Ferencváros, 2004 (14. évfolyam, 1-12. szám)
2004. március / 3. szám
2004. március H ADASTYÁNOK A SOROKSÁRI ÚTON A szabadságharc bukása után keserű sors várt katonáinkra, besorozták őket az osztrák hadseregbe. Akik el akarták kerülni a gyűlölt fehér kabátot, emigráltak, vagy meghúzták itthon magukat. Csak a kiegyezéskor nőtt meg a becsületük. Az emberek ugyan tisztelettel hallgatták történeteiket a csatákról, várostromokról, ám ez nem jelentett anyagi megbecsülést. Sokan közülük nyomorogtak. A rokkantaknak különösen keserű volt a sorsa. Szép számmal alakultak ugyan a honvédegyletek, ígéretek hangzottak el, de vajmi kevés történt. Kossuth 1869. október 5-én 1000 forinttal bélelte rokkantaknak küldött vigasztaló levelét. Végül egy „honvédmenház segélyezését előmozdító társulat” alakult Pesten, melyhez sokan ajánlottak fel pénzt vagy munkát. Kossuth évenként 20 forintot, Damjanich tábornok özvegye 10-et, sok egyszerű ember néhány forintot. Nemcsak magánosok, intézmények is adakoztak. Először az aszódi, majd a tétényi kastélyt szemelték ki erre a célra, később egy budai telekről is tárgyaltak, végül a Ferencváros mellett döntöttek. Összesen 86 ezer forint gyűlt össze, abból építették fel a házat (címoldalunkon). Az adományozó megyék elhelyezhették címerüket az épület homlokzatán. 1871. október 1-jén helyezték el az alapkövet. Okmányok, érdemrendek, Kossuth- bankó, tiszti névsor, korabeli hírlapok és a dicső kor más dokumentumai kerültek az alapok közé. Két év múlva a Soroksári úton megnyílt az „öreg honvédek” otthona. Vidats János egykori honvéd százados mondta a megnyitón: „A halottaknak nem fáj semmi, hanem az élőknek nagyon fáj a nyomorúság.” Az épület homlokzatán felirat hirdette: „Az 1848/9-iki rokkant honvédeknek hálás elismerésül a nemzet egyesei.” A fenntartási költséget az Országgyűlés és a folytatódó adakozás biztosította. A törzstiszteknek külön szobájuk volt, a tisztek kettesével laktak, a legénységi állományúak négyesével. Nyolcvanan költöztek be a nyitáskor, később száz felett állandósult a létszám. Egyharmaduk volt tiszt, a többi közkatona. A kényelmes elhelyezés sokakat vonzott, de nehéz volt bejutni a menház egyenruhás, vörös sapkás lakói közé. Külön épületben volt a „mosóház”, ahol vízvezeték állt a lakók rendelkezésére, ami eléggé ritka volt akkor Budapesten. Nem volt külön tiszti konyha, a francia „egalité” szellemében, mindannyian ugyanazt ették. Napi 70 dkg kenyeret kaptak, csütörtökön és vasárnap 2,5 deci „tized” bort. Egy „közharcos” 10 fillér zsoldot kapott egy napra. Negyedholdas veteményeskertjükben maguk gazdálkodtak, de szívesen elfogadtak természetbeni adományokat, bort, gyümölcsöt, dohányt. Sokan szivarvégeket küldtek, s az egyik menházpa- rancsnok - Krúdy Gyula nagyapja - kitalálta a „szivarvégmalmot”. Szigorú házirend érvényesült, minden szobának parancsnoka volt, akit „szobaatya” néven szólítottak, naponta más volt a soros a takarításban. Télen este nyolckor, nyáron kilenc órakor volt takarodó. Aki el akarta hagyni a házat, annak „szabadságolást” kellett kérnie. 1900-ban bővítették az intézményt, 50 új tagot vettek fel, de egyre fogytak a szabadságharc egykori harcosai. 1924- ben, a 93 éves Lebó Istvánnal, meghalt az utolsó menhelyi honvéd is. Róbert Péter T Á R L A T O K - G A L E R I A | - fi ÍJ T E R % 5 K Ridovics András fotókiállításáról (Ferencvárosi Pincegaléria) A meghívó képeslap ígéretes, színes, figyelemfelkeltő. Ehhez képest meglepő a majdnem elmaradt megnyitó. A kiállítandó képek egy része a kezdés idején még a földön hevert. Az érkező látogatók performance-szerűen rakták fel a falra a fotókat. Ha ez volt a cél, akkor kicsit esetlegesre sikerült. Végül a látogatóknak köszönhetően mégis összejött a kiállítás. A kisméretű fotók az esetlegességeket szándékosan a képekbe építő dekompo- zíciók. Számomra, aki csak betévedtem a kiállításra, tematikailag mozaiknak tűnt, bár ezt a meghívó mintha sugallná: „megemlékezés egy elhagyott ...videokameráról.” Az egész anyag olyan, mintha a kamerában felejtett filmre fotózta volna környezetét, életének eseményeit, majd az előhívott filmen ott sorjáznak a dokumentumok. Persze ez digitális kamera! De láttunk már ilyet. A 80-as évek Fiatal Művészek Klubja, fotósok sora, Lugosi Lugó Lászlótól Forgács Péterig. Hogy ez színes? Azok is azok voltak. Azért szépek a tükröződések, a ködösre fényképezett, lepusztult kültelkek részletei. Érdekesen komponálja képeit, és néhány nagy ötlet is van közöttük. Fotószerű is, mint a „tükröződések” némelyike, és gondolatilag is, mint a lefotózott pálmafás tapéta, amelynél csak hosszas nézés után esett le a tantusz. Azért legközelebb szebben kellene felrakni, attól nagyobbat szólna az egész. Knox T
