Ferencváros, 2003 (13. évfolyam, 1-12. szám)
2003. április / 4. szám
A SZEGÉNY KISGYERMEK ÉS AZ ÜSTÖKÖS Két költő, két kor, két emléktábla. Az egyik a Tompa utca 13-as számú ház falán hirdeti, hogy itt írta Vajda János az 1880-as években Üstökös című versét, a másik az Üllői út 21. kapuja mellett áll. Kosztolányi lakott ebben a házban 1905-ben, és bár nem sokáig tekintgetett ki itteni albérlete ablakán, az ihlető városrész fái azóta klasz- szikussá váltak versében. Vajda a váli erdészházból futott, loholt a fővárosba, hogy utcáin félelmetes botjával hadonászva tegyen és kérjen igazságot, ha azt követelte a férfiúi gőg vagy a haza becsülete, Kosztolányi kocsin hajtott vagy gyalogosan, szájában az elmaradhatatlan cigarettával korzózva kávéházról-kávéházra, kiadótól szerkesztőségig. Kosztolányi Dezső, a szabadkai kisfiú felnőttként is oltalomra vágyott, a nagyszülői ház megnyugtató lámpafényére, a teaillatra, a feltétlen szeretetre és biztonságra. Mégis ízig- vérig nagyvárosi ember lett belőle, aki szinte menekült a természettől, mert abban megnyugvást sosem talált. Ha külföldön járt vagy vidéken, nem a táj nyűgözte le, a házakat, az utcákat szemlélte, s az embereket. A tájból csak a színek ragadták magukkal, különösen az ősz színei: „Legszebb a sárga. Sok-sok levelet e tintával írnék egy kisleánynak...És akarok még sok másszínű tintát, bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat, és kellene még sok száz és ezer...”. A szegény kisgyermek panaszai ezek, azé a huszonöt éves gyermeké, akit halálfélelelem gyötört, aki állandóan aggódott vélt vagy valós betegségei miatt, akinek viszszatérő rémálma volt, hogy villamos alá esik. „Mint aki a sínek közé esett - vad panoráma, rémes élvezet - sínek között és kerekek között, a bús idő robog fejem fölött, és a halál távolba mennydörög, egy percre megfogom, ami örök, lepkéket, álmot, rémest, édeset: Mint aki a sínek közé esett...” Mindig játszott. Verssel, rímmel, szavakkal: „... A játék. Az különös. Gömbölyű és gyönyörű, csodaszép és csodajó, nyitható és csukható, gomb és gömb, és gyöngy, gyűrű...”. Kosztolányi prózája is líra volt. Az Esti Kornél novellák fiatalembere átéli mindazt, amit a költő, a felnőtt ember nem élhetett át, amire vágyott, amitől rettegett, amit nem vallhatott be se magának, se másnak. Esti Koméi lehetett gyáva vagy vakmerő, kiszolgáltatott vagy kegyetlen, neki minden megbocsáttatott. Soha nem öregedett meg. Ő megmaradt pesti diáknak: ,.Amikor fölkerültem Pestre, s beiratkoztam a bölcsészeti karra - beszélte Esti Koméi - egy földimmel vettem ki hónapos szobát, egy jogásszal... Mi vidékiek akkor lehetőleg egy városnegyedben, egy háztömbben, egy bérka- számyában laktunk. Itt holmi sötét, barbár szövegeket költöttünk a „pestiek” ellen, akikről minden gazságot eleve föltételeztünk. Künn az utcán, ahol annyi félelmetesen vágtató egyfogatú volt, társzekér, kerékpár és ismeretlen irányba haladó villamos, szintén együtt jártunk- keltünk. Az egyetemen, előadások után szintén megvártuk egymást. Együtt mentünk ebédelni abba a diákvendéglőbe, hol negyven fillérért három fogást kaptunk, roppant keveset, viszont „szabad” kenyér volt, puha, szalmaízű, savanyú fehérkenyér, abból bevágtunk hét-nyolc darabot is, három-négy pohár vizet ittunk rá, s attól az élesztős anyag úgy megdagadt a gyomrunkban, hogy többé semmiféle éhséget nem éreztünk, s másnap délig nyugodtan tekinthettünk az események elé. Ebben az első időben vagy a lakótársam várt meg az egyetemen, vagy én őt. Vele ballagtam a ferencvárosi utcákon abba vendéglőbe, melynek ételbűze ma is visszakísért álmaimban.” (Esti Koméi kötet: Gólyák 1930) Vajda János „bakonyi legény”- ként indul, egy idealizált gyerekkorból, és úgy robban be a közéletbe, akár „Az Üstökös”. Egész életrajzát meg lehetne írni vers-, röpirat- és novella- címei alapján. Igazi romantikus figurája a reformkornak, a forradalomnak, a kiegyezés korának. Indulatossága, szókimondása törvényszerűen elmagányosodáshoz vezet, és ezt maga is tudja: „... költők azon lények, kik legkevésbé bírják természetüket a külvilághoz idomítani”. Vajda verseit olvasva egy „Ady nevű nebuló”, egy „halvány, ideges, rossz, de eminens diák elkezdett sími úgy, hogy mindenki röhögte.” A „lidérces messze fény” Vajdánál még „Mont Blanc csúcsán ajég”, és „szomorú csillag”, „mely forogni körbe nem tud, nem akar, hát Örökké társtalan, boldogtalan!”. A magányos és nehéz természetű költő vehemens márciusi ifjúként rohan Pestről Budára, a forradalomban harcol, a bukás után hivatalt vállal, főszerkeszt, újságot ír, kritikát és röp- iratot, majd mindenkivel összevész, akivel valaha közösséget érzett. Támadják minden oldalról, vádolják sokmindennel, még hazaárulással is. Boldogtalan és beteljesületlen szerelem fűzi egy - a magyart csak törve beszélő - szép, de jelentéktelen nőhöz, aki tudomást sem vesz róla, talán nem is tud rajongásáról, és aki Gúlaként mégis bevonul az irodalom történetébe. A Tompa utcai házban lakott, amikor „Az Üstökös” című versét írta, de írhatta volna bárhol máshol a világon, hiszen a földön kívüli, kozmikus magány érzése hatja át a sorokat, a társtalanság, a lét reménytelensége. Vajda azonosul ezzel a képpel, és ha már lírájából semmire sem emlékszik egy hajdani diák, az üstökös, mint szimbólum biztosan csak őt juttatja eszébe. Megyeri Zsuzsanna Ferencváros!
