Ferencváros, 2006 (16. évfolyam, 1-12. szám)
2006. január / 1. szám
2006. január F ekete gyöngyök - a Honvéd Táncszínház előadása Különleges élmény vár azokra, akik ellátogatnak a Művészetek Palotájába, a Fesztivál Színházba, hogy megnézzék a Honvéd Táncszínház Fekete gyöngyök című előadását. Ha néptáncról esik szó, a dicsérő jelzők között az első helyen ez szokott szerepelni: fergeteges. (Bevallom, engem épp ez riaszt el általában ezektől a produkcióktól, amelyekben a virtuóz tánctudás, az elsöprő lendület magával ragadó ugyan, de fárasztó is egyben.) Fergetegben természetesen ezen az estén sem volt hiány, hiszen az előadás a Kárpát-medence cigány folklórjából merít, s a cigány táncok nem éppen meditativ jellegűek. Habár... Habár a rendező, a kitűnő Novak Eszter összeállítása éppen azt mutatta be, milyen sokszínű és változatos ez a kultúra, amelyben a féktelen életöröm, a humor és a játékosság mellett, ponA nagyméretű elektrográfiákon, a zsúfolt, szinte teljesen telerajzolt képeken apró, színes formák kavarognak. A kép valóságos vibráló színkavalkád. Ez maga a pixelekben tobzódás, a pointillizmus önkívülete. Kováts Borbála a felhasznált valóságtöredékeket egy valamiféle arabeszk rendszerébe ágyazza, amelyben az egyes formák azonossága eltűnik, és azzá válik, amit a gép ért - jellé, tiszta képi jellé. Mégis, közvetlen, konkrét festői élményt ad. Benne van a képeiben, ahogy mondja Pollock, de ő másként értelmezi a jelentésnélküliség fogalomrendszerét. Nemcsak érzéseket fejez ki közvetlenül, de tiszta harmóniát is teremt. Kép és képzet között szoros a kölcsönhatás. Szubjektív, individuális művek ezek, mégis minden kép dologként, tárgyként létezik. Milyenek lehettek az eredeti, kiinduló struktúrák? Vagy a struktúra-textúra-faktúra Moholy- Nagy László által leírt hármas egysége úgy alakul, ahogy az egymás mellé, egymásra másolt felületekbe belerajzol, beleilleszt, újra és újra rétegezi őket? Különös, színesen vibráló mikrokozmoszokat épít belőlük. A folytonos átalakulás különös szövetei hol megmutatják tosabban bennük mindig ott rejtőzik a líra. Számomra épp egy ilyen lírai pillanat, egy különleges szerelmi kettős jelentette az est egyik csúcspontját. Két fiatal találkozása, évődése, közeledése, eltávolodása, majd egymásra találása táncban „elbeszélve”, hagyományos zenei kíséret nélkül, mindössze két énekes adja hozzá a különleges, szaggatott ritmust. A táncosnő olyan finom, olyan érzékeny és érzéki, olyan légies, minden mozdulata olyan elegáns, hogy elhisszük neki: ebbe a nőbe valóban bele kell szeretni. Akár csak ezért az egy táncért is érdemes volna megnézni az előadást, de hát természetesen ragyognak itt még más „gyöngyök” is. Ámulattal nézi például az ember a csoportos táncok lazának és önfeledtnek tűnő, de nagyon is tudatosan koreografált „rendetlenségét”, ahol nincs két egyforma ruhába öltözött táncos, ahol ki-ki látszólag a saját feje után megy, és ugyanarra a zenére más-más mozdulattal reagál, az összkép mégis harmonikus, egész. A korlátokat nem tűrő ősi szabadságvágy árad ezekből a táncokból, a hanyag elegancia mögött pedig ott érződik a fölényes szakmai tudás. Másik kedvencem a „városi folklór” világából merít, amolyan rögtönzött össztáncféle az udvari poroló körül. Megszólal a zene, s egymás után jön elő a ház népe, előbb a nők, épp ahogy vannak, a fakanál mellől, lecsapva a porrongyot, mackónadrágban, otthonkában, sebtében kötött fejkendőben, papucsban vagy otromba, kukából mentett égővörös lábbeliben, s persze előkerülnek a férfiak is, a nőkhöz „méltó” öltözékben. Aztán megint csendesebb percek következnek, nagyon csendesek, hiszen mezítlábas táncot járnak a lányok, majd vidám fiúk jönnek, egyikük a vizeskanna oldalán veri a ritmust, szállnak a kalapok, ördöngösen járnak minden irányba a vastag csizmás lábak, s elöl- hátul, mindenütt vidáman röpköd egy papagájzöld nyakkendő. A muzsikát a Szalai Antal vezette cigányzene- kar, a Hegedős Együttes, a Karánsebesi Fúvósok és a Lindri cigány kvartett szolgáltatja. Felváltva meg közösen is zenélnek, önálló produkciókat is előadnak, és a táncosok kíséretét is ellátják - minden szerepben kiválóan. A Fekete gyöngyök a múlt év őszén Brazíliában vendégszerepeit, óriási sikerrel. Márpedig ott nagyon értenek a tánchoz. A Honvéd Táncszínház egy kultúra legszebb gyöngyeit szórja elénk. Ez a kultúra a miénk is. Ismerjük meg jobban, és legyünk rá büszkék. Ferenci Zsuzsa Fotó: Mezei Virág magukat pixelekre szétesve, máskor sűrű szövedéket formáznak. Mennyire konstruktív, és mennyire egy másik fajta, organikus ez az absztrakció, amit itt látunk? Esetleg valamiféle kivetülése a kiszámíthatatlan és meghatározatlan formáknak? Spontán gesztusok ezek, vagy a kalligráfia továbbfolytatása. Talán mikroszkopikus szemléletű ornamentika? A válasz nem lehet egyértelmű. Mert igaz, hogy felfedezhetőek a rétegek, mégis síkszerű alkotások ezek. Csak ahol szándéka szerint szükséges, vehető észre és különül el egymástól az egymáson is áttűnő, áttört rétegek sora. A látás, a képi absztrakció olyan átértelmezései ezek a képek az elektrográfia műfajában, mint Jackson Pollock festészete, és itt most az alkotás hasonló módszerére gondolok. Ezek mágikus művek, a meditáció rekvizitumai. Az alkotás közbeni rögtönzésekkel válnak kollázsokból a mai kort kifejező, egyedi műalkotássá. A technikai civilizáció mára oly globálissá vált eszközét, a számítógépet talán sikerül végre integrálnunk az emberi alkotás eszköztárába, és most egy a régi hagyományokra épülő, új művészet születésének lehetünk tanúi. Knox 14 I KOVÁTS BORBÁLA KÉPEI
