Ferencváros, 2006 (16. évfolyam, 1-12. szám)

2006. február / 2. szám

A polgárpukkasztás művészete kilencvenéves „Kijelentem, hogy Tristan Tzara találta ki a DADA szót 1916 február 8-án, hat órakor. Tizen­két gyermekemmel voltam jelen, mikor Tzara ki­ejtette ezt a szót, és mindannyiunkban jogos elé­gedettséget keltett vele. Mindez a zürichi Terrasse kávéházban történt, mialatt egy brióst emeltem a bal orrlukamhoz. Meg vagyok győződve arról, hogy ennek a szónak semmi jelentősége sincs, és hogy csak a hülyéket, valamint a spanyol pro­fesszorokat érdeklik a tények. Ami bennünket ér­dekel, az a dadaista szellem, és mi már a dada lé­tezése előtt is dadaisták voltunk.” így emlékezik egyik folyóiratukban Hans Arp festőművész a huszadik század egyik legmeghatározóbb művé­szeti mozgalmának megalakulásáról. A dada egy művészeti stílus, egy mozgalom és egy franciául, németül egyaránt jól beszélő nemzetközi művész- csoport maguk választotta neve is lett. Mindez szinte napra pontosan kilencven éve történt. Ha a dadaizmus létrejöttének okát keressük, fel kell villanjon előttünk a kor, amelyben megszü­letett. Javában zajlik az első világháború, már meghalt az olasz Bállá és Boccioni. Zürich sze­rencsésen kimaradt a háborúból, sok emigráns­nak, háborúellenesnek, katonaszökevénynek, gyanús üzletekkel foglalkozó üzletembereknek, különböző országok titkos ügynökeinek adott menedéket. Természetesen találunk itt sokféle nemzetiségű, különböző okokból ide került mű­vészt, írót, költőt is. Ilyenek voltak Tristan Tzara és Marcel Jankó Romániából, az elzászi születé­sű Hans Arp, a német katonaszökevény Hugo Ball és Huelsenbeck. Ők alapították meg a Vol­taire kabarét, a helyet, ahol a dadaizmus megszü­letett. A csoporthoz csatlakozó Kurt Schwitters, Tudom, kissé anakronisztikus napjainkban az elektronika, internet, mobiltelefon, SMS, MMS korában a levél írásáról írni, de egy 1869-ben ki­adott könyvben, a Házi Titkárban tanulságos, el­gondolkodtató sorokat találtam. A levél fogalmazásánál különösen arra kell ügyelnünk, hogy annak tartalma megfeleljen cél­jának, alakja pedig az illem szabályainak. A levél tartalmánál háromféle ismérvet kell figyelembe venni: „A személy kinek az ember ír, a dolog amelyről ír, és a mód amint azt írja. A levél távol­lévőkhöz intézett iromány, s a szóbeli beszélgetést pótolja ki. Megkívántatik tehát, hogy a levélben azon hang uralkodjék, melyen az olvasóval be­szélnénk. És így a természetesség annyira tulaj­dona a levélnek, mennyiben azt a körülmény, tár­sasági tekintet és rang megengedi. Mivel az íráshoz nagyobb szokott lenni a készülés, mint a Marcel Duchamp, Max Ernst, Man Ray, Francis Picabia, Roul Hausmann képzőművészekkel és a költő, író, teoretikus André Bretonnal válik tel­jessé a csapat. Érdekes tény, a hálás utókor őket mára a művészet nagy alakjaiként tiszteli, annak ellenére, hogy nagyban hozzájárultak minden eddigi érték elvetéséhez, de legalábbis az eddigi művészet átértékeléséhez. A Voltaire kabaré han­gulatára jellemző egy olyan nyíltan provokatív kiállítás, amelyben a képek, a szobrok és az egyéb műalkotásnak nyilvánított tárgyak a kávé­ház udvarán találtak helyet. Megtekintésükhöz a látogatóknak át kellett haladniuk a nyilvános vé­cén, majd a bejáratnál egy elsőáldozó-ruhába öl­tözött lány obszcén verseket olvasott fel. Az ud­var közepén Max Ernst fából készített műtárgya állott, mellette láncon függő fejsze az utasítással, amelyben a tisztelt közönség felkéretett, a fejszé­vel rombolja le az alkotást. Mellette piros vérre emlékeztető folyadékkal töltött akvárium, mé­lyén hullámzó női hajjal. Ezek a „művek” ma már nem okoznának gondot, sokkal durvább eszközökkel sokkolnak minket művészet ürü­gyén, de akkor, ott sikerült a dadaistáknak felhá­borítani a polgári közönséget. A feldühödött láto­gatók többször feldúlták a kiállítást, összezúzták a műveket, végül a hatóságok betiltották a soro­zatos botrányok miatt. Természetesen ez az idé­zett részlet is utal azokra az alapvető elvekre, amelyek napjainkig szinte gyökeresen megvál­toztatták a művészetet és az irodalmat. A dadaiz­mus azt hirdette, hogy a művészet és a szellem szabad. Inkább a gesztus, mint maga a mű a fon­tos számukra. És ez a gesztus jelentkezhet akár a művészet, az irodalom, a politika vagy az emberi szóbeli beszédhez, s a levél nagyobb figyelemmel olvastatik s ítéltetik meg, mint szóbeli beszédünk kifejezései, azért a levélírásmód sok szót, sok szó­lásmódot nem szenved, melyekkel a közönséges beszédben szabadon élünk. Szóval, levél neve alatt csak oly beszédet érthetünk, milyet mívelt s jó er­kölcsű emberek folytatnak egymás között. Aki jó levelet akar írni, annak nem elég a hibátlan, értel­mes és világos írásmód szabályait tudni, de az emberi szíveket is ismernie, s a személyt, kinek ír, s a tárgyat, melyről ír, tekintetbe kell vennie. Mert minden nemnek, minden kornak, minden rendnek különféle tulajdoni vannak, s mindenkinek külö­nös véralkat, különös hajlandóságok, különös elő­ítéletek sajátjai. Mind ezeket tekintetbe kell ven­nünk, ha mentek akarunk lenni, hogy levelünknek sikertelen vagy éppen célunkkal ellenkező követ­kezése ne legyen.” Knox kapcsolatok más megjelenéseként is. Egyetlen pontban megegyeznek: mindig provokálják a tár­sadalom szokásrendszerét, a jó ízlést, az erköl­csöt, a törvényeket. A botrány és a megbotrán- koztatás a kedvelt kifejezési forma. A dada telje­sen elveti az eddigi összes hagyományt, groteszk és abszurd, egyben művészet-, irodalom-, költé­szetellenes. Rombol, a féktelen szabadságot, vagyis a szabadosságot, a spontaneitást, a kocká­zatosat választja, és a nemet, amikor a többiek igent mondanak. A renddel szemben a káoszt, a tökéletessel szemben a tökéletlent. Hogy élni tud­jon, a dadának minden pillanatban újból szét kellett rombolnia önmagát. Ez az állandó önfelszámolás végül a társaság széthullásához vezetett. Később egy részük André Breton vezetésével új művészeti irányzatot alakít, a szürrealisták csoportját, de ez már a művészettörténet egy másik fejezete. Knox Akadálymentesítés Bár törvény van rá, vontatottan halad a hivatalok, közintézmények akadálymentesítése. Egyszerűbb a helyzet az új épületeknél, „csak” az építési szab­ványokat kell megváltoztatni, a régiek átépítése viszont tetemes költséggel jár. A Magyar Posta most lépett egyet: a Ferenc körút és a Tűzoltó utca sarkán álló, nagy forgalmú pos­tahivatalhoz rámpát építettek, amelyen a kerekes székesek is könnyedén feljuthatnak. A szintkü­lönbség mindössze egylépcsőnyi, de a kerekes székkel közlekedőnek az egy lépcső rámpa nélkül éppoly leküzdhetetlen, mintha öt lenne. A mozgásukban korlátozottak várják a folyta­tást. A helyzet fokozatos javításához azonban a szemléletváltozáson kívül pénz is kell, sok-sok pénz. Az a 150 millió forint, amelyet e célra a honatyák (és honanyák) elkülönítettek Magyar- ország 2006. évi költségvetésében, jószerével még egy csekély katalizáló hatás kiváltásához sem elegendő. krivi A levél írásáról 21 2006. február

Next

/
Oldalképek
Tartalom