nekik. Benkó Sándor öt évtizeddel ezelőtt föltette az életét valamire, és minden sikerült neki. Nála közvetlenebb, barátságosabb sztárt nehéz elképzelni. A kérdést meg sem várva rögtön a Ferencvárosról kezd beszélni.- A Benkó Dixieland Band 1957-ben alakult, s azóta ugyanabban a próbateremben játszunk, most már ötven éve. A Ferencváros, a Török Pál utcai klub az otthonunk. Ez a terem eredetileg egy Ráday utcai ház udvari lakása volt, amelyet később átalakítottak, és a Török Pál utcára nyitották ki. A szenespince megszüntetésével és a Pinceszínház kialakításával létrejött a mai állapot. Mondhatjuk, hogy a mi 1957-es helyfoglalásunkkal tette meg a Ferencváros az első lépést ahhoz, hogy kulturális kerületté váljon. 1967-ben itt hoztuk létre a Benkó Dixieland Klubot, amely Európa egyetlen olyan klubja, ahol neves együttes élőben és rendszeresen - szerda esténként - játszik. Itt a saját közönségünk előtt kipróbálhatjuk új számainkat, de ez a kikapcsolódás, a lazítás helye is. A zenekarban poroszos fegyelmet követelek, a klubban viszont kicsit elengedhetjük magunkat, itt teljes zenei szabadság uralkodik. A klubnak neve és rangja van egész Európában, megfordult itt számos világsztár, fellépett vagy nyolcvan zenekar, számtalan élő rádió- és tévéközvetítés folyt innen. Jönnek ide messze földre szakadt régi barátok, de a kerületiek is, hozzák a gyerekeket, esznek egy zsíros kenyeret vöröshagymával, isznak rá egy sört, hallgatják a zenét, jól érzik magukat. A klub az idők során jelentős kulturális csomóponttá vált, amire jómagunk és a Ferencváros is büszke.- A ferencvárosi nyári rendezvények sincsenek Benkóék nélkül.- A nyári játékokon és a Ferenc-napi búcsún mindig ott vagyunk. Megtiszteltetésnek tartom, hogy koncertjeink alatt nyitva vannak a környező házak ablakai, s onnan nem az öklüket rázzák a lakók, hanem tapsolnak nekünk.- Miként az egész világ. Hitte volna ezt tizenhét évesen, amikor a dixielandzenét választotta? Amikor a fiatalok nem klarinétot meg bendzsót vettek a kezükbe, hanem gitárt?- Én klasszikus zenét tanultam, tizennégy évesen beleszerettem a klarinétba, amely ma már szinte testrészemmé vált. Klasszikus zenei iskolázottságom ellenére valami mást szeretettem volna játszani. Annak, aki klasszikus zenét játszik, mások álmait kell megvalósítania, én viszont olyan zenét akartam csinálni, ahol magam alkothatok. És ezt a dixielandzenében találtam meg. A klarinét adott volt, már akkor nagyon szerettem a hangszeremet. A másik indíttatást egy Armstrong-lemez adta, az „Ambassador Satch”, amely máig Armstrong életművének egyik legjobb darabja. A lemezt ronggyá koptattuk, minden hangját megtanultuk. Holtig tartó szerelembe estünk.- Kikkel játszott először?- Még középiskolába jártam, amikor már bevittem a suliba a klarinétot, és elkezdtem fújni az Armstrong-lemez számait. Néhány gyerekkel, akiknek tetszett ez a zene, összeálltunk. Nagy Jenővel, a bendzsóssal egy iskolába jártunk, a szünetekben felült a padra, verte a bendzsót, én fújtam a klarinétot. Hamarosan megkaptuk a Ráday utcai üres lakást, ahol friss csapatunkkal gyakorolhattunk. Természetesen játszottunk rockot is, valójában velünk kezdődött a magyar rock története 1957- ben. Rengetegen jártak hozzánk zenét tanulni, zenekarom tagja lett Benkő Laci, Laux Józsi, Frenreisz Karcsi, Sólymos Tóni, Baronits Ferencváros
