Ferencváros, 2003 (13. évfolyam, 1-12. szám)
2003. december / 12. szám
Négyen vagyunk Virgonc lurkók utaznak a Boráros térről a hatos villamoson. Fecsegésükből kiderül, hogy mindhárman ferencvárosiak, akiket édesanyjuk bevásárolni visz magával. Meglehetősen elevenek. Örömmel csacsognak - az iskoláról. Gyönyörködöm életkedvükben, felhőtlen viháncolásukban. A nagyobbak simogatják a kicsik fejét, az apróbb leányka bújik az édesanyjához, a fiúk egyre bolondoznak. Láttukra úgy érzem, ebből a családi boldogságból bizony kimaradnak az egygyermekes szülők. Testvériségük tudata szemlátomást biztos támpontot jelent ezeknek a gyerekeknek. Akaratlanul is felidéződik bennem egy mondata azoknak az újságcikkeknek, amelyek a közelmúltban statisztikai adatokkal hirdették: egyre fogyunk... így aztán, amikor leszállásra készülődik az édesanyával együtt négytagú kis család, önkéntelenül is kibukik a számon:- Milyen szerencsések vagytok, hogy három nálatok a testvér! A kicsik kihúzzák magukat, és önérzetesen kiabálják:- Mi nem hárman, hanem négyen vagyunk! Válaszolni már nincs idő, ők továbbrobognak, akár velem a villamos. Ülök és mélázok mosolyogva, amikor megszólít a szemközti idős hölgy, aki tanúja volt a jelenetnek.- Képzelje, a szomszédunkban negyedik gyermekét várja egy édesanya. A közelben lakó néni volt olyan tapintatlan, hogy elkezdte faggatni az asszonyt:- Minek maguknak ennyi gyerek? Maguk valami szektások? Nem tudtam volna kapásból olyan szép, és igaz választ adni, mint a megkérdezett, aki így felelt a szemérmetlen faggatózásra:- Nem. Mi emberek vagyunk. MOLDI Ajándékkártya és az ő foga Aranykártyásként pontokkal, vásárlási kedvezményekkel jutalmaz az egyik mobilos cég. Mi több, az egyik bank ígérete szerint könnyebben és kedvezményesen juthatok bankkártyához is. Sőt, szűk egy éve jött a továbblépés: már nem csak a magán, de céges előfizetőként is kaphatok kártyát. Mit kaphatok, annak idején egy hétig szinte naponta hívtak, hogy igényeljem a kártyát, mert nagyon jól járok, s hosszan sorolták az előnyöket. Kértem, de akkor még csak időt. Aztán április táján úgy döntöttem, belépek a bankkártya-tulajdonosok klubjába. Vittem fényképet, és kitöltöttem minden papírt. Majd vártam. Talán még mindig azt tenném, ha érdekelne. Ki tudja miért, fél éve nem kaptam meg a kártyát. Igaz, értesítést sem. Mint megtudtam, törölték az igényemet, de, hogy milyen okból arra nem derült fény. Felajánlják, kérem, s még csak nem jelzik, hogy miért? Ki érti ezt? Most már tudom, nem csak ezt az ajánlatot, de a bankot sem kell komolyan venni. (zsola) Közlekedési fogócska Megszállták a hiénák az Örs vezér teret - kiabálta a telefonba az egyik barátom. Igen csak értetlen képet vághattam, mert többen is elég furcsán néztek rám. Néhány órával később megoldódott a rejtély. A karszalagosok (értsd: ellenőrök) lepték el a metró végállomását. Vadul vizsgálták, olykor kergették az indulni készülő utasokat. Közlekedési dugót okozva, jelentősen akadályozták a forgalmat. Se ki, se be. Illetve, nem kis közelharc árán, végül mégis mehetett mindenki a dolgára. Többen viszont jó darabig inkább elkerülik az Örs vezér teret. Még bérlettel is! Ugyan a BKV egy ilyen akcióval naponta több (tíz)ezer forint plusz bevételhez jut, néhány dologra azért nem ártana figyelni. Az akció idején csupán egyetlen pénztár tartott nyitva. A cég vezérei folyvást sírnak, hogy nincs elég pénz, ám az utas másodrendű. Minap a Bertalan Lajos utcából szerettem volna továbbutazni a 19-es villamossal. Vártam. Hiába, pedig közben már két járatnak is érkeznie kellett volna. Huszonöt perc múlva a másik villamos vezetője szólt: „hozzám szánjanak, mert az nem jár.” Ő lelkiismeretesen be is mondta a következő megállóknál, ám rengetegen pórul járhattak a későbbiekben is. Persze nem díjemelésről volt szó, így elfelejtették tájékoztatni az utasokat. Mint ahogy a pótlóbuszok megállójáról is csak szájról-szájra terjedő pletykából lehet tudomást szerezni. Gondolom, ez már nem fáj a BKV vezéreknek, különben is minek járnak arra az emberek. A lényeg, hogy az ellenőr a helyén legyen. (sch) Határ-eset Ritkán járok külföldre, ám most úgy hozta a sors, hogy az egyik szomszédos országba kellett autóznom. A határállomás szinte üres, gyors az előrejutás. A határőr hölgy ellenőrzi útlevelemet, majd kér, nyissam fel a csomagtartót! Jó utat! - búcsúzik - s kezdek kigurulni az országból. Előttem senki és semmi, csak egy nyitott sorompó. Éppen áthaladok rajta, mikor - honnan-hon- nan nem - előugrik egy fiatalember, kiabál, ütögeti az autómat, és heves mozdulatokkal mozgatja a tenyerét az arca előtt. Utoljára gyerekként süsüztek le, akkor sem viseltem könnyen.- Mit óhajt?- Mé' nem áll meg?- Miért álltam volna? - zöld esődzsekijén semmi sem jelzi funkcióját. - Nem gondolja, hogy - ha még vétettem volna is - túlzás lesüsüzni?- Csak azt jeleztem - mondja - hogy nem lát. Mit? Kit? S, ha láttam volna, mit jelentene, hiszen se jelvény, se felirat nincs rajta. Meg aztán „elbújtában” azt se láttam.- Én vagyok a vámos.- Az se játszik, különben, az útlevelem ellenőrzésekor kinyittatták velem az autót. Honnan tudjam, hogy újra kellene?- Szóljon a vezérőrnagynak, adjon jelvényt! - tanácsolja, majd hátat fordít, s ott a „mezfelirat”. - Na, menjen, ne vitatkozzon itt velem! A feladatra legalkalmasabb határőrrel találkoztam? Határeset. HáJá 2003■ december t f;-5 W ■ m,, foto: Ssüovcnesák Adáni
