Ferencváros, 2003 (13. évfolyam, 1-12. szám)
2003. október / 10. szám
2003- október T áblák Számlálók Alábbiakban lesz majd szó szupermarketről és gyors-étkeztető vendéglátó ipari egységről is, de sietek leszögezni: rohanónak mondott és gépesített, lelketlen korunkban is kedvencem a Nagycsarnok. Kedvelem a kofákat, némelyikük valóságos nemzeti intézmény a humorával, apró kis trükkjeivel, stiklijeivel, amik felet vigyorogva szemet huny az ember, végül is abban a pár percben, amíg beszerezte a hétvégi pacalt, meg a kelkáposztát, vagy akármit, meglehetősen jól érezte magát, s jobb esetben embernek tekintették, nem csupán vásárlónak. Emlékszem, egy időben szemet szúrtak kis táblácskák „Ne tessék az árut tapogatni!!!” felirattal, ezek mára eltűntek, és innentől fakultatív, hogy fogdossuk-e a paradicsomot, és hogy hagyják-e. Gondolom, ez minden alkalommal személyes szimpátia és pénztárca kérdése, de legalább nem érzi élből bunkónak magát az ember, akiről messziről lerí, hogy össze fogja fogdosni a verejtékes munkával termelt zöldséget. Nos, ez már-már európai attitűd, csak a közvécét üzemeltető bt., kft., netán részvénytársaság ezt még nem tanulta el. Az hagyján, hogy a leghosz- szabb sor mindig ott kígyózik, de hercig kis tábla hívja fel a figyelmet, hogy a számlálóval ellátott fotocellás ajtaja miatt ügyeljünk a belépésre, mert ha rosszul lépünk be, akkor is le kell perkálnunk a 60 forintot, merthogy azt a gép elszámolta, és a könyvelőnek nem mondhatja ugyebár az ember, hogy valaki csak bement szétnézni, jóllehet, nem is kellett pisilnie. Különben is, egy vécében ne nézelődjön az 11 ember... Nyilván olyan turistaattrakciónak számított a csarnoki klotyó, hogy a bt., kft., netán részvénytársaság illetékesei szükségesnek éreztek kitenni még egy táblácskát, mely szerint: „belépés kizárólag WC-használat céljából!”. Óhatatlanul foglalkoztatni kezd egy ördögi gondolat: mi más célból menne oda valaki? Lássuk csak... Mondjuk, valami elképesztően perverz célból bemegy, és hatvan forintért elüldögél a fajanszon. Elfogyasztja a hentesnél vett sültkolbászt... Vagy pihenni támadt kedve, és az összes pad foglalt volt... Vagy nyugodtan meg akarja inni a sörét... Szipuzni akar, és nem technocolt... Vagy életszagú helyzetek után kutató írójelölt, netán újságíró, aki közelebbről akarja megtapasztalni az űrkorszak technikáját az ötvenes évek dizájnjával keverve, és a vécésnéni elképesztően ordenáré stílusával súlyosbítva... Vagy külföldi, aki már sokat hallott csarnokot megjárt ismerőseitől a sajátos magyar folklórról... Nem tudom... Evek óta gondosan ügyelek, hogy a Nagycsarnokban sose törjön rám a szükség. A magam módján így tiltakozom a sértő feltételezés ellen, hogy a klotyóüzemeltető bt., kft., netán részvénytársaság szerint én nem a dolgomat végzem a szentélyben. Szeretem a hamburgert. Nem nagyon, nem mindig, de abban legalább biztos lehetek, hogyha megkívánom, mindig azt kapom, amit vártam. Ezért jók a mekik, meg a burgerek. Tipikusan semmiperces ételek, modem tápláléklánc-filozófiával, mely szerint az ember éhes lesz, megkívánja, bemegy, gyorsan megrendeli, gyorsan megkapja, gyorsan megveszi, megeszi - gyorsan jóllakik (persze csak átmenetileg), és gyorsan elfelejti, hogy evett. A varázsszó itt is a gyorsaság - lenne. Tulajdonképpen merő mazochizmus részemről minden effajta hamburgeres szeszély. Merthogy: gyorsan bemegyek, gyorsan elhadarom, mit kérek, és naivan már nyújtom is a kezem. Annál is inkább, mert tudatja velem a felirat, hogy 60 másodpercen belül kiszolgálnak. Ám valami rejtélyes üzletpolitika folytán úgy vélik, a gyorsételeket sem lehet ám csak úgy összecsapni. Ezért a fiatalember egyszer beüti a gépbe a kívánalmaimat, majd hátraordítja a rendelést, majd hihetetlen önbizalommal beindítja a számlálót, és úgy 120 másodperc múltán beüvölt, hogy: sajtburgert! Közben persze előkészíti a majonézt, a kólát, a krumplit, és mosolyog rám, és néha ordít, mint mellette a társai mind, és közben ott topor- gunk, éhségünk mintha csillapodna, és határozottan azon jár eszünk, hogy jobb lett volna beülni a sarki étkezdébe, ahol ennyi idő alatt komplett házimenüt ehettünk volna végig, és a cech is kevesebb lenne. A számláló már 4 perc 50 másodpercet mutat. A pultos fiú már a mögöttem álló kóláját, krumpliját teszi tálcára, épp a harmadiktól veszi fel a rendelést, és rendületlenül mosolyog. Nem is lenne semmi baj, ha nem áltatnának azzal, hogy egy percen belül nekieshetek az ebédemnek. 7 perc 35 másodperc múltán megkapom a nyavalyás sajtburgeremet. „Köszönöm a türelmét” - vigyorog rám a srác. Én meg legszívesebben azt mondanám, kérek vissza 6 perc 35 másodpercet az életemből. Merthogy annyival vágtak át. garka •• Üzlet magyar módra Elegáns autószalon a lepusztult kőbányai épületek között. A kontraszt nagy, s a közelben élők aligha fognak megrendelői réteget alkotni a japán autócsodákat kínálók számára. De, mivel nagy csinnadrattával nyílt hétvégét hirdettek, mindenki előtt tárva a mintabolt ajtaja. Jönnek is szép számmal az érdeklődők, s mustrálgatják az öt-nyolcmillió forintos autócsodákat. Az alkalmazottak türelmetlenek, üzlet még nem köttetett. A látogatók be merészelnek ülni a drága luxusautókba, és belülről is látni akarják azokat! Bokaláncos, piercinges hölgy jön, és sorban lezárja a gépkocsikat, mondván, ha ezek beülnek, csak piszkolódik a kárpit. A közelben álló japán nő férjével összenéz, angolul elnézést kér az alkalmatlankodásért, és eltávoznak. Lehet, hogy jobb lett volna az ajtókat nyitva hagyni? G. A.
