Ferencváros, 2006 (16. évfolyam, 1-12. szám)
2006. január / 1. szám
Futó műtét Tavasszal kezdődött. Tavasszal valahogy mindig rosszabb. Talán mert élesebbek lesznek a fények, hosszabbak a nappalok, a szembeteg pedig szívesebben bújik az árnyékba, a verőfénynél jobban szereti az alkonyatot, a félhomályt. Ekkor történt. Valami furcsa, szokatlan, új homály sompolygott elő a semmiből. A régiekkel, a foltjaimmal: a patkó alakúval, a nyitott esernyő formájúval és az amőbákkal évtizede élünk együtt, most már békésen. Megszoktuk egymást, a patkó is, az esernyő is, az amőbák is hagyják, hogy kikukucskáljak mögülük, s ha jókora részt ki is kanyarítanak maguknak a nekem járó világból, azért marad még számomra is látnivaló elég, igaz, meg kell dolgoznom érte. El is lettünk volna így, ha a tavasz nem hozza ezt az extra homályt, amitől még a patkó, az esernyő és az amőbák is szürkék lettek. A közülük előbukkanó világ-darabkákról nem is beszélve. Szürkehályog. Meg kell operálni. Rutinműtét, tudom, milliószámra végzik naponta a világon. A lencsemagot nem egészben, hanem kisebb darabokban távolítják el a szemből. Vagyis összetörik, mint a diót a mozsárban. A mozsártörő itt egy titánötvözetből készült tű, amelyet egy piezoelektromos kristállyal kapcsolnak össze. A kristály a rábocsátott nagyfrekvenciás váltóáram hatására rezegni kezd, és az így keletkező ultrahang megrezegteti a tűt, amely miniatűr kalapács módjára felaprítja a lencse magját. A törmeléket aztán egy vékony csövön keresztül kiporszívózzák a szemből. A néhány milliméteres nyíláson bevezetik az összehajtható műlencsét, szépen kisimítják, és kész. A parányi seb magától összetapad. Tíz perc az egész. Jó, jó, de mégis... A doktor időpontot javasol. Kis nyaralást engedélyez, de ősszel belevág. Nyár. A toszkán ég sötétkék, a felhők habja hófehér. Két hétre mintha fölszakadt volna a hályog. Minden ragyog: a dómok, a paloták, a lelkem, a ciprusok. Régóta tudom: jobban lát, aki boldog. Ősz. Az égről szürke felhők lógnak az útra. A kórterem ablakából a hegyekre lehet látni. Utolsó vizsgálatok, vérnyomás-mérés, szempilla- nyírás, a kincstári krepp hálóing a térdemig sem ér. Bátorság-injekciót adnak, pedig nem félek. Magam is csodálkozom, mennyire nem. Pontosan tudom, mi fog történni. Kerekesszéken tolnak be a liftbe, le a műtőbe. Az ambulancián keresztül vezet az út. Tömeg. Az az érzésem, hogy ebben az országban az összes kórház összes szemészeti ambulanciáján tömeg van. Ez vajon törvényszerű? Vagy ez is közép-kelet-európai sajátosság? Beverekedjük magunkat a műtő-előkészítőbe. Zöldbe öltöztetnek. A fal mellett egy magas, keskeny ágyon fekszik valaki. Nő? Férfi? Nem beszél. Ő is zöldben van, egyik szemén kötés, fején furcsa korona. A műtősfiúval csevegünk, én azonban lopva a keskeny ágyra pillantgatok. A szemem kezd zsibbadni a cseppektől, amit a fiú szorgalmasan locsol bele. Nyílik a műtő ajtaja, a doktor az, talpig zöldben. Az arca nem látszik, csak a szeme. Mosolyog. Föltessékel a fal melletti, időközben szabaddá vált keskeny ágyra. Nagyon finoman adja az érzéstelenítő injekciókat, majd váratlanul a szemembe nyom egy rongylabdát, fejemre illetszti a furcsa koronát, ami erősen a szememhez préseli a rongylabdát. Ez persze afféle nyomókötés, nincs itt semmiféle rongylabda, azt én csak úgy érzem... Megvárjuk, míg elzsibbad, addig én megoperálok egy beteget, hallom a doktor hangját. A műtősfiú már elkocsikázott a következő páciensért. Csöndben zsibbadok. Először csak a szemem környéke, majd a homlokom, végül már a fejtetőm is. Nyílik a műtő ajtaja. Valaki odalép hozzám, leveszi a kötést, azt mondja, nyissam ki a szemem. Ha az olyan egyszerű lenne! Mintha bármit is tudnék csinálni a szememmel! Nem, egyáltalán nem vagyok ura a helyzetnek - már ami a szemnyitogatást illeti. Besétálunk a műtőbe, fölsegítenek a műtőasztalra. Nem félek. Tessék mondani, ez szabályos? Az események most felgyorsulnak. Műanyag leplet raknak rám, kézfejembe tűt szúrnak, a lepel alá kis műanyag csövet vezetnek, oxigén jön belőle. Jól érzem magam, bár a szememről nincs semmi hírem. Ezt a nincset fogják megoperálni. Csak az eszemmel tudom, hogy elkezdték, mert érezni nem érzek semmit. Hangok is alig vannak. Csak az a temérdek víz. A locsolás. Állandóan locsolják a szememet, mintha egy kiszáradt vízinövényt akarnának életre kelteni. Valami finoman rezegni kezd. Aha, most törik össze a lencsét. Tejszerű szürkeséget látok. Sípoló hang, mint egy játék-porszívóé. Megszűnik az özönvíz a nyakamba, s mintha a „lencse” szó is elhangzott volna. A következő pillanatban pedig látok. Méghozzá nem homályosan, mint évtizedek óta mindig, ha nincs rajtam szemüveg, vagy kontaktlencse, hanem élesen. Fölöttem valami lámpaféle, körötte védőrács? Csukja be a szemét, szól egy női hang, de képtelen vagyok mozdítani a szemhéjamat. Sebaj, majd ők becsukják nekem. Úgy lesz, kötés kerül rá, és már mehetek is. Köszönöm a türelmét, mosolyog rám a doktor, és én egy perccel azután, hogy megoperáltak, nem kijavított tárgynak, hanem embernek érzem magam. Ferenci Zsuzsa Rendőrségi hírek, január Ismeretlen tetteseket keres a IX. kerületi rendőrkapitányság, akik a közelmúltban egy Ráday utcai hotel bárjából több száz ezer forintnyi értéket raboltak el egy német vendégtől. A német asszonyt 500 euróval, a mobiltelefonjával és a bankkártyájával rövidítették meg a tolvajok. A feltételezett elkövetőkről iparikamera- felvétel készült, amelyen az arcvonásaik jól láthatók. Sajnos azonban a rendőrség részletes személyleírással nem rendelkezik az elkövetőkről, tekintettel arra, hogy a lopásnak szemtanúja nem volt, a vélhető tettesek személyére is csak a rendőrségi elemzés után tudtak következtetni. A kinagyított kamerás felvételeket lapunk is közreadja. Kisdi Máté A rendőrség kéri, ha bárki felismeri valamelyik elkövetőt, vagy más bűncselekményről tudomása van, értesítse a IX. kerületi rendőrkapitányságot, vagy szóljon bármelyik rendőrnek, vagy hívja a 112-es, a 107-es vagy a 455 48- 00, illetve a 455 48-12-es telefonszámot. 23 2006. január
