Ferencváros, 2007 (17. évfolyam, 1-9. szám)
2007. május / 5. szám
Ki kért meg rá, hogy énekelj? Kicsit fáradt, hiszen épp hogy csak túl van a Sose halunk meg című film színpadi változatának nagy sikerű premierjén, de Koltai Róbert szeme azért derűsen csillog, hiszen gőzerővel készül önálló estjére, amikor versekkel, dalokkal és színes történetekkel mesél az életéről.- Miben lesz más a Pinceszínházban május negyedikén debütáló önálló est a Komédiumban évek óta műsoron lévő Koltai Kabaréhoz képest?- Semmiféle átfedés nincs a két produkció között. A Komédiumban különböző számokat adok elő. A pinceszínházbeli előadás pedig az életemről szól. Abból a számtalan színes élményből tevődik össze az est, amelyek megmaradtak bennem az évek során. Ezeket játszom, görgetem, mesélem tovább, prózában, versben, énekben. Ez egy szabad este, ezért nehéz róla beszélni. Nagy részében improvizációra épül. Összességében körülbelül ötórányi anyag készült el, amelyből minden este a közönség hangulata és rezdülései alapjan választok. Verseket például még rendelni is lehet a nézőtérről. Elég sok verset tudok, bár nem erről vagyok híres. Igaz, nem is énektudásomról, bár énekelni mindig is szerettem, és talán egyre jobban tudok is. Arról szól az este, hogyan jutottam el a pályámon, az életemben idáig, ahol éppen most tartok. A közönség számára is élvezhető, szerethető történeteket adok elő, illetve mindazt, ami azokról az eszembe jut. Nagyon sok anyag gyűlt össze, mégis, Darvas Feri, aki a zongorakísérőm lesz, például még hiányolta is, hogy azokat a híres, nagy ugratásokat, amelyen mindenki olyan jókat nevetett, kihagytam a válogatásból.- Ezek szerint nem lesz két egyforma előadás, hiszen nagy rögtönzésekre számíthat a közönség. Ez persze nem lesz új sem önnek, sem a nézőknek, mert például az illetékes elvtárs kapcsán már hozzászokhattak.- Két teljesen egyforma előadás biztosan nem lesz. A tematika azonban adott és azonos: előkerül a család, a pályatársak, tanárok, versek, dalok. Szinte látom, hogy a nézők haza sem akarnak menni, mert nagyon érdekes lesz az a másfél-két óra vagy ameddig tart majd. Velem általában az a „baj”, hogy mindig hosszúra nyújtom a történetmesélést. Egyszerien nehéz abbahagynom, hiszen én is jól érzem magam ebben a szerepben. Azt nem állítom, hogy a rpagyar Svejk vagyok, de mindenről eszembe jut egy történet, a maga derűs és szívfacsaró oldalával együtt. En általában úgy mesélek el valamit, hogy többnyire van egy,kis fájdalom is benne. Ez érdekel. Az is nagy dolog, ha a nézők nevetnek, de az is, ha egyszerre rendülnek meg. így kerül ebbe az estbe az apukám és a harmincas evek híres zenebohóca egyaránt, akinek aznap este is föl kellett lépnie, amikor a lánya meghalt.- Jól érzi magát egyedül a színpadon?-A kabaré műfajban jobban szeretek egyedül lenni. Azt szeretem, ha a közönség lent ül, és rám figyel. De ez nem jelenti azt, hogy nem érzem jól magam a kollégákkal más előadásokon. Minden műfaj másért szerethető. A klasszikus színpadi müvekben zseniális partnerekkel játszom, akikkel öröm együtt dolgozni. A film pedig megint egy más kategória. Mindegyik műfaj masért szerethető. Ami közös bennük, az a közönség szeretete. -TElőfordult már pályafutása során, hogy nem úgy alakult a kapcsolat a közönséggel, ahogy szerette volna? Hiszen ennek egy ilyen rögtönzésekre is alapozott előadás eseten nagy kockázata van.- Nem mindig fogékony a közönség. Fiatal színész koromban nagyon összezavart, ha például egy vígjátékban nem nevettek, amikor vártam. Ma már másként van. Az elmaradt reakciók esetén arra gondolok: jöttök ti még az én utcámba, még ma este. Nagyon sokszor a nehezebben beinduló közönségből lesz a végén a legjobb publikum.-A Pinceszínház egy intim tér. Ez segíti, vagy inkább nehezíti az előadást?- Mivel engem inspirál a közönség, szeretem, ha közel ülnek. Könnyebben megtalálom hozzájuk az utat, és a visszajelzések is azonnal érezhetőek. így tényleg együtt tudunk lélegezni, a publikum és éiv Orbán Agnes (fotó: Steiner) Üres terek Bodor Anikó kiállítása a Galéria IX.-ben Fekete-fehér fotó alapú printek sorozata lóg a falakon. A munkák között egy valódi szénrajz is található, de az is a kiállítótér egy kevéssé jelentős részén. A rendezéssel nem érzékeltetett az ok, nem tudom, miért rejtette el a rendező vagy a kiállító. A képek témája elgondolkoztatóan minimális. Félbehagyott építkezés, már romos, üres terek törmelékhalmokkal, lépcsők, félbehagyott betonozásból kilógó merevítő betonvasak egymásba gabalyodott, hajtogatott halói, koszos falak, ismeretlen rendeltetésű helyiségek, befejezetlen betonvázak, óriási csamoTkok enteriőrjei. A magukból idegenséget árasztó képek fehérből, feketéből és árnyékokból, a szürke számtalan árnyalatából kevert hatása meghatározza a kiállítás alaphangulatát. Vali Dezső, Szűts Miklós, és Vojnich Erzsébet képein láthatunk hasonló világot. Ezeknél a lírai absztrakt képeknél a számítógépes belenyúlásokkal, egyes filterek alkalmazásával sikerül időnként teljesen síkba szorítania Bodor Anikónak a teret. Van olyan képe, amelynél az volt a benyomásom, hogy megfesthető lenne csak függőleges és vízszintes széles ecsetvonásokkal - ha nem fotó, de festmény lenne. A bezárult terekben visszatérően falfirkák láthatóak. Ezek nem a szokásos betűképek. Egyfajta, jelekké degradálódott, leegyszerűsödött rajzos ábrák láthatóak, krétával, szénnel falra rajzolva, olykor falba karcolva. Ugyanazok az ábrák vissza-visszatéröen. Mindegyik képen valahol megjelenik egy szemben ülő nyuszi kontúrja, mellette talán karácsony faág-darab. Az ősi ábrázolásokon hasonló az élet, a létezés jele. A képek címei is egyfajta érdekes kettősséget mutatnak. A szigorú, szinte geometrikus kompozíciót és ennek graffitis feloldását. A képek címei - Fia benézne valaki, Barlangrajzok, Mese ma. Firka vagy a csupasz liftaknában látható Nyulak, Fenyők - szinte elmesélik ezeknek a barlangrajzoknak az újrafelfedezését Knox Ferencváros 19 2007. május
