Ferencváros, 2003 (13. évfolyam, 1-12. szám)

2003. augusztus / 8. szám

No comment! egy halom ruhával, hogy nézze át, kell-e neki valami. Mire fel megsértődött, hogy ugyan, miért dobom ki azon pompás kis mo­delleket, amelyeket tőle kaptam, pusztán csak azért, mert az ő szekrényében már nem fértek el. Átnézte a hegynyi rongyot, gondosan kiválogatva egykori cuccait, plusz vagy nyolc mel­lényt. Elképesztő, hogy évtizedes barátságunk alatt mennyi mel­lényt halmoztunk fel, mondhatni szabályosan mellényfüggők lettünk. Ennek látványosan véget kell vetni - határoztuk el, és kegyet­lenül megrostáltuk a ruhatárunkat. Mivel azonban nem szeretünk herdálni, főleg mellényt nem, a feleslegesnek ítélt ruhákat fel­ajánlottuk a közeli a téren lakó hajléktalan triónak. A trió - amely egyébként újságot kínálgat a kereszteződésben várakozó autósok­nak - roppant megörült az ajándéknak, mert mint mondották, eme tevékenységükben nem hátrány az ápoltabb megjelenés. Egyszó­val: sok más mellett egy csomó egykor kedvenc mellénnyel lettek gazdagabbak. Jó érzés volt adni és örömöt szerezni. Ámde! Pár nap múltán fel akartam venni jelenleg kedvenc piros far­mermellényem. Sehol sem találtam, ellenben haza­felé menet megláttam a kereszteződésben a trió hölgytagján. A mellényem! Hogy kavarod- hatott a kidobandók közé? Kicsit nagy A volt, kicsit lötyögött, de lezser tartást adott. A szép, piros mellényem! Mi­lyen büszkén viseli az a nő... Jaj, reménytelenül kicsinyes tud lenni olykor az ember lánya! Mert örülök én, hogy örül, naná, de nem telik el nap, hogy a kereszteződésben ne fogna el a végtelen birtoklási vágy, s ne gondolnék arra, hogy az ott tulaj­donképpen az én piros mellényem. Mentségemre legyen mondva, az is átfut ilyenkor az agyamon, hogy minek nekem ek­kora mellény? Sürgősen - vissza a feladónak! Naponta kétszer is felnyitom a levélszekrényemet: hivatalos levelet várok... Aztán vidékre utazom... Mikor visszaérkezem, két értesítést is találok. Na végre. Megyek a postahivatalba. A metróból kiszállva: fel a lépcsőn, le a lépcsőn, majd ismét fel a lépcsőn. így lehet csak a túlsó partra jutni, itt ilyen az aluljáró! Az egyik ablaknál megkapom az egyik levelet - a másikat nem. Azért újra sorba kell állni... Igenám, de kiderül, hogy azt már...: visszaküldték!!! És ez nem az első eset.- Tíz nap elteltével visszaküldjük - mondja a postás hölgy.- Hét napon át vidéken voltam - magyarázom a hölgynek, szombat-va­sárnapot is beleszámítva, tegnap megjöttem, az a nyolcadik nap, és ma itt vagyok, ez a kilencedik (a munkaszüneti napokkal együtt). Akkor hát... - Jó lenne tisztázni a dolgot, hiszen napnál is világosabb, hogy itt valami nincsen rendjén... De mögöttem türelmetlenek a sorban ál­lók. így hát nem marad más hátra, mint megkérdezni a nagyobb nyil­vánosságot: ki érti ezt? (YR) Csúcsforgalom. Forró benzingőz. Pattanásig feszült idegek a pénteki délutáni körút pokoli melegében. Szinte mindenki mindenkinek muto­gat valamit, a kevésbé vehemensebbek dudálgatnak. Az össznépi han­gulathoz képest a barátnőm igen megfontoltan vezet, ráadásul jól. Sű­rűn pillog a tükörbe, s nem a sminkjét vizslatja. Mögötte tiszteletet pa­rancsoló járgány toporzékol, olykor úgy tűnik, menten berobban az utastérbe, ahol két kisgyerek ül beszíjazva, és kisebb-nagyobb sikolto­zásban törnek ki, valahányszor a másik autó elsodorni, eltaposni látszik minket. A gyerekek rémüldözését jól látják a nyomunkban haladók. Hát­ranézek. Három, a legnagyobb jóindulattal is csak suhancnak látszó emberi erőforrás sietne valahová. Sietségüket jelezhetnék másképp is, de legnyomósabb eszköznek a gázpedált tarják. Aztán egy pilla­natra fellazul a tömött sor, mi indítunk, de indít a nyomunkban ha­ladó is, méghozzá padlógázzal. Balra kivág, indexe nyilván nincs, vagy ha van, bent feledte a tanulmányi osztályon. Vagy nem is volt neki. Minek? Szinte elviszi a volán felöli visz- szapillantó tükröt, majd - természetesen - szin­tén irányjelzés nélkül Forma-1-es stílben jobbra kanyarodik, és csikorgó kerekekkel átszáguld a zebrán, szlalomozik keveset, s a kipufogójából feszálló gázfelhőn át ricsajos délibábként tovatűnik. Miköz­ben megkönnyebbülünk, hogy elke­rültük az ütközést, ujjaink intemacio- nális jellé rendeződnek. De már nem látják. Kár. Mert nem egyszerű sut­tyók voltak. Hanem rendőrök, rendőr­autóban. Posta Ügyfélbarát Postát - adta ki az ukázt a cég vezérka­ra. Persze vezényszóra lehetetlen elvárni a változást. Na­ponta tapasztaljuk, hogy ez nem igazán sikerül. Többnyire kevesebb ablakot nyitnak ki a kelleténél, közben sokan a háttérben beszélgetnek, míg minket a guta üt meg. Aztán arra is van példa, hogy a „postáskisasszony” az orrunk előtt húzza össze a füg­gönyt és közli, mára befejezte. Ám azért akad - talán több - olyan ’’hi­vatal” is, ahol megfontolták a kérést, és valóban segítenek az ügyfél­nek, duzzogás helyett mosolyogva. Kerületünkben: a Tűzoltó utca és a Ferenc körút sarkán. A jó kedvet azonban helyenként mégis elrontják. Még ott is. Ha ajánlott külde­ményt kapunk, bizony lehet arra példa, hogy a cél előtt csúszunk hátra és várunk újabb negyedórát, ugyanis a postás nem hátul adja le a kéz- besítetlen „anyagot”, hanem besorol elénk a többtucat cetlivel, cso­maggal, miegymással. Mi csak bosszúsan olvassuk az ablakon: „Tisz­telt Ügyfelünk! Tájékoztatjuk Önöket, hogy a kézbesítőket soron kívül szolgáljuk ki. Szíves megértésüket köszönjük.” Önök értsék meg, hogy a fentiek miatt nem nekünk kellene tovább várakoznunk! s.zs. 2003■ augusztus

Next

/
Oldalképek
Tartalom