Ferencváros, 2004 (14. évfolyam, 1-12. szám)
2004. július / 7. szám
PASSAGGI - VÁZLATOSSÁG - RÉSZÁLLAPOT Kiss Zoltán grafikáiról Kiss Zoltán grafikusművész választott műfajának, a grafikának majd minden fajtáját műveli. Olaszországból magával hozott szemlélete, a nálunk megszokottól eltérő látás- és ábrázolásmódja érdekes helyet biztosít számára a magyar művészeti életben. Cliche-verre (üvegkarc) fotógrafikái és rézkarcai után most litográfiáit (kőnyomatait) mutatja be igen sajátos módon. A kiállításon a művek első megközelítése egy kívülálló néző számára a fogalmak tisztázása. A „passaggi” egy olasz képzőművészeti szakkifejezés, a litográfiák próbanyomatait nevezik így. A Ferencvárosi Pincetárlat mostani kiállításán ezek a próbanyomatok láthatóak, meglehetősen nagy számban, szinte kitapétázva velük az egész kiállító tér. A három témakör köré csoportosítható nyomatok részállapotát, fázisszerű készültségét nemcsak a hevenyészett, csiptetős felrögzítés jelzi, de a két, elegánsan keretezett, aláírt, kész nyomat kiállítása is erőteljesen ellenpontozza. Ritkán adódik alkalom ilyen műhelyszerű munkabemutatóra, ahol nemcsak a kész mű, a végtermék mutatja az átszellemült pillanatok nyomait. A művész személyiségének és a külvilágnak az ütközése szinte fázisonként követhető a vázlatokon. A „passaggi” cím jelölheti ugyanakkor az átmeneti állapotot is, hiszen itt minden nyomat még kísérleti állapotban, más és más. Ezek a nyomatok úgynevezett gesztusképek, amelyekben a művész technikai tudása és a műveket létrehozó indulat együttesen van jelen. A gesztuskép soha nem figurális, nem ábrázol, az érzelmek mozgatják az alkotó kezét. Másfajta ábrázolás ez, más szabályokkal. Az a kérdés, mennyire lassítja az alkotót ez a grafikai technika. Mennyire képes átadni, mennyire jön át a mondandó és a kéz munkája a litográfia bonyolult gépi eljárásai között? Úgy tűnik, Kiss Zoltánnak ez a művelet sikerült, a szabad kísérletezés során képpé sűrűsödnek az egyéni gesztusok. Érzéki felületek jönnek létre az ösztönös mozgások lendületétől. Ezek a dinamikus struktúrák az érzelmi hullámzás leképezése során érzékenyen és egyénien elegyítik a jelszerű és a gesztusszerű megnyilvánulásokat. A jelhagyás itt az öröklét számára történik, de akár graffiti is lehetne a szó mai, falfirka értelmében. Közben azért a szimmetria, az egyensúly, a kép megkomponáltsága, a kiegyensúlyozó elemek tudatos szerepeltetése fölényes szakmai, művészi tudást sugall. Sais-ban, Egyiptom egyik fontos szent városában áll Neith isten- asszonynak, a harc és a szövés védnökének pompás temploma. Ebben található egy örökre sűrű fátyollal letakart kép. Azt mondják, ha valaki fellebbenti a fátylat, és mögé pillant, soha többé nem tud mosolyogni! Vajon mi lehet a fátyol mögött? Talán a félelmetes „Semmi”, a tér és az idő iszonytató szakadéka? A beletántorodó, szédülő, kérésziétű Épp csak egy fél órája vagyunk a Shirazban, de már tudjuk, sokáig maradunk. Pedig a hastáncosnők még csak eztán libbennek elő, félóránként. Olajos barna bőr, fekete haj, fehér fátyolruha. Az angol úriember teljes testével a látványosság felé fordul, szélesen mosolyog, tetszik neki. Honfitársaink, akik párban jöttek, nőkísérettel, csak lopva pislantanak az ellenállhatatlan idomú táncosnőre, aki keccsel és bájjal libben a női asztaltársaságunkhoz, hogy a mi elismerésünket is besöpörje. Mosolygunk és tapsolunk, egy kicsit irigykedünk is, nemcsak az idomok, de a produkció végén feltörő taps miatt is. Aztán a hasi örömökbe fojtjuk a hastánc miatt kialakult komplexusainkat, és akkora kebabtálat rendelünk, hogy lelóg az asztalról. A válogatott, grillen sült húsok és halak fenségesek. Még csak a tál felét fogyasztottuk el, de máris nyilvánvaló, hogy a dogibeg majdnem kétkilós lesz. Az édességre csak becsületből hagyjuk rábeszélni magunkat, mert sem a gyomrunk, sem az ízlelőbimbóink nem birják tovább. Azért az utolsó morzsáig felcsipegetjük a mézes-mazsolás süteményt. Hastáncosnői ambícióinknak mára már biztosan lőttek, ezért záróakkordként kérünk még egy mentateát. Távozáskor újra megsimogatjuk a térítőt és a faliszőnyeget. Ajánljuk a Shirazt mindenkinek. -zsupember döbbeneté? Nekem erről az érzésről szólnak Kiss Zoltán grafikái. A dadogva fogalmazó műhelykísérletek során kialakulnak a részletek, az alkotó eldönti a folytatást. A sok apró részlet talán mítosztöredék, esetleg mítoszmaradvány, melyben fellelhető a kollektív tudattalan. Az állandóságon belül a változások a pillanat szülöttei? Remélem, találunk választ. Az alkotás pillanata az, amikor érzékelhetővé válik, és szinte a semmiből materializálódik az addig nem látható, a megidézett világ, a művész Kiss Zoltán világa, amely talán a mi világunk is lehet. Knox Ferencváros 9 2004. július
