Ferencváros, 2004 (14. évfolyam, 1-12. szám)
2004. szeptember / 9. szám
ÜNNEPÉLYES TISZTAVATÁS Az elmúlt évek hagyományaihoz híven, a Magyar Köztársaság állami ünnepén, 2004. augusztus 20-án a közjogi méltóságok, valamint az ország nyilvánossága előtt ünnepélyes esküt tettek a Magyar Honvédelmi Akadémián végzett ifjú tisztek. A köztársaság lobogója felvonásával és a Szent Korona másolatának bemutatásával rendezett ünnepségen megjelent Dr. Mádl Ferenc államelnök, Juhász Ferenc honvédelmi miniszter és Dr. Szenes Zoltán altábornagy, a HM Honvéd Vezérkar főnöke, akiket az ünnapségen Prof. Dr. Szabó Miklós akadémikus, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem rektora kísért. Az elöljárónak Dr. Hajdú István ezredes, a díszzászlóalj vezérlő parancsnoka tett jelentést. Az eseménnyel ablakokon keresztül belátni a firenzei barack színű falakra, a kovácsoltvas lámpákra, de az utca népével is együtt vagyunk, hiszen mellettünk kutyát sétáltatnak, bevásárolnak, nézelődnek az emberek. Minél későbbre jár, annál nehezebb helyet kapni. Nyolc körül már szinte nincs szabad asztal, pedig csütörtök van, nem hétvége. A vaskos étlap egyszerre tölt el elégedettséggel és bizonytalansággal. Ha túl sok étel közül kell választanom, mindig kétségbe esem, és végül a rántott hús mellett döntök. Megkönnyebbüléssel veszem tudomásul, hogy borjú bécsi nincs az étlapon. Nem először járunk a Soulban, és nem is utoljára. Kóstoltuk már a Soul-salátát, ami megosztja a közvéleményt, a tárkonyos borjúragu levest valódi, omlós borjúhúskockákkal, ami egyértelmű elismerést váltott ki, de a tengeri herkentyűket eddig valahogy kerültük. Ez alkalommal teret engedünk a különlegességeknek. Jöjjön a zöld kagyló, a lazac, a spenótos gnocchi, a libamáj terrine, ide veletek házi krumplifánkok, grillezett sajtok barackkal és hagymával! Persze nem ebben a sorrendben, de nagyjából mégis összevissza, mert az asztalunkra halmozott előétel-kavalkád majdnem összeér a főételek lakomájával. Malackodunk is egy kicsit: a kagyló héjával kanalazzuk a fokhagymás-bazsalikomos paradicsommártást, mert ellenállhatatlanul finom, a spenótos gnocchit összeházasítjuk a szűzérmével is, és miután nagyjából mindent megkóstoltunk, ami az asztalon van, visszatérünk a sült sajthoz és zöldbors mártáshoz. Mohóságunkban a díszítésnek szánt bazsalikomleveleket is megesszük, így a hamisítatlan mediterrán íz ott a szánkban még akkor is, amikor a desszertre kerül sor. Az étlapon nincs Gundel palacsinta és almás rétes, semmi magyaros hívónév nem árulkodik arról, hogy turista-kopasztás lenne a cél. Van viszont őszibarackba töltött tejberizs sült tojáshabbal és szederdzsemmel, és valami csoki-csoda fagylalttal, amit szerényen csak forró csokis süteménynek aposztrofálnak. Kihívóbb, feltűnőbb név illetné ezt a desszertet, mert amikor már azt hisszük, hogy egy szál fű sem férne belénk, akkor is bekanalazzuk az utolsó morzsáig, ámulva a burok omlósságán, a belülről lassan, lávaként csordogáló csoki mély barnaságán. Jólesően dőlünk hátra. Oscar Wilde híres mondása, amivel a bejáratnál szembesülhet a vendég, mostanra nyeri el valódi tartalmát, és mélyen azonosulunk eszmei mondanivalójával, melynek lényege, hogy csak egy dolognak nem tudtunk ellenállni, a kísértésnek. Abból pedig volt bőven. -zsúpFerencváros 21 2004. szeptember
