Ferencváros, 2005 (15. évfolyam, 1-12. szám)
2005. március / 3. szám
ÉRDI TAMÁS ÉS BARÁTAI A NEMZETI HANGVERSENYTEREMBEN Szép koncertet adott Érdi Tamás zongora- művész február 11-én a Művészetek Palotájában „beüzemelő” Nemzeti Hangversenyteremben. A szóhasználat nem véletlen, mivel a Nemzeti Színház tőszomszédságában nemrég átadott intézményben időről időre úgynevezett próbakoncerteket tartanak, melyeknek tapasztalatait a végső kialakításnál hasznosíthatják. Mint ahogy a koncertlátogatókét is, akik a helyszínen elmondhatják benyomásaikat, javaslataikat. A Művészetek Palotája és a hangversenyterem egyébként gyönyörű (a rút külső szépséges belső teret takar), a kő, a fa és az üveg nemes harmóniáját sugározza, bár a méretek, a tér tágassága kissé még szokatlan. Ez alkalommal a kamarazene akusztikai hatásait tesztelték a szakemberek, mi, a hangversenytermet zsúfolásig megtöltő mezei koncertlátogatók azonban egyszerűen csak gyönyörködtünk a muzsikában. Ami nem volt nehéz, hiszen Érdi Tamás darabválasztásaira és előadói stílusára ez az egyszerű jelző illik leginkább: szép. Akár Mozartot játszik, akár Schubertét vagy Chopint, Érdi ujjai nyomán úgy árad a szépség a zongorából, mintha ezer és ezer igazgyöngyöt szórna szerteszét. Ennek a túláradó zenei szépségnek a közvetítéséhez méltó partnerek voltak a zongorista barátai. Három fiatal, tehetséges, gyönyörű lány lépett vele a pódiumra: a kolumbiai származású, az USA-ban élő énekesnő, Vanessa Diamond, az Azerbajdzsánban született és Németországba települt Jamila Musayeva hegedűművész, akit 2003-ban az év legjobb hegedűse címmel tüntettek ki, és Hiroko Sasaki japán zongoraművésznő. Utóbbival Schubert nagyszabású f-moll négykezes fantáziáját adták elő, majd a második részben Mozart Esz-dúr kétzongorás versenyét - parádésan. Sem a zongoristalánynak, sem a hegedűs Musayeva kisasz- szonynak nem lehetett könnyű dolga, hiszen olyan zongoraművésszel játszottak együtt, aki születése óta vak. Sem a hegedű-zongora szonáta, sem a kétzongorás mű esetében (és semmilyen más esetben sem) lehet ugyanis szó testbeszédről, szemkontaktusról, vagyis olyan „segédeszközökről”, amelyeket a közös muzsikálás során alkalmazni szoktak. Ez különösen a kétzongorás verseny előadásában jelenthetett nagy kihívást, melynek ez a lenyűgözően komoly, intelligens, fiatal zongoraművésznő maradéktalanul megfelelt. Csodálatos volt látni és átélni kettejük közös élményét! A Weiner-Szász Kamaraszimfonikusokat Pál Tamás vezényelte, muzsikájuk könnyed volt és elegáns, méltó ennek az estnek áttetsző finomságú szépségéhez. Érdi Tamást látni, hallgatni mindig különleges és felkavaró élmény. Még csak huszonhat éves, de már bejárta a fél világot, négy CD-je jelent meg. Rendkívüli tehetsége, muzikalitása, a zene iránti alázata segít neki abban, hogy feledtetni tudja - elsősorban önmagával - a vaksága szabta korlátokat. Mert mi úgy látjuk, nincsenek ilyen korlátok. Érdi Tamás kiemelkedő tehetségű zongoraművésze a világnak. Ferenci Zsuzsa TÜZES ANGYAL Háromévi „anyasági” szünet után lépett először színpadra Bozsik Yvette, a mai magyar táncművészet talán legeredetibb és legnagyobb hatású egyénisége. Hogy ez a színpad épp a Trafó, az számunkra örvendetes, bár nem meglepő', hiszen a művésznő régóta otthon van a Kortárs Művészetek Házában. Itt mutatták be többek között azt a két duettet is, az Xtabay-t és a Holtodiglant, melyek folytatásának, a trilógia befejező darabjának tekinthető a Tüzes angyal. Bozsik most is Vati Tamással táncolja a kettőst, de mint mondta, Vati nemcsak táncpartner, hanem alkotótárs is, az előadás közös munka eredménye. A produkciót egy múlt század elején élt orosz író, Valerij Brjuszov misztikus hangulatú regénye, A tüzes angyal ihlette, de ez talán mindegy is. Az irodalmi mű csak a katalizátor szerepét játszotta, csak inspirációt adott a táncos-koreográfus képzeletének. Bozsiknak most szüksége volt erre a misztikus hangulatra, ugyanakkor arra a keménységre, olykor szinte kegyetlenségre, melyet ez a regény és a belőle készült Bódy Gábor-forgatókönyv sugallt. Erre volt szüksége, hogy aztán a tánccal kifejezhesse azt, amit most, érett nőként, anyaként, a szülés fájdalmának emlékével a testében és lelkében gondol az életről, halálról, magányról, férfi és nő kapcsolatáról. Az előadás csupa kihívás, nemcsak a táncosok, hanem a nézők számára is, de ezt a Trafó közönsége megszokta, sőt el is várja. Ide nem elandalodni, nem „kikapcsolódni” jönnek, itt szeretnek megküzdeni a katarzisért. Méghozzá nem is kevesen, hiszen azon a szombat estén, ahogy mondani szokták, még a csilláron is lógtak, ha a Trafó szikár nézőtere megtűrné feje fölött az efféle csecsebecsét. A svájci Jean-Philippe Heritier-nek a darabhoz írt zenéje is gondoskodik róla, hogy a küzdelem ne legyen könnyű. Kegyetlenül erőszakos zene ez, mely egy pillanatig nem ereszt, nem ad megnyugvást a nézőnek. De a táncosoknak sem, annak ellenére, hogy az előadás nagyobbik felében Bozsikék a szó hagyományos értelmében szinte nem is táncolnak. A színpad hátterében tüllel borított folyosó húzódik, a tér két oldalát egy-egy tüllkabin foglalja el. Ezekben a sejtelmes kabinokban - kriptákban?, halálos magányban? - zajlik az előadás túlnyomó része, jelzésszerű mozdulatokkal. A magány, a fájdalom, a reménytelenség, a bezártság kínlódó, tétova mozdulatai ezek, a táncos legnehezebb pillanatai, amikor a puszta testi jelenlétével kell hatnia. Amit Bozsik Yvette olyan egyszerű szavakkal fogalmazott meg az előadás utáni beszélgetésben: „Próbálunk jól jelen lenni a színpadon.” Hogy aztán újra és újra kilépjenek a nyílt térre, melynek közepén, egyetlen díszletként egy fa áll (talán az édenkert almafája), s ott találkozzon végre egymással férfi és nő. Háromszor lépnek ki, támadnak föl, háromszor táncolják el a találkozás és a remény korántsem édeni táncát, és térnek vissza megint a magányba, sebzetten, kifosztva, de az újrakezdés reményével. A Tüzes angyal a kortárs magyar táncművészet újabb figyelemre méltó alkotása. Bozsik Yvette visszatért. Ferenci Zsuzsa 23 2005. március
